Aranka

Kis húgom, Aranka,
kit bélyegzetten indított el útra
a keserű élet,
s akin a bélyeg
úgy megnőtt, hogy hamar a sírba húzta:
hol vagy te most?
Az agyamon (de nem is ez volt, amikor még éltél:
mondják, hét évenkint kicserélődik minden
ízünk), agyamon,
mint lepkeszárnyverés-nyom
érződik könnyű, fehér emlékecskéd.
Csak egy fényképed maradt volna!
Most hasztalan beszélnek rólad
öregebbek, kik tisztább szemmel,
megállapodottabban néztek,
nem bírom arcod fölismerni.
Alig-öt éves gyermekfejjel
be igen-igen megsirattalak:
így mesélik, és én is élesebben
emlékezem reá. Savója
az akkori megaludt boldogságnak,
ma is ínyemet savanyítja.
Kis fejfádon világoskék sírtábla,
csak a neved volt rajta
fehér betűkkel: Aranka (aranyka).
Ma nincs írás. A tábla tiszta,
foltatlan kék, mint az a nagy kék
derűs időben.
Emléked is ilyen: nincs rajta
folt és írás sincs, nem fontos a neved,
kicsiny húgocskám: élsz, ameddig én.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]