A híd panasza

Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,
 
fekete ereimben keserűség kerengett,
 
alattam a folyó beteg-sárgán derengett,
szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.
Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,
 
soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:
 
nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,
lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.
Suta gerendáimra keselyűk, varjak telepedtek,
 
ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,
 
cinkosának fogott a kárörvendő élet,
és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg.
S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,
 
mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,
 
felém lengett az ív, és durva testem zengett,
bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében.
És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,
 
mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,
 
ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság
hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.
De rontó vihar támadt, és felibe szakított újra,
 
esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;
 
bolond játéka, én, egy önkényes, nagy úrnak!
gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja.
Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,
 
mintsem az űrbe lógni, és oktalan remélni,
 
jobb volna a puha iszapba halni térni,
hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]