ÍGÉRETEID lajtorjáján
minek hoztál a magasságba?
Csak szavak voltak szavaid, –
zuhanok most halálraválva.
Holt s még nem fogant ellenségek
nyüzsögnek ébren körülöttem;
hessentem őket és sirok, –
ó, többen lesznek, egyre többen!
Mint gyenge őzet vad kopóhad,
futó szívem félelmek marják. –
Én jó vitézem merre jár?
miért nem villogtatja kardját?
Meghalt a béke: vánkosomnak
élő parázzsá vált huzatja,
a sok-tenyerű éjszaka
kegyetlen ökleit mutatja.
Hogyan kiáltsak? melyik égtáj
takar, melyik vándor-szél ismer?
Nehéz vagy: sajgó-súlyosan
visszhangozol érzékeimben.
Minden való én voltam eddig,
és lám: mindannyi idegen lett.
Ha viszem őket, úgy viszem
kelletlen, mint hordár a terhet.
Növés fájdalma tagjaimban:
elárvultam: kell izmosodnom.
Alábbsüllyedt az ólmos ég,
két vállamon remegve hordom.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]