Tél felé

Vigyázva néztelek, régi, régi lányok,   mint a képet; eljöttetek mégis: hasztalan nőtt árok   s gát elétek. Belőlem jöttetek, ködnevelő múltam   csupa-köd-lett mélyéből, mert elföd, elnyel a múlt gyorsan,   de nem öl meg. Hoztátok tétova vonalak újságát,   frisseségét s gyenge változását – már-már üres rámák   betelését. – A hézagos lombok között átszúró nap   kilyuggatta a vékony árnyékot. Tele-gyerek csónak   ment, ugatta játszani kívánó vén kutyánk. Feküdtünk   fent a parton, haldokoló fűben. Sűrűdött felettünk   már az alkony, őszközeli alkony: reszkető és bágyadt. –   Vége, – hallom, hallom-e ugatni mégegyszer kutyánkat   fent a parton vagy akárhol másutt? – Csak tán a szivemben   messze, messze, indás események bogába keverten. –   Ó, szeresse, ápoló kezetek szeresse a sorsom,   tegyetek le, fektessetek vissza a zöld fűre! arcom   kezetekre rászorítom, hogy míg röpülünk a télbe   frissen, épen, ne lássam, mint hull a piros élet térdre   gyilkos szélben.