Sötét lesz

Dereng az ágyam, mint a foszforos kép, a vaksötétben tompán ing az ágyam. Fölébredtem, a testem, ez a rossz gép fölébresztett; a zendülő magányban alattomos hatalmak rontanak rám, Védjem magam? ki ellen? ó ha tudnám! Vak gálya úszom parttalan folyókon, távol az élet, énfelém fonákját mutatja csak. Zavartan forgolódom: hogyan is történt? Aggodalmak rágják húsom, – milyen bűvölt vidékre estem? Fáradt lázakban fürdik béna testem. Élek, még táplál szívem buzgó kútja, de holtan sem lehetnék jobban árva: mindenki alszik, jaj, anyám se tudja, vagyok-e, és fia vagyok-e? – sárga, beteg karján tán visz pár vézna álom, de óvna-e, ha itt lelném halálom? Ordítozok, vagy fölcibálom őket, kik ébren engem féltenek, szeretnek, és mondom majd a bárgyú ébredőknek: ím, arcom, s íme, könnyeim peregnek, – mit érne? látnám: bambán és riadtan bámulnak rám, s nem aggódnak miattam. Csak lassan-lassan térnék meg beléjük, mint köd mögül kibomló kép. – De mindegy: üres kesergés, százszor elvetélt ügy, feküdni jobb s tovább hallgatni, mint egy szorgalmas alvó, legfeljebb a múltban kutatni, bent, e zárt és régi boltban. Kik este éltek, mostan mind halottak, s akik halottak, most akár az élők, kik közel voltak, messzi elfutottak, a messziek mellettem ülnek, égőbb, frissebb szemekkel mint való-korukban, élőbben élnek most, haló porukban. – Aranka, édes, kis húgom, húsz éve, húsz éve már! – az arcom is borostás, vízbe estem és szelek fújtak, mégse halványodtál, a képed mégse rozsdás, szerettelek, s úgy érzem, egyre jobban, – nőlsz bennem, mint az élet nől a magban. Lány-néném szült, s te szégyen és fölösleg voltál közöttünk, (most is említik még, hogy mennyit ettél) – s én folyton kereslek, mert az a rossz tűz lankadatlan itt ég bennem, melyet halott kezecskéd gyújtott, s tudom, tudom, hogy többé el nem oltod. A halálból te voltál első lecke, érthetetlen, de szörnyűséges mégis, kisded tanár, tudatlan gyermekecske, látod: azóta többet értek én is, százannyit értek, s századnyit se félek: mellem köré páncélt csavart az élet. Mind együtt van, vagy együtt nincs, ki megholt, emlékük is együtt ragyog szívemben. – Halott kicsim, te kezdted el a bús sort, apám és bátyám vert még így meg engem, – ó, aki kedves, megmeredt kezével jobban sebez, mint mások fürge késsel. Sírásomtól a kórház folyosója hogy jajgatott! fehér nővérek pille főkötője milyen vigyázva, óva szállott fölém, tornyos félelmeimre! – Már spanyolfal volt apám ágya mellett, és szólni sem tudott, csak könnye pergett. Mikor temették, én otthon maradtam, pajtásaim irigy szemmel csodáltak: úr voltam köztük, úr módján fogadtam szolgálatuk. – Bolond rang! ó, hogy áltat ma is még: balgán hányszor, hányszor érzem király-palástnak fosztó szenvedésem! A számban furcsa ünnep-íz merengett, s tömött emlékek csillogtak szememben, a rokonok, kik akkor épp temettek, osztó kezekkel jártak föl-le bennem, sírás helyett fénylő öröm virágzott kis arcomon, és már szívem se fázott. Apró apám, de sokszor kellenél most, milyen jó volna intésed, ha volna! Aki apátlan nőtt, aggódva fél most, hogy eljutott a súlyos férfikorba: lépéseit mihez formálja, mérje? – Könnyek közt telik tudása edénye. Könnyek közt telik? – ugyan, ne siránkozz! szónok-beszéd: élsz, napjaid szaladnak, elértél végre a való világhoz, lettél komoly gazdája önmagadnak. Ez tán a baj? hogy nem jársz fellegekben, hogy hasznos is vagy, nemcsak élhetetlen? Melegért álmot érdemes cserélni, de ha se álom, se meleg? – Didergő óráim bamba hivatal fecsérli, s körülkerít egy álnok ember-erdő, s tőlem az álmot, meleget riasztja, kedvem forrását eltömi, apasztja. A nyelvemen villámos szók lapulnak, s okos szavakkal kell megölnöm őket, kápráztató-szép színeim fakulnak, minden napom a halálból előleg, (már nem sokáig! éltető szabadság, szellőid nyúlós undorom dagasztják.) Hová széledt a sok barát s a lányok és az a lány, ki több volt mindeneknél? Hideg helyükön zümmögő hiányok, más-más hiány azoknál és emennél. Kezem cél nélkül tétovázik, mint a karó végére érő gyenge inda. Soroljam el, kiket, s hogyan szerettem? fölösleges: nem volna benne újság. Egyformán játszunk mind ez ős szerepben, és mitsem ér, akármi nagy tanulság: tudott kövekben elbotlott a lábam, s hány botlik el még éppen így utánam! Rólad, kiről már oly sokat beszéltem, rólad szólok csupán, – az életemben ki hűvös csúcs voltál, s míg el nem értem tehozzádig, szünetlen hegyre mentem, azóta hullok, nől az éj köröttem, s a kedves ég alig villan fölöttem. Tudom: téged törvény bocsátott hozzám, örömök, kínok nékem szépitettek, e világ gazdag kincseit kobozván, magad építve sorsom épitetted. Döntést jelentett minden moccanásod: kezed tartotta bennem a világot. Tol az idő a sír felé – ma még tán van annyi hely, hogy nyújtózzam, de holnap, holnap talán belészorít, és aztán a hullámok fölöttem összecsapnak: elsüllyedek az öblös űrbe, semmi, kis nyomaim a feledés belengi. Porszem vagyok, de élek fontos ügyben: a mindig-rejtély szépről szólni tisztem. Békességes, de lázadó is egyben, előtted e páros vakságba vesztem. – Te összefogtál mély harmóniába, – friss zendülés kelt lábaid nyomába. Lám, jött helyedbe más; aranyhajával oszlatta gondom terjedő homályát, s aranyhajával máris messze szállal, nem hallja szám marasztaló imáját: fél-emlék, fél-van, már halott, de él még, szólítom, s mintha magamban beszélnék. Az Isten is fölszállt a távol égbe, régen szívemben mindig megtaláltam. Ma már az ujja csücskével sem ér le, nincs háza bennem, s én vagyok hazátlan. Hő lágyulások, gyermeteg melegség, mily zordak az imátlan férfi-esték! Ó, messzi lányok, messzi, messzi Isten, az árvaság hogyan reámtekergett! Jövőm fakó, akármi színre festem, s a bő idő álmos folyója görget. – Ágas borongás! van még egy halottam, néz, néz merően, árnyékká fogyottan. Mint vízbehullt, ha fölbukkanva éppen mohón zihálna, s menten visszanyomják, úgy jártam: a szakadt felhőjü égen nap nem derült, más gyász emelte lombját: apám után bátyám, kit úgy csodáltam, akadt meg a hurokvető halálban. Egy gyertyaszentelő utáni reggel, jeges hajnalban ment az állomásra. Aludni hitt: figyelt, és nem köszönt el, de én az alvás partjáig kimászva láttam tűnő hátát, amint a keskeny ajtón kifordul, s új alvásba estem. Nem múlt el még a február egészen, és megtudtam: többé hiába várom. Azóta nyájas emlék-napsütésben áll bennem, mint legendás, hősi várrom. Ó, hogyha élne, ő értene engem: költő volt ő is, csak kissé ügyetlen. – Három halottam és sok-sok halottam, ki csak nekem halott, de másnak él még, leskődtök a homály-öblű sarokban, tudom: szerettek, s mégis, mintha félnék, – jó társaim, suhogva nő a távol, ahogy sodortok a szilárd világtól. Dereng az ágyam, mint a foszforos kép, száll, száll a fény belőle, mint a pára. Hol támadott ez ordító üresség, mely ráterült a gunnyasztó szobára? Kóválygó árnyak mellemig merülnek, s mint ólmos gondok, súlyosan megülnek. Gazdátlan fekszem, s szállong, mint a pára szívemből is a lassú fény: sötét lesz, jaj, bennem is! Testem már nem határa az éjszakának, s mily kártékony éj ez! mint sót a víz, magába oldva hordja a bánatot: halálos minden kortya.