Évforduló

Tizenöt éve annak is már, –
az édes földbe elvegyültél,
csak villogó, szép csontjaidnál
gyengült a romlás. Furcsa tündér!
– tizenöt éve annak is már –
a sűrű földbe elmerültél.
Bátyám voltál a lebke létben, –
megálltál, és megvártál engem,
s lám, útjaidon végigértem,
s csalóan eléd-öregedtem,
– bátyám voltál a lebke létben,
és íme, már a bátyád lettem.
Mégis: csillagként állsz fölöttem
és égi boltként mindörökre,
erőd, varázsod nem-törötten
felköltözött fényes körökbe.
– Mégis: csillagként állsz fölöttem,
s vezetsz a hömpölygő ködökbe.
Lehet lengő, fehér szakállam,
mindig csodálom barna állad, –
s ha majd a süllyesztő halálban
egy messzi tájon megtalállak,
– lehet lengő, fehér szakállam –
mint hű öcséd, szívemre zárlak.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]