A táj énekei

 

 

 

 

Egy megfagyott körtefa-csemetére

A füvek a föld alá bújtak, magukba bújtak társaid:
saját bajukkal veszkölődtek. S én meg néhány madár meg a
kóbor macskák hiába láttunk.
Talán csillagos éj volt, talán szikrázó egű hajnal,
mikor a hóhér fagy reádtört irgalmatlan késeivel.
Ott álltál reszketve előtte, egyedül, kétségbeesett
elszántsággal, s nem moccanhattál, élők legszánandóbbika,
akitől még a menekülés fegyvere is elvétetett. –
Így a hősök hősei szoktak találkozni a pusztulással,
ők nem szaladnak meg előle. De mert önként s bátran teszik,
tiszteletet érdemlenek s nem, mint te, a részvét kegyelmét.
Az ember szíve és szeme menthetetlen emberszabású:
melletted mentem el naponkint, s nem vettem észre semmit.
Csak most, hogy a füvek kibújtak a föld alól, s a társaid
kibújtak magukból virággal s levéllel adva hírt, hogy élnek:
e gyönge szem most látja csak tragédiád,
s e gyönge szív most érzi gyöngeségét. –
Ó, kis halott, ki már tudod a legfőbb
titkot: az élők szégyenét, lám a futó szelekhez
fordulok érted s kérem őket: borítsanak be gazdagon
rózsaszín és fehér szirmok könnyű zuhatagával.

 

 

 

Tavasz

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! –
Ki önnön szívem faggattam a külső
kopárság gyászos hónapjain át az
arasz napokban, hosszú éjszakákon,
s a test és lélek félelmeivel meg
álmaival bajlódtam, bíbelődtem,
– ó, nem kedvemre, mert reávetődött
árnyékom ételemre s italomra,
s meddő magánbeszédre kényszerültem –
itt állok most földúlva és riadtan
ezer idegen bámulnivaló közt,
tanácstalan szívvel. –
tanácstalan szívvel. – Győzelmesen
elárasztotta a kertet a zöld.
Térdem verik az elvadult gazok,
bújkálnom kell a földig bókoló fák,
útmenti orgonák és jázminok
szertelen ágbogai közt, s ha olykor
a fűbe dőlök, rajban lepnek el
hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,
s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép
boldog trilláit hasztalan kísérlem
szétszűrni. –
szétszűrni. – Meggyúlt a világ, s lobogva
csap össze ég és föld, és könny tolul
szemembe, oly sajgón hasít belém
az annyiszor feledt és annyiszor
kicsinylett és most tündökölve újra
föltámadó igazság: élni, élni,
hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!

 

 

 

Március

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
 
Hosszú volt, hosszú volt a tél,
 
azért csak vége lett,
 
és tavasz lett, habár
nem látni még sehol virágot, levelet.
Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,
 
mert csönd van itt, csönd s jó magány,
 
békén fürkészhetek
 
a földi dolgokon,
magamba s messzire egyformán nézhetek.
A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
 
Hallgatni s látni érdemes:
 
a szép törvényeket,
 
magam és nem-magam,
a vonzódásokat s idegenségeket.
A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –
de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
 
S most újra élet ütközik,
 
most élet ütközött
 
a fosztott tájakon,
új élet ütközött életeim között.
Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:
 
a fényeket, az árnyakat,
 
az el nem mondhatót,
 
a lényeg lényegét,
a csak megélhetőt, az egyetlen valót.
Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
 
feltámadás köröskörül,
 
viharzó győzelem,
 
tenger piros tető,
játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!
Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
 
a fogyhatatlan föld alól
 
kitört makacs füvek,
 
melyek most a kopár
határt zengő színű mézzel díszítitek!
Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
 
a halál vendégeskedett,
 
ajtóm és ablakom
 
kitárom: a halál
helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

 

 

 

Csata

Néhány tavalyi mandula
az ág-hegyen maradt.
De bontja, bontja már a fa
az új virágokat.
Ág és virág – még lomb alig, –
vas-szürke, rózsaszín;
– rózsás tüzek lobbannak itt
szürkék kanócain,
fölrobbantják a dermeteg
s makacsul ittragadt telet,
mely földre, ágra rátapadva
az életet bennük fagyatta.
Didergek még, bár süt a nap,
magas szobámra süt,
de biztat a tapasztalat
itt, ott és mindenütt:
nem csapkodó gerillaharc,
hadművelet folyik,
s holott esik néhány kudarc,
csak jóra változik,
és bizton győz a győzni jött
az eddig győzelmes fölött,
s ki jót pártolt a viadalban,
majd része lesz a diadalban.
Bízó, azért még nyugtalan
fogoly, számolgatom:
mily erő állhat ott alant
a szembe-dombokon,
és jobbról-balról mily hadak
zárulnak össze, hogy
döntő csatába fogjanak,
ha kell támadniok.
S örömöm egyre-egyre nő,
mert föl nem tartható erő
feszül a friss füvekben, fákban,
e láncait törő világban.

 

 

 

Didergő

Hideg a szálas fű, hideg a kutyatej citrom-szín virága,
a mézgásan csillogó rügyek a körtefákon, venyigéken,
hideg a viaszfényű, tüskés mahónia, a nedves árnyék,
hideg a nyirkos föld a kőfalak tövében és a kőfalak,
a drót, amelyre fölfut majd a szőlő, s göndör kacsait
reácsavarja ügyesen, hideg a fakó s cserepes
csatorna s alatta a gyöngén lúdbőrző esővíz, hideg
a lépcső vaskorlátja, ó, hideg, hideg
a háztetőit, kupoláit magasra tartó város, a
dombok, a szikrázó utak, a tornyok köré tömörült
maroknyi falvak s messze a párák mögé bújó világ.
Süt a májusi nap, de hiába süttetném vele magamat,
ez a sok didergő köröttem, fölöttem és alattam
erősebb nálam, elveszi előlem
a tavasz vékony melegét, ő töltekezik meg előbb,
s helyette színek, illatok
apró csecsebecséivel csitítja reszketésem.

 

 

 

Kert júliusban

Virágot, lombot még kedvére bontott;
gyümölcsre már a törvény kényszeríti.
Rend fogta meg a sarjadó kalandot,
a szertelen rajongót észre inti.
Csapzott a kert. Az ágak meghajolnak.
Teher a kötelesség és lemondás.
A szív, melyet rabjává tett a holnap,
ritkán derűs: felhőzi mély szorongás.
Csapzott a kert, a nemrég zsenge és szép.
Jelkép ez is. Megírva benne sorsom.
Álmodni engem sem gyötört a kétség,
s nem volt hideg, hogy lázamban kioltson.
Az álom és az izzás nincs sehol már.
Kötelesség a dal, muszáj a termés.
– Pedig de boldog kézzel tékozolnám,
ha szolgájává nem tesz a teremtés!

 

 

 

Nyár

Lám, mivé lett a tavaszi virágzás!
A terhes teljesség felé közelget.
Csírát sarjaszt a végső megalázás,
csontváz-sereg hódítja el a kertet.
S ez így megy minden évben rendületlen:
tavasz, nyár, ősz, tél és megint elölről.
Ki látja ezt, és olvas a jelekben,
csoda, hogy bírja, hogy bele nem őrül.

 

 

 

Szeptember

Kihűlt a láz: a fák már
nem hisznek semmiben.
Ólálkodó halál jár
a kert sűrűiben.
Körték, szilvák megérnek,
a lágy szőlőszemek
sárgáján tiszta fények
szikrái zengenek.
Bimbóit fölnevelte
az őszirózsa-sor.
Ezer szín tört a kertre
a nyári zöld alól. –
Jobb már csukott szobából
kinézni s nézni, hogy
a fázós, görbe ágon
deres harmat ragyog.
Még jobb csukott szobában
heverni mind hanyatt,
bámulni a homályban
tömörlő árnyakat
s a néma tárgy-világot.
– Ők változatlanok:
nem ordítják halálod,
mint künn az évszakok.

 

 

 

Az ürögi erdőben

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes.
A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza,
rigófütty, s nem tudom még, miféle száz madárszó.
Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem,
a bokrok kusza rácsán halommá gyűlt avar-lomb
riasztva zörren olykor.
riasztva zörren olykor. Szelid, rég ismerős táj,
szeretném versbefogni dícséreted, de mintha
rokon-seregbe téved sok év után a vándor,
s az emlékes szemekből felé-leselkedőket
nem tudja megnevezni, csak nézi őket, én is
gyerekkorom kísérő pajtásait köszöntöm,
fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már,
hogyan szólítsalak meg.
hogyan szólítsalak meg. Kabátom földre dobtam,
de melléfekszem inkább, csiklandja fű a bőröm,
ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon.
A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes,
a Daindolok gerince s a lágy-ölű Jakabhegy
kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok,
s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan
rohannak át a felhők nyugat felől keletre.

 

 

 

Flóra-pihenő

Beroskadt itt a táj, mint szépruhás halott
melle, kit tébolyult szerelem sírba tenni
nem enged és akit csak lassú és konok
harccal tud a halál végső birtokba venni. –
Beroskadt itt a táj – még néhol láthatod
a pusztulás nyomát: pár üszkös folt, más semmi,
beroskadt itt a táj, de, ó, ki gondol erre már?
Fénylő kincstárakat hord mindenütt a láthatár.
Sziklán ülök. Közel szállong az ősz, de még
zöld a levél. A gyász piros-sárgája rejtve
lappang a szín alatt, erőtlen kürt-jelét
figyelve az okos szeleknek, majd amelyre
kitörhet boldogan: az élő szégyenét,
díszét és szégyenét fájlalva, ünnepelve, –
díszét és szégyenét, mert romlás, mert romolni kell,
díszét és szégyenét, mert jobb élő elől megy el.
Alant a völgy-lapályt szőlőtáblák fedik,
a kéklő négyszögek, mint ódon csataképen
a fölvonult hadak, melyeknek rendjeit
harc nem kavarta még. Idébb, a hegy tövében
csak tűnő s villanó részecskék sejtetik
a tárgyakat, mivel a hegy-falat merészen
benőtte a bozót, s miként a szél, az ágbogak
szemem előtt szelid mozgással úsznak, inganak.
Balról a nyúlt Mecsek mint állat-óriás,
mely békén elfeküdt, s hasához hagyja bújni
jóltáplált kölykeit, a dombokat. Csigás
bundájuk ujjaim begyén érzem simulni
vagy arcom ráncain mint lágy cirógatást. –
Kölyök-szag: rossz vagyok, jó volna megjavulni:
a felnőtt tévelyeg: szülő-anyját, testvéreit
elhagyja, gyűjtöget, fogat meg körmöt élesít.
A völgyön túl a táj lankásan nő az ég
kékjére. Hengeres torony, simán kanyargó
fehér út, – még odébb házak seregletét
takarják dundi fák. A száz irányba tartó
tekintet meg-megáll, mélázik szerteszét,
kívül nyugodt a kép, bennem forgó-kavargó. –
Lehunyhatnám szemem: már semmit nem segítene:
húsunkban zengedez tovább az elnémult zene.
Sziklán ülök. Nehéz a dús légáradat,
nehéz, alig bírom: mégis feszít, emelget;
a lombok és füvek illata-íze rátapadt,
amint a táj fölött hullámzott és kerengett.
Nemcsak tüdőm zihál, egész testemre átragad
a jámbor kapzsiság: mindent magamba nyeljek:
völgyet, hegyet, fehér utat, nyugalmat és derűt,
e roppant omlatag bájt és pehely-könnyű erőt.
Mindent magamba! csak mindent magamba, ó,
helyettük is, kik ott az ártatlan lapályos
s az alkony-táji nap fényében szunnyadó
szőlők és fák alatt a kőzet-éj halálos
országában gyűrött inakkal és fakó
szemmel feküsznek a pár-ölnyi ég alá most,
s néznének szerteszét, dagasztanák a mellüket,
de sűrű por kering, kínok között lélegzenek. –
Sziklán ülök. Zajos beszéd és lány-kacaj
szállal a Pihenő tetejéről a völgyre.
E kisded őrtorony nevettető bástyáival
készül türelmesen a minden-éji pörre,
melyet halálra ví dühödt és zajtalan
hadaival a völgy s az erdő, s ő, a törpe
próbálja védeni haragjuk ellen rábizott
táját, s hiába: ősz felé zilált lesz és nyuzott. –
Szél jő a hegy mögül, megrebbenek, megyek.
A lombok támadó fortélyaik beszélik.
Sietnem kell. Ha itt szorulnék, senkinek
nem volna gondja rám. Lesem fürkészve mégis:
a Pihenő fehér terméskövei véresek,
sehol a lány-kacaj, szörnyeteg óra érik.
Az út végén az éj torlaszait építi már,
a kavicsokból is iszonyat rí és borzadály.

 

 

 

Gyermekkori táj

Nyár van megint, s én újra itt vagyok. –
Miket egy évig csak a képzelet
idézhetett, ma szemtől-szembe látom.
Igen: az ott a nyurga és nyikorgó
harangláb, ott a szomszéd ház előtt
a két tuskóra szegzett deszkapad,
hol annyit üldögéltem estelenkint
öreg szomszédunk háborús meséit
hallgatva és ítélkező szavát
időről, világról, politikáról;
s hol annyit üldögéltem serdülő
barátaimmal lányokról susogva,
és ültem olykor lánnyal összebújva.
S emitt a régi-régi ház, amelybe
már harminc éve egyre visszajárok:
az udvar és a kert, a drótkerítés,
a kerekes kút, az esőcsatorna
s alatta a mohás hordó, a konyha,
a tág, magas szobák, a nyáron át
kihalt és csöndes tantermek sajátos
szagukkal s arra ott az utca végén
a lassú víz, a hömpölygő Duna
s partján a gidres-gödrös vén füzes,
a töltésoldal, a kövek, a rezgő
nyárfák, a mosó asszonyok, a zúgás,
a mély homok, a nagyhangú libák
és minden, minden éppen úgy, akár
hajdan s akár a képzelet ölén.
Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem? –
Ha baj szakad rá, inkább ismeretlen
vidékre vágyik futni a halandó,
hogy zökkent sorsát meg ne tudja mérni
az újdon tárgyak más mértékein,
s maradjon meg sovány vigasztalásul
számára legalább a gyönge kétely.
Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem
e változatlan tájra, mely kegyetlen
ridegséggel hasonlít, s mér meg egyre,
ahol csak múlt s emlék terem, s amely
idézni tud csak, nincs már új szava?

 

 

 

Parasztszobában

Ha még kisebb lenne az ablak,
a négy fal köze még szorosabb,
s a mennyezet is lejjebb szállna,
akkor volna jó igazán. –
Itt megbújhatnék, üldözött vad,
csak néhányszor kileskelődve,
s a széles utak, nyílt csapások
mellett új ösvények sorát
találnám meg magam felé…

 

 

 

Dunaszekcső-sziget

A jégzajlástól megdőlt szilvafa
hézagos árnyékát fűre dobott pokrócomra teríti,
gyöngén fodros a víz.
„Idill” – mondaná, aki hallja,
de nem idill,
mert a szelid hangon döngő szunyogok
véremből egyre-másra gömbölyítik
apró, piros gyöngyöcskévé sovány potrohukat,
s vadul hadakozom.
Szemközt, a másik parton, mint hibásan
húzott egyenes, hosszú, enyhe domb,
meredekre levágott oldalán
sárga homokfoltok és összevissza
bokrok, szőlőtáblák, borzas gyümölcsfák.
A Duna még a part alatt se loccsan:
lábujjhegyen s lélegzetét egészen visszafojtva oson.
Túlsó felén, ahol a domb
nézi magát benne, mint lankadatlan,
kopott Nárcisszusz: mély-szürke acél,
innen: szikrázó szín-ezüst.
Kicsiny hajócska hozza és viszi
a széles és korlátos komp-uszályt,
mely barna lovak, foltos ökrök,
magosra fölrakott
szalmás-szekerek sárgán lobogó
képét úsztatja végig a vizen.
Dohog a motor, néha nekidől
mint mérgesített eb. Tücsök zenél,
itt-ott néhány fürdő gyerek sikongat,
túlról és innen szorgos sulykolófák
zöngétlen csattogása versenyez,
s mögöttem ritkás vegyeserdő zúg-zúg. –
Hány éve látom, hallom ezt már!
Gyakran fordult a tájék körülöttem,
s az emberek: szeretteim és nem szeretteim
más-más glédába álltak,
de ez mindig így jött velem
a Mecsek alá, a Tiberis mellé
s távol Sziciliába egyaránt.
Mellettem olvas feleségem,
olvas, nem tudja, mivel bajmolódom:
neki csak néhány-éves emlék,
ami nékem majdnem az élet.
Ó, buzgó voltam és buzgó vagyok
múltunkat egybeszerkeszteni, hogy
ne csak, mint összehajló fák, melyeknek
a törzsük idegen, ne csak
jelenünket s jövőnket éljük együtt,
de megérti-e, megértheti-e,
akárki is, mit mond nekem
a sulykolófák egyhangú zenéje,
a meredekre vágott,
foltokkal ékes domboldal, a víz
acélja és ezüstje, a zajos
tücskök kara, a hátam mögött zúgó
vegyeserdő s e megdőlt szilvafa…

 

 

 

Ébredés

 

I

A gyermek sír, ha ébred. A világ
sír, mert az éj magárahagyta.
Mint kinek megzavarják örömét,
kedves játékát elveszik kezéből.
A szürkeség órája ez: a senki-
földje éjszaka és nappal között.
A senki-földje nyúlik bennem is,
fölvert a gond, nem tagjaim nyugalma.
Fölvert a gond. Szobám elé ülök:
csöpp szürkeség a tenger szürkeségben.
Fakó-vörös, ijesztő-nagy kerék
a láthatár szélén a fölkelő nap.
Levél se moccan, fű se ing, az ég
üres, merev, halott, madártalan.
Fejem lehajtom: mért növeljem én is
a meglepett szemérmes szégyenét.
 

II

Élő s nem élő
változik egyre.
Ki horgadó fejét
fölveti újra,
nem látja többé azt, amit szemében
elvitt magával:
a fakó-vörös napot nem látja többé.
Helyette a hamvas
dombsor hulláma fölött
izzón aranyló
gömböt, mely a fák és háztetők
hegyét megaranyozza,
s a mozdulatlan
füvek és levelek helyén
vibráló, boldog remegést,
az égi ürességben
csattogó galambraj önfeledt
keringését, foszló felhők futását.
Ajtója előtt meg
a lámpabúrán még előbb
fejjel lefelé aludt
legyek zengő kör-lebegését.
Élő s nem élő
változik egyre.
Akit ágyából gondja ugratott ki,
s ültetett a kárhozók közé,
csüggedt fejét a napsugárba tartja,
könnyet morzsol ki szeméből,
hogy mint a levél, fű, légy és galamb
ő is él, és új napra virradt.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]