Prelúdium

1936–1938

 

 

 

 

Mozdulatlanság

A levegő most megmeredt,
mint a kocsonya vagy a jég.
Ha kézzel ráznám meg a fát,
se moccantaná levelét.
Hangok, miket a villamos
ver vagy a döcögő kocsik
vagy játszó gyermekek hada,
mely százrétűn kiáltozik:
úsznak a csönd-víz tetején,
s bukkannak, buknak, mint a nagy
tavak tetején zuhogó
napban a jókedvű halak.
A levegő most megmeredt;
nem lélegzik a föld, az ég.
Úgy megmeredt a levegő,
mint a kocsonya vagy a jég.

 

 

 

Ablakon keresztül

Fényes-fehér a víz és tompa-vak
a föld, mert este van, s magasan áll a hold.
A fák könnyű feje egészen meghajolt;
őket a szél üli, mint könnyű lovakat.
Valaki az ablak alatt megy el;
mezitláb van: dönög a sarka a kövön.
Meglát, és fáradtan, szokásból beköszön;
már alig várja, hogy pihenője legyen.
Szemben a korcsma; ott még van világ.
Kocsija kint henyél annak, ki bent iszik.
S a két ló bús szeme révedten messzilát:
óhajtásai hazáig viszik.
És hol egyik, hol másik megrázza nagy fejét:
ezzel csitítja meg álmosságát kicsit.

 

 

 

Szárazságban

Guggol a krumpli; sárga
soknak a töve: nincs eső.
A kukorica állja,
neki a harmat is elég.
A kukorica állja:
már szépen fölsudárodott;
rejtő sűrűje várja
a libapásztor párokat.
A tök kerekre tárja
termett levél-tenyereit,
s az esőt kunyerálja
s hogy nem jön: el-elfonnyadoz.
Kelkáposzta-palánta
gunnyaszt, be apró még szegény!
Mint anyja-vesztett árva,
olyan nagyon gyámoltalan.
Mint karmesteri pálca,
a magzott hagyma bólogat,
és a kar kiabálja:
esőt, esőt, esőt, esőt!

 

 

 

Miska bácsi

Bal arcára rásütött a nap,
és ragyogott az arca,
ahogy ott ült a kocsi tetején;
jobb arcát meg árnyék takarta.
Föltűrt-ingű karján az erek,
mint telt kígyók feküdtek;
munkától laktak jól ilyen nagyon:
jó néhány éve csak azt ettek.
Egyszer-egyszer hátra pislogott:
unokája, a Böske
ült ott. Intő nézéssel, hogy le ne
essen, a kocsihoz kötözte.

 

 

 

Rövid lélegzetre

 

A határban

Nagy játéktér a tág határ,
de nincs játszó gyerek.
– Mégis van: a szél a búzákon,
lám, végighempereg.
 

Margaréta

Ni, milyen szép a margaréta!
mint egy apróka nap:
közepe sárga, szirmai
vakító sugarak.
 

Március

Mint piszkos vízbe mártott,
s most lecsurgatni tartott
ujjak, olyanok még a
vadgesztenye-levélkék.
 

Kép szürkületkor

Az ég olyan, mint rossz festő tájképén
a tenger: olyan mereven-habos.
És a város sok csúcsával, tornyával,
mint egy szálkásan eltört faderék.
 

Újhold

Olyan a hold most, mint egy óriás
levágott körme,
s a csillagok, mint csodájára csődült,
temérdek törpe.
 

Ágyam

Együtt aludtam benne az apámmal.
S ahogy megnőtt a karom és a lábam,
egyre kijjebb szorítottam belőle.
Most ő a sírban, s én – magam az ágyban.

 

 

 

Vasárnap déli térzene

A nép hullámzik, (ahogyan
a költők szokták mondani).
Trombiták fénylő hangjai
mázolnak tarka sávokat
a tiszta levegőbe.
A trombitás csak trombitál,
apasztja folyton tüdejét.
És sétál csak, sétál a nép,
és hagyja, hogy arcára is
a zene napja hulljon.
Jól berendezett a világ:
mindenki tudja, mit tegyen:
ott van a szükséges helyen
mulató és mulattató,
s nem keverednek össze.
És egyszer eldől mind hanyatt,
aki most itt sétál, zenél,
mind, mind. De mindegyik helyén,
hogy ne ürüljön meg a tér,
lesz bizonyára más majd.

 

 

 

Unalom

Unottak, fakók a napok, akár az ég őszönte reggel,
amikor folyton csak esik, hogy az ember nézni is restel.
El tudom szépen mondani, hogy mit fogok csinálni holnap,
s hogy mit eszek: a napjaim egyenruhában gyalogolnak.
Olyanok, mint a katonák: egyenruhában gyalogolnak.
– A szemem éle elkopik, figyelmem izma nyűtté sorvad.
És szél se jár, hogy függönyét múltamnak kissé meglengetné;
nincs két fél, amely összeáll, egész, amely szétválik ketté.
Mint a búzát, a nagy Molnár fölöntött engem a garatra,
és órák súrló hengere őrli lelkem lustán forogva.
– Papíromon, most, hogy írok, megáll egy csöpp légy, s ungorkodva
feni kis első lábait, minthogyha velem csúfolkodna.

 

 

 

Évszakok

Egyik nap tél van, máskor ősz,
megint tavasz és újra nyár:
én nem nézem a levelet,
vagy a pucér gallyat a fán.
Jönnek-mennek az illatok;
számlálatlan szellő szalad;
váltva járnak a fellegek
a maradandó kék alatt.
Amilyen emlék visszajön,
elhozza, mikor született:
egyik tavaszt hoz, másik őszt,
másik nyarat, másik telet.

 

 

 

Hülye

Évei száma huszonhárom.
Ép eszét apja-anyja bűne
rontotta meg. Nem panaszolja,
mert boldog. Fa repülőgéppel
játszik naphosszat öt-hatéves
gyerekek közt.
 
Karácsony táján
és húsvét táján izgatott, mert
sehogyse tudja kitalálni,
hogy a Jézuska mit hoz, és mit
tojik a nyuszi ajándékba.

 

 

 

Két arckép

 

Tera

Széljárta, bujafüvű réten
pipacsvirág volt.
Kamasz szívembe egyszerű-szép fénnyel
belévilágolt.
 

Éva

Január ablakán tél-keze-rajzolta,
szeszélyes jégvirág.
Tavaszi nap körme halottra karcolta.

 

 

 

Antikváriumban

Régi könyvek szakadt táblával,
össze-vissza és sorba rakva;
képek, hegedűk, érmek, pénzek
csöndes, ó-illatú csapatja,
még az ablak is fedve félig.
Belátni a másik szobába;
beteg a gazda: vékony testét
régóta őrzi már az ágya.
Őszült anyja fekete hangon
s halkan beszél, hogy meg ne hallja:
„Az orvos is lemondott róla,
csak az Isten segíthet rajta.”
Sír, és szól a másik fiáról:
az jogász volt – fullad a búban,
szép fiú volt, szép és okos,
de elesett a háborúban.

 

 

 

Vénlányok

A hangjuk félős, gyenge,
s a bútorok között, mint fáradt fecske röpköd.
A bútorok között, melyekre
szorgos kezük bőségét rakta
csipkéknek, terítőknek.
A hangjuk félős, gyenge;
halántékuk fölött hajuk fehér-ezüstös,
és bús versenyben vetekedve
panaszkodnak a gyors időre,
s fájlalják fejük, hátuk.
A zöld ernyőjű lámpa
zöld fátylat dob a halk, meztelen levegőre,
s a zugokba be nem találva
ott ruhátlan sötétséget hagy:
helyét kisérteteknek.
Kemény férfiszó dobban,
és gyermekkacagás pergetett méze csurran;
nem lehet tudni: merről, honnan;
talán a lámpa zöld színéből,
vagy egy sötét sarokból.
S a vénlányok figyelnek:
tággá mered szemük, megáll a tű kezükben:
nem-volt férfi és nem-volt gyermek
hancúroznak múlt éveikben,
e nagy, üres szobákban.

 

 

 

Cigánydalok

 

I

Vízért esengtem,
egyetlen kortyért:
leszídtak rútul,
durván kilöktek,
pedig zokogtam.
– Nem kértem semmit
soha azóta:
szeles hegyek közt
rabló vagyok most.
 

II

Sem a locsogó fénnyel,
mit önt a pirkadat,
sem bő forrás habjával,
sem a harmat vizével,
sem könnyem záporával
nem moshatom fehérre arcomat.
 

III

Láttam egy új akasztófát
gonddal, szépen megfaragva;
s szólt hozzám az akasztófa:
„Jó cigány, vigyázz magadra!”
 

IV

Hideg van, jaj, anyám, nagyon,
mint a kocsonya, reszketek.
„Fiacskám, fogd e madzagot,
kötözd a derekadra jól,
talán majd ingnek képzeled.”

 

 

 

Aranka

Kis húgom, Aranka,
kit bélyegzetten indított el útra
a keserű élet,
s akin a bélyeg
úgy megnőtt, hogy hamar a sírba húzta:
hol vagy te most?
Az agyamon (de nem is ez volt, amikor még éltél:
mondják, hét évenkint kicserélődik minden
ízünk), agyamon,
mint lepkeszárnyverés-nyom
érződik könnyű, fehér emlékecskéd.
Csak egy fényképed maradt volna!
Most hasztalan beszélnek rólad
öregebbek, kik tisztább szemmel,
megállapodottabban néztek,
nem bírom arcod fölismerni.
Alig-öt éves gyermekfejjel
be igen-igen megsirattalak:
így mesélik, és én is élesebben
emlékezem reá. Savója
az akkori megaludt boldogságnak,
ma is ínyemet savanyítja.
Kis fejfádon világoskék sírtábla,
csak a neved volt rajta
fehér betűkkel: Aranka (aranyka).
Ma nincs írás. A tábla tiszta,
foltatlan kék, mint az a nagy kék
derűs időben.
Emléked is ilyen: nincs rajta
folt és írás sincs, nem fontos a neved,
kicsiny húgocskám: élsz, ameddig én.

 

 

 

Egy halott költőhöz

József Attila emlékének

 
Eddig nem szólhattam veled,
mert nem találkoztunk soha,
s nem láttam, csak fényképedet,
s csak verseid sok hűs sora
esőzött rá szivemre.
Most többé nincsen akadály;
ha megidézlek, megjelensz:
tehetőssé tett a halál.
Úgy jártál mint a volt-lelenc,
kit gróf fogad örökbe.
Hát mondd: a vad vasszörnyeteg
hogy szétszaggatta húsodat,
mondd: fájt-e úgy, mint életed
során akár egy pillanat,
amikor tisztán láttál?
Mondd: ugye lelked kacagott,
amikor végre szabadult,
és a sok véres cafatot
vígan otthagytad, mint a múlt
évi bőrét a kígyó?
Mondd: ugye jobb most: örökös
remegés árnya nem inog
benned belül, és öreges
nyugalmad van, mint, ha kifogy
a vihar, és mély csönd lesz?
Lám, mégis, Költő, szivedet
nagyon sajnálom; úgy igaz,
hogy a levegő hidegebb,
mióta éber-parazsas
színe-heve megdermedt.
Sokan talán nem értenek;
én igen: s, ha szólítalak,
bizalmasan megkérdelek:
milyenek arra az utak?
Roppant menős a kedvem.
 

(1937. december)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]