Csöndes lázadás

A lazuló földet a nap fényes
 
kardjával vered,
síkos felhők akadnak a kényes
 
fák csúcsaiba.
Díszes Isten, nagy a te hatalmad,
 
pihe-lelkemet
ujjongások, bánatok, unalmak
 
szájával fujod.
Most is ámítsz, csábítsz a szobámból:
 
lobogó tetők
kendőivel integetsz a távol
 
párái mögül.
Hasztalan hívsz, nem megyek, tudom már:
 
a tiéd a kedv,
a tiéd a kín, s az unalomnál
 
te ásítsz nagyot.
Élek eztán mint a gép, s mogorva
 
közöny áradó
folyamain pálcaként forogva
 
csak hagyom magam.
Nem segítlek szolga-szorgalommal,
 
hiszen ellenem,
magam ellen tennék, és magammal
 
lennék oktalan.
Csönddel zúgom: terveid kohója
 
többé nem nyel el:
voltomat a bársony semmi ója,
 
mint a holtakét.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]