Összegyűjtött versek

Feleségemnek, Lányaimnak

 

 

 

 

Prelúdium

1936–1938

 

 

 

 

Mozdulatlanság

A levegő most megmeredt,
mint a kocsonya vagy a jég.
Ha kézzel ráznám meg a fát,
se moccantaná levelét.
Hangok, miket a villamos
ver vagy a döcögő kocsik
vagy játszó gyermekek hada,
mely százrétűn kiáltozik:
úsznak a csönd-víz tetején,
s bukkannak, buknak, mint a nagy
tavak tetején zuhogó
napban a jókedvű halak.
A levegő most megmeredt;
nem lélegzik a föld, az ég.
Úgy megmeredt a levegő,
mint a kocsonya vagy a jég.

 

 

 

Ablakon keresztül

Fényes-fehér a víz és tompa-vak
a föld, mert este van, s magasan áll a hold.
A fák könnyű feje egészen meghajolt;
őket a szél üli, mint könnyű lovakat.
Valaki az ablak alatt megy el;
mezitláb van: dönög a sarka a kövön.
Meglát, és fáradtan, szokásból beköszön;
már alig várja, hogy pihenője legyen.
Szemben a korcsma; ott még van világ.
Kocsija kint henyél annak, ki bent iszik.
S a két ló bús szeme révedten messzilát:
óhajtásai hazáig viszik.
És hol egyik, hol másik megrázza nagy fejét:
ezzel csitítja meg álmosságát kicsit.

 

 

 

Szárazságban

Guggol a krumpli; sárga
soknak a töve: nincs eső.
A kukorica állja,
neki a harmat is elég.
A kukorica állja:
már szépen fölsudárodott;
rejtő sűrűje várja
a libapásztor párokat.
A tök kerekre tárja
termett levél-tenyereit,
s az esőt kunyerálja
s hogy nem jön: el-elfonnyadoz.
Kelkáposzta-palánta
gunnyaszt, be apró még szegény!
Mint anyja-vesztett árva,
olyan nagyon gyámoltalan.
Mint karmesteri pálca,
a magzott hagyma bólogat,
és a kar kiabálja:
esőt, esőt, esőt, esőt!

 

 

 

Miska bácsi

Bal arcára rásütött a nap,
és ragyogott az arca,
ahogy ott ült a kocsi tetején;
jobb arcát meg árnyék takarta.
Föltűrt-ingű karján az erek,
mint telt kígyók feküdtek;
munkától laktak jól ilyen nagyon:
jó néhány éve csak azt ettek.
Egyszer-egyszer hátra pislogott:
unokája, a Böske
ült ott. Intő nézéssel, hogy le ne
essen, a kocsihoz kötözte.

 

 

 

Rövid lélegzetre

 

A határban

Nagy játéktér a tág határ,
de nincs játszó gyerek.
– Mégis van: a szél a búzákon,
lám, végighempereg.
 

Margaréta

Ni, milyen szép a margaréta!
mint egy apróka nap:
közepe sárga, szirmai
vakító sugarak.
 

Március

Mint piszkos vízbe mártott,
s most lecsurgatni tartott
ujjak, olyanok még a
vadgesztenye-levélkék.
 

Kép szürkületkor

Az ég olyan, mint rossz festő tájképén
a tenger: olyan mereven-habos.
És a város sok csúcsával, tornyával,
mint egy szálkásan eltört faderék.
 

Újhold

Olyan a hold most, mint egy óriás
levágott körme,
s a csillagok, mint csodájára csődült,
temérdek törpe.
 

Ágyam

Együtt aludtam benne az apámmal.
S ahogy megnőtt a karom és a lábam,
egyre kijjebb szorítottam belőle.
Most ő a sírban, s én – magam az ágyban.

 

 

 

Vasárnap déli térzene

A nép hullámzik, (ahogyan
a költők szokták mondani).
Trombiták fénylő hangjai
mázolnak tarka sávokat
a tiszta levegőbe.
A trombitás csak trombitál,
apasztja folyton tüdejét.
És sétál csak, sétál a nép,
és hagyja, hogy arcára is
a zene napja hulljon.
Jól berendezett a világ:
mindenki tudja, mit tegyen:
ott van a szükséges helyen
mulató és mulattató,
s nem keverednek össze.
És egyszer eldől mind hanyatt,
aki most itt sétál, zenél,
mind, mind. De mindegyik helyén,
hogy ne ürüljön meg a tér,
lesz bizonyára más majd.

 

 

 

Unalom

Unottak, fakók a napok, akár az ég őszönte reggel,
amikor folyton csak esik, hogy az ember nézni is restel.
El tudom szépen mondani, hogy mit fogok csinálni holnap,
s hogy mit eszek: a napjaim egyenruhában gyalogolnak.
Olyanok, mint a katonák: egyenruhában gyalogolnak.
– A szemem éle elkopik, figyelmem izma nyűtté sorvad.
És szél se jár, hogy függönyét múltamnak kissé meglengetné;
nincs két fél, amely összeáll, egész, amely szétválik ketté.
Mint a búzát, a nagy Molnár fölöntött engem a garatra,
és órák súrló hengere őrli lelkem lustán forogva.
– Papíromon, most, hogy írok, megáll egy csöpp légy, s ungorkodva
feni kis első lábait, minthogyha velem csúfolkodna.

 

 

 

Évszakok

Egyik nap tél van, máskor ősz,
megint tavasz és újra nyár:
én nem nézem a levelet,
vagy a pucér gallyat a fán.
Jönnek-mennek az illatok;
számlálatlan szellő szalad;
váltva járnak a fellegek
a maradandó kék alatt.
Amilyen emlék visszajön,
elhozza, mikor született:
egyik tavaszt hoz, másik őszt,
másik nyarat, másik telet.

 

 

 

Hülye

Évei száma huszonhárom.
Ép eszét apja-anyja bűne
rontotta meg. Nem panaszolja,
mert boldog. Fa repülőgéppel
játszik naphosszat öt-hatéves
gyerekek közt.
 
Karácsony táján
és húsvét táján izgatott, mert
sehogyse tudja kitalálni,
hogy a Jézuska mit hoz, és mit
tojik a nyuszi ajándékba.

 

 

 

Két arckép

 

Tera

Széljárta, bujafüvű réten
pipacsvirág volt.
Kamasz szívembe egyszerű-szép fénnyel
belévilágolt.
 

Éva

Január ablakán tél-keze-rajzolta,
szeszélyes jégvirág.
Tavaszi nap körme halottra karcolta.

 

 

 

Antikváriumban

Régi könyvek szakadt táblával,
össze-vissza és sorba rakva;
képek, hegedűk, érmek, pénzek
csöndes, ó-illatú csapatja,
még az ablak is fedve félig.
Belátni a másik szobába;
beteg a gazda: vékony testét
régóta őrzi már az ágya.
Őszült anyja fekete hangon
s halkan beszél, hogy meg ne hallja:
„Az orvos is lemondott róla,
csak az Isten segíthet rajta.”
Sír, és szól a másik fiáról:
az jogász volt – fullad a búban,
szép fiú volt, szép és okos,
de elesett a háborúban.

 

 

 

Vénlányok

A hangjuk félős, gyenge,
s a bútorok között, mint fáradt fecske röpköd.
A bútorok között, melyekre
szorgos kezük bőségét rakta
csipkéknek, terítőknek.
A hangjuk félős, gyenge;
halántékuk fölött hajuk fehér-ezüstös,
és bús versenyben vetekedve
panaszkodnak a gyors időre,
s fájlalják fejük, hátuk.
A zöld ernyőjű lámpa
zöld fátylat dob a halk, meztelen levegőre,
s a zugokba be nem találva
ott ruhátlan sötétséget hagy:
helyét kisérteteknek.
Kemény férfiszó dobban,
és gyermekkacagás pergetett méze csurran;
nem lehet tudni: merről, honnan;
talán a lámpa zöld színéből,
vagy egy sötét sarokból.
S a vénlányok figyelnek:
tággá mered szemük, megáll a tű kezükben:
nem-volt férfi és nem-volt gyermek
hancúroznak múlt éveikben,
e nagy, üres szobákban.

 

 

 

Cigánydalok

 

I

Vízért esengtem,
egyetlen kortyért:
leszídtak rútul,
durván kilöktek,
pedig zokogtam.
– Nem kértem semmit
soha azóta:
szeles hegyek közt
rabló vagyok most.
 

II

Sem a locsogó fénnyel,
mit önt a pirkadat,
sem bő forrás habjával,
sem a harmat vizével,
sem könnyem záporával
nem moshatom fehérre arcomat.
 

III

Láttam egy új akasztófát
gonddal, szépen megfaragva;
s szólt hozzám az akasztófa:
„Jó cigány, vigyázz magadra!”
 

IV

Hideg van, jaj, anyám, nagyon,
mint a kocsonya, reszketek.
„Fiacskám, fogd e madzagot,
kötözd a derekadra jól,
talán majd ingnek képzeled.”

 

 

 

Aranka

Kis húgom, Aranka,
kit bélyegzetten indított el útra
a keserű élet,
s akin a bélyeg
úgy megnőtt, hogy hamar a sírba húzta:
hol vagy te most?
Az agyamon (de nem is ez volt, amikor még éltél:
mondják, hét évenkint kicserélődik minden
ízünk), agyamon,
mint lepkeszárnyverés-nyom
érződik könnyű, fehér emlékecskéd.
Csak egy fényképed maradt volna!
Most hasztalan beszélnek rólad
öregebbek, kik tisztább szemmel,
megállapodottabban néztek,
nem bírom arcod fölismerni.
Alig-öt éves gyermekfejjel
be igen-igen megsirattalak:
így mesélik, és én is élesebben
emlékezem reá. Savója
az akkori megaludt boldogságnak,
ma is ínyemet savanyítja.
Kis fejfádon világoskék sírtábla,
csak a neved volt rajta
fehér betűkkel: Aranka (aranyka).
Ma nincs írás. A tábla tiszta,
foltatlan kék, mint az a nagy kék
derűs időben.
Emléked is ilyen: nincs rajta
folt és írás sincs, nem fontos a neved,
kicsiny húgocskám: élsz, ameddig én.

 

 

 

Egy halott költőhöz

József Attila emlékének

 
Eddig nem szólhattam veled,
mert nem találkoztunk soha,
s nem láttam, csak fényképedet,
s csak verseid sok hűs sora
esőzött rá szivemre.
Most többé nincsen akadály;
ha megidézlek, megjelensz:
tehetőssé tett a halál.
Úgy jártál mint a volt-lelenc,
kit gróf fogad örökbe.
Hát mondd: a vad vasszörnyeteg
hogy szétszaggatta húsodat,
mondd: fájt-e úgy, mint életed
során akár egy pillanat,
amikor tisztán láttál?
Mondd: ugye lelked kacagott,
amikor végre szabadult,
és a sok véres cafatot
vígan otthagytad, mint a múlt
évi bőrét a kígyó?
Mondd: ugye jobb most: örökös
remegés árnya nem inog
benned belül, és öreges
nyugalmad van, mint, ha kifogy
a vihar, és mély csönd lesz?
Lám, mégis, Költő, szivedet
nagyon sajnálom; úgy igaz,
hogy a levegő hidegebb,
mióta éber-parazsas
színe-heve megdermedt.
Sokan talán nem értenek;
én igen: s, ha szólítalak,
bizalmasan megkérdelek:
milyenek arra az utak?
Roppant menős a kedvem.
 

(1937. december)

 

 

 

A híd panasza

1938–1943

 

 

 

 

Szólalj meg bennem!

 
Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,
 
nem törődsz velem, Istenem,
sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant
 
bomba aluvó vízek mélyein.
 
Tornyosodik a bűn a szivemen,
és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,
 
normáim elmentek veled,
nincs már külön a sáros és a tiszta –,
 
elkeveredtek bús hiányodon.
 
Szorongok, mint vihar előtt a föld:
lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,
 
minden dörgésnél rémesebb,
ijesztőbb minden cifra átkozásnál,
 
– a halott anyák hallgatnak csak így.
 
Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,
 
törődjél velem, Istenem!
mindegy: veréssel vagy simogatással,
 
csak érezzem, hogy van hozzám közöd.

 

 

 

Csöndes lázadás

A lazuló földet a nap fényes
 
kardjával vered,
síkos felhők akadnak a kényes
 
fák csúcsaiba.
Díszes Isten, nagy a te hatalmad,
 
pihe-lelkemet
ujjongások, bánatok, unalmak
 
szájával fujod.
Most is ámítsz, csábítsz a szobámból:
 
lobogó tetők
kendőivel integetsz a távol
 
párái mögül.
Hasztalan hívsz, nem megyek, tudom már:
 
a tiéd a kedv,
a tiéd a kín, s az unalomnál
 
te ásítsz nagyot.
Élek eztán mint a gép, s mogorva
 
közöny áradó
folyamain pálcaként forogva
 
csak hagyom magam.
Nem segítlek szolga-szorgalommal,
 
hiszen ellenem,
magam ellen tennék, és magammal
 
lennék oktalan.
Csönddel zúgom: terveid kohója
 
többé nem nyel el:
voltomat a bársony semmi ója,
 
mint a holtakét.

 

 

 

A híd panasza

Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,
 
fekete ereimben keserűség kerengett,
 
alattam a folyó beteg-sárgán derengett,
szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.
Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,
 
soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:
 
nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,
lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.
Suta gerendáimra keselyűk, varjak telepedtek,
 
ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,
 
cinkosának fogott a kárörvendő élet,
és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg.
S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,
 
mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,
 
felém lengett az ív, és durva testem zengett,
bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében.
És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,
 
mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,
 
ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság
hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.
De rontó vihar támadt, és felibe szakított újra,
 
esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;
 
bolond játéka, én, egy önkényes, nagy úrnak!
gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja.
Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,
 
mintsem az űrbe lógni, és oktalan remélni,
 
jobb volna a puha iszapba halni térni,
hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.

 

 

 

Csalás ellen

Meleg tenyerek ízét hordtad
a szíveden. Ó gyáva, gyáva!
Tudtad, hogy önmagad csalod csak,
s hiába tudtad, mégse hitted.
Látod, minthogyha őszi éjben
meztelenül a kertben állnál:
dideregsz. Hűs harmat vizében
ázott virágok borzongatnak.
Ha most egyszerre megölelne
sok szeretőd, kis törpe tested
dús karjaik közt elmerülne,
és irigyelne, aki látna. –
S, ó, nincsen nálad senki árvább!
te olaj vagy, mindenki más víz,
hát rántsd le már az álnok lárvát,
nézd meg magad, és értsd meg végre:
embernek jöttél, egyetlennek,
páratlannak és társtalannak,
embernek jöttél, jaj, embernek!
ez az igazság, nincs menekvés.

 

 

 

Tanács

Vigyázz! már egyre többen látnak,
 
fosztják, rabolják lényedet,
prédája lettél a világnak,
 
gyámoltalan beteg:
magadat óvni nincs erőd,
 
megnyíltál, mint királyi ház
a csőcselék előtt.
Jöttél anyád rejtő öléből –
 
tündöklő, végtelen habok
előringattak a sötétből,
 
– oltalma elhagyott.
Hogy csábított a vaksi fény! –
 
Magad kárára, te bolond,
mért voltál oly serény?
Ha egyszer a piacra vágytál,
 
most undorodjál, bújj, remegj,
ölts álruhát és álruhánál
 
tévesztőbb lepleket,
határaid mint várfalak,
 
komor gőggel kerítsenek,
s bőrödnél álljanak!
Jusson eszedbe: meg kell halnod,
 
boldog sötétbe hullanod,
egész-magaddal hullj és halj ott,
 
mint példás-szép halott,
ne összevissza-feledés
 
kényére bízd a sorsodat,
rejtőzz el, légy merész!

 

 

 

Magános fa

Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,
társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,
állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim
 
gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.
Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:
láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.
Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,
 
hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.
A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,
kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,
egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,
 
s a domb mögül jönnek felém az emberek.
Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –
ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,
de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,
 
s titok marad a volt-titok halálomig.

 

 

 

Alkonyat a város-szélről

Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos
tetőkön szalad, száll, s a józan tetők
kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most
a város, mely ott ég a hegy-láb előtt,
a tál-völgy ölében. – Tovább száll a fény,
fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg
– finom pír az arcon. Tovább száll a fény,
a mély ég szinén még kicsit tetszeleg,
s tovább száll megint, és a mély elnyeli. –
A tárgyak homályos szivéből kilép
a fátylas sötétség. Siet, s meglepi
a földet; csomókban lapul szerteszét,
csorog mint a víz és pocsétákban áll
a bokrok tövében, – s a jég-arcu hold
elindul hüs útján, fehér, nagy madár,
elindul hüs útján a vak fák alól.

 

 

 

Őszi kérdés

Megtágul ismét a tömött
világ. Ágbogaik között
 
egyre nagyobb darabokban
 
őrzik a fák az eget.
A végtelenből jő a szél,
szárnyán madár és holt levél,
 
messze röpülnek a széllel –
 
lankad a nyári verő.
Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
 
szürke ború a szivedben,
 
hallgatod énekeit.
Volt egyszer pártod és hadad,
most itt tűnődöl egymagad –
 
ó, nem elég, ha szeretnek,
 
hogy te szeress, az a fő
Sötét-hajú, mi lesz veled,
ha majd az ősz benned temet,
 
benned alél el az élet,
 
száll a levél, a madár?

 

 

 

December

 
Tél van, meztelen ág-bogak
kúszálják a kerek holdat; a rettegő
 
földön félve kisér rideg
árnyékom. Valahol bárcsak akadna meg!
 
Mért juttatja eszembe, hogy
senkim sincs, egyedül járom az életet,
 
mért juttatja eszembe, hogy
nincs jól így, valamit kellene tenni már.
 
Vígan tartja elém meleg
karját néhol a fény, átnyul az ablakon. –
 
Ó, én nem mehetek be: más
nyugszik székemen és más gyüri ágyamat.
 
Szél ingatja a fák fejét,
rebbenten riadoz, fut föl-alá az árny,
 
mint a bánat a szívemen:
rebbenten riadoz, s jaj, soha nem hagy el.

 

 

 

Tájkép

Ágbogak közéből
már egészen kiszorult az ég,
teltek és tömöttek
a remegő, szálas jegenyék.
Árnyék-foltok írják,
mintázzák a szelid-zöld füvet,
lábamhoz simítják
a virágok kislány-fejüket.
Sulykolófa-ritmust
ringat által a Dunán a szél,
változó-két hangon
messze szálló repülő zenél.
Fürge cinke siklik
keresztül a sűrű lombokon,
tarka cserrenése
lengő szalag fákon, bokrokon.

 

 

 

Falusi reggel, vasárnap

Réce szalad, a levágott csibe
bele csőrében, a baromfinép
erős zajgással kergeti, öreg
tyúk ugrik mellé, s kapja el felét.
Vigyázok, hogy ne piszkíthassa be
ruhám a kutya: ő ma is szeret,
s rám-rámugrál: kutya-naptár szerint
nincsenek pirosbetűs ünnepek.
A borbély előtt emberek. Sötét
arcuk tüskésen borotvára vár:
politizálnak, mesét mondanak,
szídják a jegyzőt, s hogy rossz volt a nyár.
Nyílt tündérrózsa, számtalan szinű
úszik a Dunán: lányok csapatát
viszi egy csónak, pont tíz órakor
kezdődik a nagymise odaát.

 

 

 

A halott leány

 

I

Margitka volt. Tizenhat évet
élt. Most halott: verembe lépett. –
Nem láttam én, egyszer se láttam,
mégis ma búm miatta éledt.
Testét, amelyre egyre többen
éheztek, éhesen, dühödt
férgek kaján étvágya falja.
– Sírjak? mit ér? – már menthetetlen.
Vénebbre nőtt töppedt anyóknál,
zsengébbre vált zöld csecsszopóknál,
idő felett időtlen űrben
leng ő, ki nincs, nem lesz, ki volt már.
Több évemet dugnám, ha tudnám,
élő valóm térden tagadnám,
érdemtelen dicsért gyerekként
szégyenkezem, s így menteget szám:
„Margitka, agg s kölyök, ki nem vagy,
lásd, életünk kigyúl s kihamvad,
felsőbb parancs születni, halni,
felsőbb parancs, szabódni nem hagy.
Még élek én, nem én kivánom,
túl szállsz te már síron, halálon.
Tudom, szegény, nem így akartad.
– Hosszabb időm néked ne fájjon.
Kurtább időd úgyis komorló
sok gond nekem, lelkemre omló,
pár évemért magos kamattal
békítelek, hamar koporsó.”
 

II

Sajnálhatod, sirathatod,
ő az igazi úr: halott.
Minden rend fölbomolhatik,
meg nem zavarja álmait.
Adhatsz rá szép selyemruhát,
ujjára is gyűrűk sorát,
vagy bőréig kopaszthatod,
sőt bőrét is lenyúzhatod.
Aranyat csörgethetsz, pucér
legényt mellé dönthetsz: mit ér?
Nyugalma megkövült: magos
voltához nincs hasonlatos.
Csukott szemével égre néz,
nem bántja többé ébredés.
– A Mindenség, mint kis cseléd,
lehajtja lábához fejét.

 

 

 

Carmen lugubre

A nevét mondom, és a halált mondom,
és nem hiszem el, nem hiszem.
És újra hallom köhögését
a visszhangos, mély semmiben.
Tizennégyéves volt és félkegyelmű,
és pösze is volt még szegény,
szegény Kati! – riadó bánat
ijedezett a két szemén.
Most lefeküdt, a hátára feküdt le,
mint vágya olykor súgta már,
aszott testére vőlegényként
reáfeszült a rossz halál. –
Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek
ölén hagytátok hamvatok,
félelmes nászéjszaka volt ez:
a halál alatt egy halott.
Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,
és szűz maradt a nász után,
mégis fogant zsengécske méhe:
enyészet és örök hiány
támadt belőle, s óriásra sarjadt,
s falánkul anyját falta fel.
– Fülem körül hűs, tiszta hangon
a más-útú rend énekel. –
A nevét mondom, és a halált mondom,
és nem hiszem el, nem hiszem.
És újra hallom köhögését
a visszhangos, mély semmiben.

 

 

 

Ijessz rám!

Szürke a piros is, szürke a kék, a sárga,
és szürke a világ: beleesett a sárba.
Az idő megrekedt, úgy lóg benne a lelkem,
mint száradó ruhák, mikor szellő se lebben.
Most nincs tragédia, és komédia sincsen,
mert mérték nélküli s határozatlan minden,
és nem különbözik a vágy, a van, s az emlék,
és nem tudom, mi ez: a lét-e vagy a nemlét.
Ó élet, ételek gyümölcse, semmi több s más! –
a kásás megszokás fullaszt, a mitse-várás,
a múzeumba tett szerszám herélti sorsa,
ízes, friss napjaim, ízetlen régi borsa.
Máskor-szörnyű halál, riasztgatásod ellen
mámort, futást, imát nem kell magamra vennem:
mint vak szeme előtt hiába integetnek,
hiába álnok arcod, többé nem rettenek meg.
Áldott halál, te szent, mégis: kérlelve kérlek:
ijessz rám, nyúlj felém: hibbanjon már a mérleg,
ijessz rám, nyúlj felém: remegjek, sírva féljek –
élettelen halál, segíts hozzá, hogy éljek!

 

 

 

Szerenád a szomszédban

Már világosodott az éjjel,
mint a tintám, ha fogy, s felöntöm.
Szerenádhangok kúsztak széjjel
a kásás légben; lent a földön
sündisznó futott; víg madárdal
vitatkozott a szürkeséggel.
Füllel látható füst a hang: szét-
olvad és vége, mint a habcsók
a szájban, s másként hagyja ízét
mindünkben. Ó dallamra tett szók!
ó szerenád! – nekem riasztás,
valakinek becézés, szentség.
Hordozom én is, ami rámhullt
kéretlenül, mint ő is hordja.
Részes lettem egy láthatatlan
osztozkodásban, és nem tudja
az egyedüli úr – mert ő úr,
én meg kis koncos akaratlan.
Véletlenül kapott élmények
töltik a lelkünk tűrt teherrel,
mert nagy udvara van a létnek,
és kicsiny helyen él az ember –
szép a külön világ – hiába:
összenőtt ikrek, akik élnek. –
Le lehet kaparni a képet,
a hanglemezt meg összetörni,
de a nyomok nélkül történtet
hogyan lehet nem-volttá tenni?
az orzott, drága szerenádot
visszaadnom, mint nem enyémet?
Meg kell nyugodnunk, s meghajolnunk:
nem lehetünk páratlan-mások,
egyetlenek, míg itt bolyongunk
a föld színén, a más hatások
akkor pattannak csak le rólunk,
ha majd a hűs gödörbe omlunk.

 

 

 

Öregasszony

Milyen íze van nyelveden a szélnek,
te öregasszony,
s a napsugárnak a szemedben?
Nyilván nagy messzeségek öble bennük,
s ha lábod alól elfogy majd az út,
lakójukká leszel.
Nyár van még, de már nem az érlelő,
hanem a termő nyár ez,
a meleg fullaszt, és mellünkre ül;
valahol, valahol,
borús kertek ágbogai között
már lefelé botlik egy-egy levél,
s tudja a fa: jelez az ősz.
Te öregasszony,
kis öregasszony,
léted kinyílt a végtelen felé.

 

 

 

Csömör

Szólni sem érdemes, és moccanni sem érdemes;
játék a kisded és üres léggömb a nagy,
a zöld a lombokon csaló festék s a lomb csinált,
vásári rossz sípon trilláz a sok madár.
Napban fényeskedő, fehér utcák, ne bántsatok!
bontatlan tiszta kék, hűs ég, ne nyomj agyon!
civódó szél, csitulj! félek, mint aki haldokol, –
már tervben összedől a karcsú épület.
Itt nem maradhatok, és máshová se futhatok,
fölálló rajzszögek födnek minden helyet,
és önmagamban is vad zendülés lármája zúg –
aludni volna jó, s az álom elkerül.
Öledbe rejts, anyám! látod, ki hősen otthagyott,
most tudja: nincs egyéb erősség kívüled.
Öledbe rejts, anyám! a sírba lépni nem merek –
a szebb nemlét terül szülő öledbe rám.

 

 

 

A gyermekemhez

Megöllek, akármerre vagy,
bennem s minden nőben megöllek
téged, ki a hinta egyik felén oly könnyen állsz,
hogy a toll-könnyű esetlegességnek
kell csak ráhullnia a másik felére, hogy létre kelj.
Megöllek, akárhol vagy is,
megöllek a tagadás őszinte s meg nem fellebbezhető
akaratával, amely úgy lopódzik
utánad, mint a gyilkoló gáz
a békésen alvók szívére.
Én gyermekem,
gömbölyű és meleg karú gyermekem,
szám és fejem helyett
szigorúan és kegyetlenül kényszerítelek,
hogy a semmit öleld meg
gömbölyű és meleg karoddal
– vagy inkább köd-karoddal, mely veled együtt
arra lesz kárhoztatva, hogy a nemlét
küszöbén túl végezze el a születés
és a halál nagy dolgait.
Megöllek, mert még-köd-szívedben,
tudom, te ugyanezt tervezed ellenem,
mint minden gyermek,
ki kétes örömök fejében
apjának mellére tipor.
Én szolga nem leszek,
mosolygó, bárgyú szolga, ki annyira hű és együgyű,
hogy ura ütlegein is örül.
Millió gyűjtő, nevelő év és millió ős munkája hozott eddig,
piramis csúcsa vagyok, kiben értelmet nyer a rengeteg halott kő,
nem akarom, hogy folytatódjam,
hogy beálljak a szolgák seregébe,
azt akarom,
hogy ami eddig történt,
mind értem történt légyen,
hogy ne legyen közeg
közöttem és a végtelen között, ami következik utánam.

 

 

 

Karácsonyfa-díszítés

Tíz gyermekedből egymagam maradtam:
 
kettőt befalt a föld,
hetet a sűrű távol. Változatlan
hangjával a karácsony ránkköszönt;
nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? –
tele a szívünk, s mással van tele.
Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
 
díszítgetem a fát,
úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem –
mozgásom egyre lassúbb, tétovább:
a régi hit nincs, új sincs még helyén,
meghalt a gyermek, s nem nyughat szegény.
Kínok térképét hordja édes arcod,
 
nézlek: segítsz nekem.
Szorgalmad hány nehéz éven kitartott:
erőssé tett a buzgó szerelem, –
díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed
bús életedben mindig díszitett.
Díszítsd a fát és díszítsd a világot,
 
díszítsd világomat,
s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod
– elémidézi most az áhitat –,
tudom a törvényt: nem lehetsz örök,
s csak ő segithet majd, ha szürkülök.
Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
 
karácsonyeste van,
úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem:
de csúf s de szép, hogy áltatom magam,
s de szomorú, hogy mégse sikerül:
álmos üresség bélel s fog körül.
Ki férfi lett, azt nem teheti többé
 
gyermekké anyaöl,
de gyermekké teheti mindörökké
egy jó szerelem, mely rátündököl, –
ó most érzem csak, mit vesztettem el,
ó most tudom csak igazán, mi kell.
Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
 
karácsonyeste van, –
míg nem nyugszom e boldog szerelemben,
ha százszor is karácsony: hasztalan,
s bár minden díszt magamra aggatok,
kietlen-szürke és kopár vagyok.

 

 

 

Késő kérés apámhoz

Hanyattfekszel; a melleden
összekulcsolt két kezedről lemállott
a gyönge hús. Könnyen-síró,
apró szemednek nyoma sincsen.
Tudom, tudom,
hiszen tizennégy éve már. –
Bennem azóta hódító erők
bő-terebélyű fája nőtt,
harcoltam a sírásó-emberek
gonosz hadával, s győztem.
Téged szelid víz, gyámoltalan férgek
roncsoltak el, szegény apám!
Most minden erőm hiúsulva,
elmetszve minden ifjú izmom,
s itt állok valakivel
égnek tárt arcod előtt.
Ugye látod?
Fehér, fészek-szívű leány.
Ő az, tudod, kivel reméltem
neked magot támasztani,
de szorgos, ügyes élők
gyorsan helyemre álltak.
Ugye hallod
elvetélt unokáid zokogását?
Élőnél lehet tehetősebb élő,
de halottnál nem.
Én csont-apám,
te mozdulatlan,
segíts a mozgók ellen!
Most visszabújok hozzád,
mint az öledbe bújtam,
amikor még együtt aludtunk.
Meredj a merénylők elé,
ellenkezésük törd meg,
nézz minket össze holt szemeddel,
ne szakadhassunk széjjel,
tetteiden az állandóság
bélyege: védj meg minket!
Szegény apám,
te óriási,
én csont-apám,
te győzhetetlen,
mutasd meg, hogy az apám voltál!

 

 

 

Évforduló

Tizenöt éve annak is már, –
az édes földbe elvegyültél,
csak villogó, szép csontjaidnál
gyengült a romlás. Furcsa tündér!
– tizenöt éve annak is már –
a sűrű földbe elmerültél.
Bátyám voltál a lebke létben, –
megálltál, és megvártál engem,
s lám, útjaidon végigértem,
s csalóan eléd-öregedtem,
– bátyám voltál a lebke létben,
és íme, már a bátyád lettem.
Mégis: csillagként állsz fölöttem
és égi boltként mindörökre,
erőd, varázsod nem-törötten
felköltözött fényes körökbe.
– Mégis: csillagként állsz fölöttem,
s vezetsz a hömpölygő ködökbe.
Lehet lengő, fehér szakállam,
mindig csodálom barna állad, –
s ha majd a süllyesztő halálban
egy messzi tájon megtalállak,
– lehet lengő, fehér szakállam –
mint hű öcséd, szívemre zárlak.

 

 

 

Sötét lesz

Dereng az ágyam, mint a foszforos kép,
a vaksötétben tompán ing az ágyam.
Fölébredtem, a testem, ez a rossz gép
fölébresztett; a zendülő magányban
alattomos hatalmak rontanak rám,
Védjem magam? ki ellen? ó ha tudnám!
Vak gálya úszom parttalan folyókon,
távol az élet, énfelém fonákját
mutatja csak. Zavartan forgolódom:
hogyan is történt? Aggodalmak rágják
húsom, – milyen bűvölt vidékre estem?
Fáradt lázakban fürdik béna testem.
Élek, még táplál szívem buzgó kútja,
de holtan sem lehetnék jobban árva:
mindenki alszik, jaj, anyám se tudja,
vagyok-e, és fia vagyok-e? – sárga,
beteg karján tán visz pár vézna álom,
de óvna-e, ha itt lelném halálom?
Ordítozok, vagy fölcibálom őket,
kik ébren engem féltenek, szeretnek,
és mondom majd a bárgyú ébredőknek:
ím, arcom, s íme, könnyeim peregnek,
– mit érne? látnám: bambán és riadtan
bámulnak rám, s nem aggódnak miattam.
Csak lassan-lassan térnék meg beléjük,
mint köd mögül kibomló kép. – De mindegy:
üres kesergés, százszor elvetélt ügy,
feküdni jobb s tovább hallgatni, mint egy
szorgalmas alvó, legfeljebb a múltban
kutatni, bent, e zárt és régi boltban.
Kik este éltek, mostan mind halottak,
s akik halottak, most akár az élők,
kik közel voltak, messzi elfutottak,
a messziek mellettem ülnek, égőbb,
frissebb szemekkel mint való-korukban,
élőbben élnek most, haló porukban. –
Aranka, édes, kis húgom, húsz éve,
húsz éve már! – az arcom is borostás,
vízbe estem és szelek fújtak, mégse
halványodtál, a képed mégse rozsdás,
szerettelek, s úgy érzem, egyre jobban, –
nőlsz bennem, mint az élet nől a magban.
Lány-néném szült, s te szégyen és fölösleg
voltál közöttünk, (most is említik még,
hogy mennyit ettél) – s én folyton kereslek,
mert az a rossz tűz lankadatlan itt ég
bennem, melyet halott kezecskéd gyújtott,
s tudom, tudom, hogy többé el nem oltod.
A halálból te voltál első lecke,
érthetetlen, de szörnyűséges mégis,
kisded tanár, tudatlan gyermekecske,
látod: azóta többet értek én is,
százannyit értek, s századnyit se félek:
mellem köré páncélt csavart az élet.
Mind együtt van, vagy együtt nincs, ki megholt,
emlékük is együtt ragyog szívemben. –
Halott kicsim, te kezdted el a bús sort,
apám és bátyám vert még így meg engem, –
ó, aki kedves, megmeredt kezével
jobban sebez, mint mások fürge késsel.
Sírásomtól a kórház folyosója
hogy jajgatott! fehér nővérek pille
főkötője milyen vigyázva, óva
szállott fölém, tornyos félelmeimre!
– Már spanyolfal volt apám ágya mellett,
és szólni sem tudott, csak könnye pergett.
Mikor temették, én otthon maradtam,
pajtásaim irigy szemmel csodáltak:
úr voltam köztük, úr módján fogadtam
szolgálatuk. – Bolond rang! ó, hogy áltat
ma is még: balgán hányszor, hányszor érzem
király-palástnak fosztó szenvedésem!
A számban furcsa ünnep-íz merengett,
s tömött emlékek csillogtak szememben,
a rokonok, kik akkor épp temettek,
osztó kezekkel jártak föl-le bennem,
sírás helyett fénylő öröm virágzott
kis arcomon, és már szívem se fázott.
Apró apám, de sokszor kellenél most,
milyen jó volna intésed, ha volna!
Aki apátlan nőtt, aggódva fél most,
hogy eljutott a súlyos férfikorba:
lépéseit mihez formálja, mérje? –
Könnyek közt telik tudása edénye.
Könnyek közt telik? – ugyan, ne siránkozz!
szónok-beszéd: élsz, napjaid szaladnak,
elértél végre a való világhoz,
lettél komoly gazdája önmagadnak.
Ez tán a baj? hogy nem jársz fellegekben,
hogy hasznos is vagy, nemcsak élhetetlen?
Melegért álmot érdemes cserélni,
de ha se álom, se meleg? – Didergő
óráim bamba hivatal fecsérli,
s körülkerít egy álnok ember-erdő,
s tőlem az álmot, meleget riasztja,
kedvem forrását eltömi, apasztja.
A nyelvemen villámos szók lapulnak,
s okos szavakkal kell megölnöm őket,
kápráztató-szép színeim fakulnak,
minden napom a halálból előleg,
(már nem sokáig! éltető szabadság,
szellőid nyúlós undorom dagasztják.)
Hová széledt a sok barát s a lányok
és az a lány, ki több volt mindeneknél?
Hideg helyükön zümmögő hiányok,
más-más hiány azoknál és emennél.
Kezem cél nélkül tétovázik, mint a
karó végére érő gyenge inda.
Soroljam el, kiket, s hogyan szerettem?
fölösleges: nem volna benne újság.
Egyformán játszunk mind ez ős szerepben,
és mitsem ér, akármi nagy tanulság:
tudott kövekben elbotlott a lábam,
s hány botlik el még éppen így utánam!
Rólad, kiről már oly sokat beszéltem,
rólad szólok csupán, – az életemben
ki hűvös csúcs voltál, s míg el nem értem
tehozzádig, szünetlen hegyre mentem,
azóta hullok, nől az éj köröttem,
s a kedves ég alig villan fölöttem.
Tudom: téged törvény bocsátott hozzám,
örömök, kínok nékem szépitettek,
e világ gazdag kincseit kobozván,
magad építve sorsom épitetted.
Döntést jelentett minden moccanásod:
kezed tartotta bennem a világot.
Tol az idő a sír felé – ma még tán
van annyi hely, hogy nyújtózzam, de holnap,
holnap talán belészorít, és aztán
a hullámok fölöttem összecsapnak:
elsüllyedek az öblös űrbe, semmi,
kis nyomaim a feledés belengi.
Porszem vagyok, de élek fontos ügyben:
a mindig-rejtély szépről szólni tisztem.
Békességes, de lázadó is egyben,
előtted e páros vakságba vesztem. –
Te összefogtál mély harmóniába, –
friss zendülés kelt lábaid nyomába.
Lám, jött helyedbe más; aranyhajával
oszlatta gondom terjedő homályát,
s aranyhajával máris messze szállal,
nem hallja szám marasztaló imáját:
fél-emlék, fél-van, már halott, de él még,
szólítom, s mintha magamban beszélnék.
Az Isten is fölszállt a távol égbe,
régen szívemben mindig megtaláltam.
Ma már az ujja csücskével sem ér le,
nincs háza bennem, s én vagyok hazátlan.
Hő lágyulások, gyermeteg melegség,
mily zordak az imátlan férfi-esték!
Ó, messzi lányok, messzi, messzi Isten,
az árvaság hogyan reámtekergett!
Jövőm fakó, akármi színre festem,
s a bő idő álmos folyója görget.
– Ágas borongás! van még egy halottam,
néz, néz merően, árnyékká fogyottan.
Mint vízbehullt, ha fölbukkanva éppen
mohón zihálna, s menten visszanyomják,
úgy jártam: a szakadt felhőjü égen
nap nem derült, más gyász emelte lombját:
apám után bátyám, kit úgy csodáltam,
akadt meg a hurokvető halálban.
Egy gyertyaszentelő utáni reggel,
jeges hajnalban ment az állomásra.
Aludni hitt: figyelt, és nem köszönt el,
de én az alvás partjáig kimászva
láttam tűnő hátát, amint a keskeny
ajtón kifordul, s új alvásba estem.
Nem múlt el még a február egészen,
és megtudtam: többé hiába várom.
Azóta nyájas emlék-napsütésben
áll bennem, mint legendás, hősi várrom.
Ó, hogyha élne, ő értene engem:
költő volt ő is, csak kissé ügyetlen. –
Három halottam és sok-sok halottam,
ki csak nekem halott, de másnak él még,
leskődtök a homály-öblű sarokban,
tudom: szerettek, s mégis, mintha félnék, –
jó társaim, suhogva nő a távol,
ahogy sodortok a szilárd világtól.
Dereng az ágyam, mint a foszforos kép,
száll, száll a fény belőle, mint a pára.
Hol támadott ez ordító üresség,
mely ráterült a gunnyasztó szobára?
Kóválygó árnyak mellemig merülnek,
s mint ólmos gondok, súlyosan megülnek.
Gazdátlan fekszem, s szállong, mint a pára
szívemből is a lassú fény: sötét lesz,
jaj, bennem is! Testem már nem határa
az éjszakának, s mily kártékony éj ez!
mint sót a víz, magába oldva hordja
a bánatot: halálos minden kortya.

 

 

 

Levél

A kék üveg fejünk fölött
széttört: valami rengeteg
ököl zuhant rá. Semmiség
ásít helyén, a sok cserép
a szélbe hullt, most ott kering,
s karcolja arcunk élesen.
Az embereknek nincs nyakuk,
a sok lovacska fondoran
gőzöl, minthogyha mondaná:
ha már köd van, legyen nagyobb,
s játsszunk bújócskát benne! A
bokrok, mint robbanás után
kővémeredt bombák: szedett
águk szörnyűen szúr bele
a légbe. És a fák, a fák!
zörgő csontvázként állanak
egy nagy-nagy anatómián. –
Felétek, ott az agg Duna
partján, még barbárabb a tél.
Ilonka, gyenge arcodat
úgy óvnám s gyenge testedet!
Magam helyett e versemet
küldöm mint sálat és subát
s meleg cipőt. Vedd rád, s vidor,
pajkos szemekkel nézz a már
valahol mégis rejtező,
győztes seregét szervező
tavasz felé…

 

 

 

Mecseki séta

Földomborul és elsüllyed a táj,
amint az út hulláma ringat.
Hegyi szél hínárja akasztja
egyszerre lépő lábainkat.
Apád, anyád és minden szeretőd
köd most és semmi néked, kedves,
és én vagyok csak a valóság:
hadd szóljak szépen a szivedhez.
Százezerévek zúgó mélyein,
lám, úgy forgott a múlt miértünk,
hogy sírokon, bölcsőkön által
szerencsésen egymáshoz értünk.
Örüljünk, ríjjunk, mint a gyermekek,
mert, ó, be másképp is lehetne:
kis késéssel vagy sietéssel
nem révedhetnék a szemedbe.
Hozzád és hozzám tartó szálakat
kévényit font ott lent az élet.
Mögénk zuhant a messzi bárdja:
mi magunké, s a föld miénk lett.
Mégis: szellőként libben az idő,
és ujjainkat szétbogozza,
és visszasodor menthetetlen
régi szürkéknek jóba-rosszba. –
Hozzád és hozzám tartó szálakat
kévényit font ott lent az élet,
nem futhatunk el: öncsalások
csupán a gyors feledkezések.
Apád, anyád és minden szeretőd
köd most, és nálam mégis többek,
mert néha minden foghatónál
nagyobb ereje van a ködnek. –
Földomborul és elsüllyed a táj,
amint az út hulláma ringat.
Hegyi szél hínárja akasztja
egyszerre lépő lábainkat.
És már tudom, hogy nem is mi vagyunk,
csak énünk egy-egy kósza része,
mely hasztalan szabadkozással
szédül megint a csonk-egészbe.

 

 

 

Tél felé

Vigyázva néztelek, régi, régi lányok,
 
mint a képet;
eljöttetek mégis: hasztalan nőtt árok
 
s gát elétek.
Belőlem jöttetek, ködnevelő múltam
 
csupa-köd-lett
mélyéből, mert elföd, elnyel a múlt gyorsan,
 
de nem öl meg.
Hoztátok tétova vonalak újságát,
 
frisseségét
s gyenge változását – már-már üres rámák
 
betelését.
– A hézagos lombok között átszúró nap
 
kilyuggatta
a vékony árnyékot. Tele-gyerek csónak
 
ment, ugatta
játszani kívánó vén kutyánk. Feküdtünk
 
fent a parton,
haldokoló fűben. Sűrűdött felettünk
 
már az alkony,
őszközeli alkony: reszkető és bágyadt. –
 
Vége, – hallom,
hallom-e ugatni mégegyszer kutyánkat
 
fent a parton
vagy akárhol másutt? – Csak tán a szivemben
 
messze, messze,
indás események bogába keverten. –
 
Ó, szeresse,
ápoló kezetek szeresse a sorsom,
 
tegyetek le,
fektessetek vissza a zöld fűre! arcom
 
kezetekre
rászorítom, hogy míg röpülünk a télbe
 
frissen, épen,
ne lássam, mint hull a piros élet térdre
 
gyilkos szélben.

 

 

 

Áldottak az éjszakák

A nappalok s a fény merev
formákba öntenek.
Külön vagyunk, határaink
tiszták, nincs senkinek
velünk érintkezése. Mint
a sürgönypóznák, hogyha a
drótjuk szakadt, nem küldenek
s nem kapnak tétova
jelzéseket a tág világ
felé s felől. – Csak száz s nehány
kilométerre vagy, de ha
ezerre lennél vagy nehány
méterre, mindegy volna, mert
erős a fény és visszatart;
és nem jöhet közel
a messzi part. –
A nappalok s a fény merev
formákba öntenek,
de áldottak az éjszakák:
lágy kapcsoló-közeg
a dús sötét. Az ég meleg
és roppant nagy kosár,
és minket, mint ma-kelt
csibéket összezár
pihés ölén. A sürgöny-
póznának számtalan
új drótja nő, és érzem:
már nem vagyok magam.
S határát vesztett testem
és tested szétterül
a sűrű légbe, s itt vagy
a bőrömön belül.

 

 

 

Önvédelem

Ki szomoru vesztésre készül,
kell, hogy gyűjtsön vigasztalókat.
Ugráltató önzéseimben
ne haragudj rám: szenvedés ül
mélyeikben. Lesz, hogy lekókadt
kedvem csak az emlék deríti,
s lyukas, megürült tenyeremben
ez lesz a minden.
ez lesz a minden. És a tárgyak,
élők, halottak, jók és rosszak
majd testőrökként sorakoznak
mellém, mikor magamba látnak.
Baljós homályosság keríti
a sorsom szűkülő körökben:
toborzásommal jó sietnem:
mi lesz, ha az éj rajtam átcsap,
míg nincs elég fény a szivemben?

 

 

 

In memoriam

Hulládat görgeti már a csobogó idő,
 
és nem tudlak siratni.
Bőröd alá visszahúzódott hajdani szép erőd,
 
s a terjengő halál
alattomos vadvizeibe fulladott.
 
Olyan vagy, mint egy idegen tárgy,
még csak nem is a magad mása vagy,
 
a magad szobra,
melynek meghitt vonásain szemem
 
kedvére bujdokolhat.
Olyan vagy, mint egy idegen tárgy: szürke
 
s konokul hallgatag,
csak nézlek, és mit bánom: vagy-e, nem vagy. –
 
Máskép akartad bizonyára,
szerettél volna bennem szívósan megmaradni,
 
mint a bőrön a tetoválás,
hogy mikor már magad előtt se vagy szép,
 
légy sérthetetlen
valakiben, kinek a nyelve beletanult dícséretedbe.
 
Nem sikerült: nyugodj meg!
Elfárad és megváltozik az ember, akarva-akaratlan
 
elfárad és megváltozik:
volt-nyomaidat széjjelhordták a szelek,
 
s mint egy idegen tárgyat,
hulládat görgeti már a csobogó idő.

 

 

 

Szilveszter-este

Szomorúságom szürke gömb,
bárhol próbálom bontani,
föltépni és szétrontani,
lesiklik róla a kezem. –
A szívemen gurul, gurul,
behorpad tőle a szivem, –
úgy érzem: szivemen viszem
a legmagasabb hegyeket.
Támad a hideg négy felől,
bevicsorog az ablakon,
fagyott árnyékok a havon, –
meleg a szoba: hasztalan.
Átúsztam újra egy folyót,
kiveri utánam a hab
a nem-szeretem dolgokat,
és nincsen senkim, aki véd.
Távoli, vidám szavaid
jéggé meredve érnek el, –
a hűvös semmi énekel
fülembe, mint a szunyogok. –
Siess, hozd már a meleged,
veszélyes tájon imbolyog
a lábam: könnyen megfagyok,
szívemhez koccant a halál.
Hogy mindörökké áldjalak,
ki másodszor életre szülsz,
s a pusztulás elé feszülsz,
mely már-már arcomba lehel.

 

 

 

Aki sok szépet

Aki sok szépet mondott el hiába,
 
szűkszavú lesz vagy néma, –
tudom: fáj, hogy neked jutott
 
szavaim maradéka.
Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
 
nyirok s penész ölelget;
nem csillagokat üldözök, –
 
kis emberi türelmet.
A gyengéimmel sétálok előtted,
 
már-már magam kinozva, –
ha rám gondolsz, a jó helyett
 
gondolj inkább a rosszra.
Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
 
– embertől más se telhet, –
önnön-szívemre készítem
 
e gyógyító szerelmet. –
Aki sok szépet mondott el hiába,
 
szűkszavú lesz vagy néma,
de minden szépnél szebb lehet
 
szavai omladéka.
Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
 
ahogy a víz a gödröt,
a napnyugtát az aratók,
 
az istállót az ökrök.

 

 

 

Naplórészletek

 

 

 

 

VAK szelek játéka hozott-e
 
vagy kikerülhetetlen,
 
szoros parancs? – Szemedben
szemem szorongva kémkedik.
Múltam riasztod, hogyha nézel,
 
már hárman néztek így rám,
 
s három halottam sírján
hevesből lettem óvatos.
Nehéz megállnom egymagamban,
 
karjaid enyhes öble
 
jó volna mindörökre
menhelynek, hogy ne bántsanak. –
Vak szelek játéka hozott-e
 
vagy kikerülhetetlen,
 
szoros parancs? – Szemedben
szemem szorongva kémkedik.
Ó, merhessem-e rádaggatni
 
buja és boldog terhét
 
szép álmaimnak? Elmégy
ahogy jöttél, vagy ittmaradsz?
Hasonlatosságodra formált
 
énem veled: barátom,
 
nélküled: zátony,
melyen magamat roncsolom.
Hasonlatosságodra formált
 
énem veled: ünneplő
 
ruhám, madárijesztő
és céda ringy-rongy nélküled.
Vak szelek játéka hozott-e
 
vagy kikerülhetetlen,
 
szoros parancs? – Szemedben
szemem szorongva kémkedik. –
Mint többször póruljárt gyerek, ha
 
cukorral csalják, lép is,
 
vonakodik is, én is
áhítalak is, féllek is.
Ritkulj köd, és tisztulj jövendő,
 
lássam, hogy mit kell tennem:
 
hűs kis kezét kezemben
eresszem el, vagy fogjam itt?

 

 

 

FÜVES hegy oldalán ülök,
 
tisztára fúj a szél.
Fitogtatnám most lelkemet,
 
ha fürkészné az Úr:
tudom: kellően jó vagyok,
 
jobb nálam nem lehet.
Ha moccantom vidám fejem,
 
felhőkhöz súrolom.
A gyengén-vájt mező szelid
 
mosolyt lenget felém,
ölében gőz-lehelletű,
 
szorgos vonat kocog,
felőletek jön, hozza tán
 
a pillantásodat.
Erős kísértés bujtogat,
 
hogy nyúljak érte le,
hogy két ujjammal fölvegyem,
 
térdemre rátegyem,
erős kísértés bujtogat,
 
hogy nyúljak távolabb,
és egy ujjammal toljam el
 
a rejtő dombokat:
láthassalak, – két napja már
 
hogy fény, szín, száz alak
harcol miattad ellenem:
 
szeretnék képedet
széttörni bennem. Hasztalan:
 
jelenteném neked,
hűséggel állom posztomat
 
akár örökre is. –
Kis domb, ne nyújtsad útjait,
 
mindig céljába lejts,
s ha nem jön még, beszélj neki
 
felőlem szépeket.
Majd fordulj vissza, kis vonat,
 
veled tér ő haza,
– ó, már csak egy nap múlik el
 
és csak két éjszaka.

 

 

 

KI hozzám vagy jövendő, maradj el,
ki itt állsz a szívemnél, szaladj el,
ki hűséget fogadtál, tagadj el.
Ki sorsodra fölírtál, törölj le,
ki életem fokán ülsz, röpülj le,
ki egedre szögeztél, söpörj le.
Ki biztatva ígérted, ne várj meg,
ki hallod, hogy kiáltok, ne állj meg,
ki szerettél, s szeretsz is, utálj meg.

 

 

 

HALOTT, bús nyújtózás van bennem,
 
s idétlen szürkeség.
Nem csalogatlak titkaimmal:
 
meghaltak a mesék.
A bárgyúnak-sajnált derékot
 
tisztelve bámulom,
minden üres színig-telt hozzám,
 
éjt álcáz homlokom. –
Bátor, aki kisujjat moccant,
 
hős, ki egy szót beszél;
mint száradó ruhát kötélen
 
az erre-arra szél,
lengeti az idő a lelkem:
 
énbennem nincs erő.
Százszor inkább való az élni,
 
ki tervvel áll elő,
akármilyen korccsal, beteggel,
 
de bomló életét
valaminek akarja látni,
 
s szabott ütemre lép. –
Ki bennem titkokat gyanított,
 
csalódott: nézze meg!
Itt fekszem, mint a fáradt ringyó,
 
ki megfeledkezett
a szépítők ezer cseléről,
 
és ágyán meztelen
meglepték, s már semmit se bánja,
 
ha gúnyos, szemtelen
szemek mohón isszák hibáit. –
 
Szánj, hogyha gondolod,
szánj és sirass, de távozásod
 
ne hidd, hogy nagy dolog,
hogy kincsektől fosztod magad meg. –
 
Fölvakkanó falak
csupasz jajgása lesz a válasz,
 
ha elköszön szavad.

 

 

 

SZAVAIDTÓL fölhussant a bánat
a szívemről, mintha labdát vágnak
sötét varjúsereg közepébe –
nem örülök, nem örülök mégse.
Fáradt vagyok nagyon az örömhöz,
csak a béke langy esője öntöz,
csak feküdni tudok mozdulatlan,
kedven innen, könnyön alig onnan.
Tudja isten: jobb-e így vagy rosszabb,
érzékeim mélán horgadoznak,
nem alszanak, nem is állnak lesbe,
– tücsökhangon horkol kint az este.

 

 

 

MOST a föld az úr, a vermek és a hollók
színe az úr; mint talajvíz fakad
föl a sötét, már a szívem alatt
 
locsog, s a szívemen
 
mázsás aggodalom lóg.
Leomlott a négy fal, külső rettegések
ólálkodnak itt, a jövő s a múlt,
két őrizőm, Júdássá aljasult,
 
az emlék s a remény
 
húsomban forgó kések.
A kezed után nyúlok, mint tétovázó,
gyáva kacs nyúl a támaszték után,
ó, fölszín-járó, biztos-léptü lány,
 
igen-igen erős,
 
ó, fennen-lengő zászló!
Csak nevess sokat, most nem nevetsz hiába,
didergő lelkem régen járt napon,
takard be, édes, rejtő-vastagon
 
kedved fészek-meleg,
 
bő felleghajtójába.

 

 

 

VESZÉLYES úton jársz: lábad körül csapdák,
szél ködöt terelget mögéd, ahol ellépsz,
eső csinál rácsot, hadakozik villám,
laza lombzúgásból rejtegetőd épül.
Komoly szavam küldöm felocsúdtatónak:
bátor elleneim teáltalad bátrak:
rég nem voltál erre, messzekerült dűlőn
duhaj gyomok szúrnak gonoszul az égbe. –
Emlékszel-e még rá, kétkedésbe mártott
Isten-hozottamra, okos félelmemre?
Tükröző gyerkőcök játékos kezéből
rámhullt rezge fénynek véltelek szorongva.
Szándékkal maradtál, szándékkal kúszáltad
sorsomba a sorsod. Jólesett, s miként a
lengetett inga a mélyponton, golyó a
fordított kúp szoros csúcsában, megálltam. –
Szándékkal maradtál. – Szándék-e keserves
kalandod ezúttal? Nem tudom. Ki tudja? –
Komoly szavam küldöm felocsúdtatónak:
látsz-e még? vigyázz! már tág a köz közöttünk.
Ne hagyj itt, szegényke, többet ártsz magadnak:
meleg tenyeremből kipottyanó szíved
hóember takarja két fagyos markába.

 

 

 

CSONTJAIMBA tüzet rekesztettél,
tenyeredből futni eresztettél,
 
az örömök felém csörgő
csermelyeit elsiklattad tőlem. -
Rideg legény szomorú, szép hangon,
síró gerlét utánozó hangon
 
hivogattam, csalogattam
valakit, de árva vagyok most is.
Magos az ég, nem tudom elérni;
kemény a föld, hova tudjak lenni?
 
Ha szaladok, ha lefekszem,
fogaimat tördelik a kínok.
Anyám öle, de meghiúsultál!
nagyon régen de hatalmas voltál!
 
Nagyon régen, nagyon régen; –
íze sincs már keseredett számban.
Áthajol a faág a faághoz,
elröpül a madár a madárhoz;
 
hát én kihez hajolhatnék?
melegedni hova röpülhetnék?
Rideg legény maradjon magának,
válassza a szelet barátjának;
 
így, ha néha könnye csordul,
lesz legalább ügyes kifogása.

 

 

 

FINOMMÍVŰ csodatükör a tenyered.
Ha rányomod csukott szememre,
kúszált magamat
gyönyörűszépnek, épnek látom benne.
Látod, te jó, csak ez maradt!
Szívemen, mint baráti ágon
a madarak, tollászkodtak, csevegtek
az örömök.
Közéjük lőtt egy orvvadász: a kín.
Kopasz ágat nyöget a nyurga szél. –
Látod, te jó, csak ez maradt,
csak a kezed maradt! –
Holt hal vagyok a víz szinén:
meghitt mélyekbe el nem bújhatok.
Lábatlan vagyok friss gidák között:
ungorkodón nem ugrándozhatok.
Páva vagyok, megtéptek a kutyák:
nem illegethetem magam. –
Látod, te jó, csak ez maradt,
csak a kezed maradt!
Tavasz van: most mindenki bátrabb, csörtetőbb.
Önnön bújuktól, önnön örömüktől
szédülnek a fejek.
Minden ajtó kinyílt,
nem zárhatok mellém egy részvevőt sem.
Csak a kezed maradt,
látod, te jó, csak ez maradt!
Derék híd, melyen fátylas távolokból
örvényes űrökön keresztül
bajtárs-emlékek
fölmentő seregei özönölnek.
Ringó tutaj, mely paskoló esők
hazájából mindegyre visszavisz
a nyájas délre. –
Csak a kezed maradt;
most nékem ez a minden,
ez a világ és önmagam.
Ne vedd el a kezed!
ha elveszed,
nem lesz világ, s én sem leszek. –
– Látod, te jó, látod, te jó!

 

 

 

FUSS vele, idő, fuss vele,
fuss vele visszafele!
Habzsoljon össze friss kezed
mindent, amit rámszeretett,
se testemen, se lelkemen
nyoma többé ne legyen! –
Bűvölöm magam: ő nem él,
de mint a szél,
porcikáim mélyeiből
zúdulva kitör,
s van százszor inkább, mint amikor
valóban volt még. – Száll a por,
ha fölverik, lustán lebeg,
fáradtan visszahull, belep
mindent. – Ó, fújj rám, jó idő,
fújd ki belőlem széditő
kínoktól fölvert emlékeit!
mert visszahullva ellepik
szemem, fülem, szivem,
és újra nem lesz senkisem,
akit látok, hallok, érezek,
csak ő, csak ő. –
Mint rezgőnyárfalevél, rezeg
a belsőm. Hűs nyugalom,
tőlem mindig riadó, áldott hatalom,
települj rám végre, mint izgága folyók
tükrére a jég, mint tarka golyók,
szertegurultak örökre,
ó, szertegurultak örökre
az álmok, az őt hazudók!

 

 

 

ÍGÉRETEID lajtorjáján
minek hoztál a magasságba?
Csak szavak voltak szavaid, –
zuhanok most halálraválva.
Holt s még nem fogant ellenségek
nyüzsögnek ébren körülöttem;
hessentem őket és sirok, –
ó, többen lesznek, egyre többen!
Mint gyenge őzet vad kopóhad,
futó szívem félelmek marják. –
Én jó vitézem merre jár?
miért nem villogtatja kardját?
Meghalt a béke: vánkosomnak
élő parázzsá vált huzatja,
a sok-tenyerű éjszaka
kegyetlen ökleit mutatja.
Hogyan kiáltsak? melyik égtáj
takar, melyik vándor-szél ismer?
Nehéz vagy: sajgó-súlyosan
visszhangozol érzékeimben.
Minden való én voltam eddig,
és lám: mindannyi idegen lett.
Ha viszem őket, úgy viszem
kelletlen, mint hordár a terhet.
Növés fájdalma tagjaimban:
elárvultam: kell izmosodnom.
Alábbsüllyedt az ólmos ég,
két vállamon remegve hordom.

 

 

 

ŐSZ lépeget a lombokon,
talpa vörhenyes sár, agyag,
a boldog zöldre ráragad,
– föld felé hull a homlokom –
Hozzád szeretnék menni most,
jaj, elrontottuk! nem lehet,
nem volna most már enyhület,
pedig meglásd: kifoszt,
kifoszt így minket az idő.
– Ha ostorát emelte ránk
a rossz világ,
mért nem öleltük reszkető
testünket egybe? ó miért
bántottuk egymást még mi is?
Kimondom a nevedben is:
botlott, kitért
órák ezek, jobban szeretnéd,
tudom, ha ujjadat
csókolgatnám, s térítgethetnéd
fejem öledből (fojtogat
a sírás), ó, én is jobban szeretném,
hidd el nekem,
ha kedves-pajzánul etetnél,
s ál-mérgesen
meghúzkodnád a hajamat.
– Az utca párokkal teli,
együgyű áhitat
az arcukon; ó együgyűek! ó mesebeli
bölcseknél bölcsebb emberek!
lám, lám, két ostoba
távol remeg,
fázik egymástól. – Nagy, csunya
lábával lépeget az ősz;
hideglelős
félelemtől borzong a kert.
– Figyeld,
amit most mondok: meghalunk,
előbb vagy utóbb meghalunk,
és deszkák közé zárnak el,
szűk lesz a hely,
de mindegy lesz nekünk,
mert többé úgysem mozdulunk,
s ha egymás mellett pihenünk,
akkor sem lehet akkora
akaratunk soha,
hogy érintsük egymás kezét,
ha félujjnyira van akár.
– Jön párra pár,
jön kínra kín:
halld ki sírásom halk neszét,
halld meg ezeknek a soroknak
csukló gyászsípjain
jajongani a lelkemet! –
A csillagok már hunyorognak,
nagyon ideges szél remeg,
habos buborékja a holdnak
a fák fölé lebeg.

 

 

 

DZSUNGELBE indulsz: egyszeri életed
dühödt-növésű rengeteg ellepi,
 
külön formáid szétfaragja
 
durva kezével a vad tolongás.
Már jól tudod, s mint gyáva gyerek, szepegsz,
az eljövendőt már siratod: fagyos
 
szellők legyintik gyönge szíved,
 
mint kora-ősz a szelid virágot. –
Ne félj! vigyáz rád nem-hazudó szemem,
szerelmem égő jelt alakít föléd:
 
mehetsz, bolyonghatsz bárhová: én
 
látni fogom tüneményes arcod.
S szólítalak majd régi neved szerint,
s szavam lenyúl majd érted akár a kéz,
 
s mint csillagot mély nyári éjen
 
fölmutat újra a földnek, égnek.

 

 

 

SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké.
Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy;
a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek;
tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. –
Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen,
és szemrehányó szavak fekete seregét bocsátanom utánad,
mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom;
mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. –
Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül;
mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok – mint ki gyermekek
nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. –
Azt hiszi ő, hogy elhagyott, – azt hiszed, hogy elhagytál engem,
s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd.
Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég,
szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem.
Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva
bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül,
a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz,
tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód,
a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod.
– Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen,
de nem lehetsz te hűtelen, – sokkal jobban szeretlek annál,
s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.

 

 

 

MÁR fáj nagyon, már elmegyek
 
keresni téged;
ó, melyik óra rekkentett el,
 
milyen vidékek? –
Teljesség tükre, hű tükör,
 
torz csonkaságom
benned láttam meg legelőször,
 
s azóta látom.
Zsengécske kislány, rengeteg
 
mélységű asszony,
emlék vagy csak, de sok hiányom
 
veled tapasztom. –
Az erdő szűköl, őszre jár;
 
lelkemre hajlik;
a rettenet: hogy érek árván
 
a másik partig? –
Most ápolom, féltem magam,
 
áldom, becézem
a testemet, ő volt az őröd
 
sok tolvaj vészben.
A léleknél hívebb a hús,
 
hűs érintésed
immár örök, akár a törvény,
 
a kőbe vésett.
S ez jó vezérlő, így kelek
 
utánad útra,
magamba és a napra nézek
 
s a csillagokra.

 

 

 

MÉLYRE ástalak magamban,
mélyre nyúlt belém az élet,
nem maradhattál meg épen.
Hetyke lázam egyre-másra
szőtte rád a hímet, éket,
már kicsit sajnáltalak, hogy
test szerint milyen fakó vagy.
És kezem, mely tartva-tartott,
meglazult: mehetsz, a hús-vér
változó és gyatra-gyarló,
és a kép tökéletes csak. –
Mélyre nyúlt belém az élet,
vert, becézett és a hús-vér
változó és gyatra-gyarló:
ó, a kép, a kép hová lett? –
– Mint a jég a kályha mellett,
– mint a hold a pirkadatban,
– mint a nyelv hegyén az ostya,
olvadott, s ma nincs sehol már,
ó, de fáj, hogy nincs sehol már! –
Asztal és szék és a többi
tárgy, mihez csak egyszer értél,
most megannyi bűvölőszer,
mert a legjobb őr a holt: hű
és komoly. Ha akkor én is
meghalok, való szinekkel,
nem nagyítva máig élnél
bennem és nem kéne tompa
füllel és hiába néző
szemmel ezt a sok mogorva,
más halottat keltegetnem. –
Ó, tudom, ha újraéledsz,
és a holt az élet fája
lesz, olyan vigyázva mégsem
bírlak eltakarni, hogy ne
kelljen ismét nemsokára
őreidhez visszajönnöm,
s téged újra visszakérnem.

 

 

 

SZÜKSÉGES búcsúd súlyosodó, nehéz
 
terhét idáig csak az éjszakák előtt
 
mertem magamra venni:
 
könnyítették az éjszakák.
Ó éjszakák, hogy megpihen őriző
 
öletek mélyein a rettegő szemű,
 
hogyan rátok bíz mindent:
 
ügyes kezetek oldja meg.
Erősödöm már: a vonalas, rideg,
 
morc nappalokba is nyugodtan indulok,
 
sorsom példáját mások
 
sorsában bátran figyelem.
Jobb lesz-e így? – én nem tudom. A fagyott
 
szív majd nem érezi, ha dér esik reá.
 
Ó, lobbadozó lázak,
 
titeket pótol-e a csönd?
A fáradságtól lettem erős. Futó
 
sorsod megtartani próbáltam: hasztalan, –
 
a markom elnyitottam:
 
mehetsz, amerre jól esik.
Ne félts már többet! józan a lábom, és
 
biztos nyomokba lép: elbuknom nem lehet,
 
nagyon megokosodtam:
 
nincs kedvem semmihez se már.

 

 

 

Szabadulás

1943–1947

 

 

 

 

Előszó

Aggódva válogatsz: nem méltó az sem, ez sem,
hogy versbe-fogd. Csodák villámlására vársz.
Tárulkozó eget fürkészel: onnan essen
eléd költői tárgy: magos nyilatkozás.
Bozótok, dzsungelek fordulnak útjaidra,
– ó, minden szürke perc bogos dzsungel, bozót,
s a jámbor dolgok is! figyelj álarcaikra!
és zúgva rajzanak szájad köré a szók.
Az észrevétlenül növekvő semmiségek
omló, alaktalan homokba rejtenek,
igékre őrzött torkod zizegve eltömik,
s ki hajthatatlanul lesed jelét az égnek,
már-már mozgatni is felejted nyelvedet,
s a némaság lekúszik didergő lelkedig.

 

 

 

Szomorúság

Szél fut a tollpihének, a lepke
szárnyát emelinti.
A csukott ablak résein át a cifra fenyő
karácsonyi illata száll.
Fényes útak csúsznak a tájba,
oszlik a göndör füst,
a hegy éle embereket szab mind rövidebbre,
az ujjaim közül
fürgén gurulnak szét a tarka gyöngyök.
Szerettetek engem,
jók voltatok hozzám:
vállatokra titkon
mért vettetek szárnyat?
Hogyan aludjam most,
hogyan legyek ébren?
A nap ketrecbe hull, ketrec rácsai várják a napot,
leroskad a híd, mely az este homályos partjairól
a hajnal tiszta ormaihoz vezet.
Nem kondul a harang se többé, hangja
egyre fogyóan párázik, akár
hűlő ételböl a gőz.
Kicsi fiúk, kicsi lányok
tenyerükben
jégcsapokat tartogatnak,
s szomorúan bámulnak rám.
Kicsi fiúk, kicsi lányok
tenyerükben
virágokat tartogatnak,
s szomorúan bámulnak rám.
Köveket hoznak az emberek nehéz kocsikban,
téglát, gerendát, cserepet is hoznak:
menekül az árvacsalános rét, sohasem érem utol.
Akik ismertek, sorra hagynak cserbe:
porló szivüktől lényem ízét
megtanulja lassan a föld
Szerettetek engem,
jók voltatok hozzám:
sarkatokra titkon
mért vettetek szárnyat?
Hogyan aludjam most,
hogyan legyek éber?
Felhő-árnyék lebben a sűrű-
hajú mezőn, s a kócos
bogáncsok apró horgai
hiába kapnak utána;
üres folyosókon
haló léptek kopognak:
zománcos szappanbuborékok
rajától csillog e szüntelen
szűnő világ.

 

 

 

Május

A kényes-omlatag vidék remegve füstölög szét,
s az íves láthatár merev szélébe ékelt
és hasztalan szabadkozó tavakból
mohón hörpölget hosszú kortyokat
a földre-hajló teknő-forma ég-alj.
Fény ví a fénnyel itt meg ott szikrázó forgatagban,
süvít a villanó gerely, sajdulva rí az űr,
fölszáll a kín, s kecses körökben leng az öblös,
hullám-vető, szelid lapály ölében,
aztán a dermedő magasba csap.
Kucorgó, gyáva kedvedet cikázó gyík hátára fektesd,
serkentse föl, s a lusta köd guruljon el belőle,
kössön rá tréfás hurkokat –, csomózd hanyatló kedvedet
a tátott-szájú kémények vidám
torkából gombolyogva ömlő ritka füsthöz.
Ó, nézd az útak villogó szalagjait, szegélyükön
a szunnyadó fák borzait, melyek fáradhatatlan
villannak és fakulnak és mindig bújtatnak egy kis éjt –,
ó, nézd az útak hangtalan kígyóit, rád-sziszegnek,
s szívedbe kúsznak: – ott keresd őket, ha majd hiányzanak.
Szívedbe kúsznak lassan, és a kényes omlatag vidék
szívedre hull, akár a zizzenő por, ha
megáll a szél. Merülj magadba, ott keresd
őket, hiszen csak múló emberszívben él
tovább a kagyló-héjú pillanat.

 

 

 

Tél

Remeg már. Háborodva futna, futna –,
fagy dönti el. Mint üldözött bogár,
gyors életére gyors halált hazudva
hever hatalmas buktatóinál.
Csírái, lám, fordítva nyíladoznak,
békéje omló köddel vándorol,
jelei fönt a hegy-tetőn lobognak
s a csillanó ablak-kristályokon.
A tornyok és a bástyák összedőlnek,
az orra-ejtő árok föltelik,
a támadó orcái tündökölnek,
nevetve látja érett terveit.
Nevetve néz szét karcsú trónusáról,
kiszáll belőle régi szégyene,
szelid párák lebegnek hűs vasáról,
szelid nyugalmat ringat kék szeme.
A vesztes mégse, mégse csöndesedhet:
győzők irgalma: átok és parázs,
sebei inkább égnek, üszkösödnek,
inkább csigázza forró borzadás.
De menti bőrét, föld alá igyekszik,
beléd igyekszik: enyhelyet keres. –
Körmét behúzza, hálásan lefekszik,
az álma mély és szikrázó-üres.

 

 

 

Chiaroscuro

Január harmadika van, s szokatlanul derűs az ég.
A szomszéd iskolából ömlő gyerekcsapat tavasz lehelletét
érezheti, mert kacagás hasogatja a levegőt,
s röpül a táska, a kabát, szinte csak az nem, mi testükre nőtt.
Nyomkodják egymást a lazán-fölengedő telek gyepére,
s ki alul marad, csöppet sem iparkodik fölállni mégse,
sőt elterül, széjjelveti lábát-kezét, és hagyja, hogy
a gyönge szél rángassa meg a homlokán a haj-csikot,
majd – mint akit kígyó csípett – talpára szökken, s hirtelen
egy másik, mit sem sejtő gyerkőc nyakán-hátán terem.
S amint egy-egy csoport közelebb jön, majd újra távolabb,
hangjuk olyan, milyet a vándorló vadlúd-csapat
csorgat a föl-se-néző, de fülelő téliek fejére.
Zárt ablakok mögött ülök, de nékem is lódul a vérem,
és áprilisok, májusok húsvétos, orgonás, leányos
szárnyai verik arcomat, és teljes minden, nem hiányos:
s az a futó sugár, amely rámvillan néha-néhanap,
s továbbmegy, mostan fölragyog, s úgy látszik, ittmarad,
mert szétterül, pipiskedik, s helyet keres a szívemen,
fészekrakó madár.
fészekrakó madár. Hanem motorbúgás hasítja lenn
ketté a békét. Éppen a szemben-levő kis ház előtt
mentőautó áll meg. A szomszédot hozták. Már előbb,
már néhány hete ment el a kórházba. Nincs jobban ma se:
lábra sem áll, az emberek vállon viszik a házba be.
Tudom, mi a baja: a szíve, a szíve rossz sok éve már,
gyakran botorkált már szegény a halál buktatóinál,
ám így nem volt még sohasem: a lába, teste megdagadt,
alig tud lélegzeni is, úgy kapkodja a kortyokat.
Alig tud lélegzeni is – mellemre téved a kezem,
s egy pillanatra nekem is elakad a lélegzetem,
alig tud lélegzeni is, – mint aki megzavarodott,
zihálni kezdek iszonyún, és fölrántom az ablakot,
szürcsölöm, iszom, habzsolom, zabálom, mint az állatok
ételüket, a levegőt. Még többet! még! még! nem tudok
betelni, még! még! görcsösült ujjakkal belémarkolok:
előre tíz-húsz évre is lakjam jól, még a föld alatt,
a zárt koporsó-ágyban is maradjon egynéhány adag
belőle. –
belőle. – Szörnyű szörnyűség! Ott fekszik mozdulatlanul.
Künn csupa-fénylés a világ, s rá menthetetlen alkonyul.
Gaz fulladás ül mellire, csikarja, gyötri. Ó, talán
élettelen ronccsá nyüvi még ezen az éjszakán!

 

 

 

Falun

Ködökből villantja felém
arcát másik magam.
Idegen táj ölén
kóválygok, nincs szavam
a végzetes ügyekre:
nagyobbá vált egy háztető, mint
az élet-halál örök ikre.
Íme, ember lettem újra én,
ember: hús, vér, velő –,
mik testem rejtekén
bújtak, most bújnak elő
a boldog ösztönök.
Ember lettem –, egy kicsit állat is:
a földért küszködök.
Csillagok ingó fényeit
taposták talpaim:
rossz vágyam égre vitt.
Itt, a szegénység halmain
bánom bűneimet:
bolond, aki a kézzelfoghatóról
a bizonytalanra vet szemet.
Friss táj, ha megfakulsz,
új tájakra szalassz,
éles tükör, ha megvakulsz,
többé itt ne marassz:
legyek hűséggel ember,
ringassam a sáros földet
dédelgető szivemben.

 

 

 

A Dunánál

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
hidat tett rá a nap,
a túlsó parttól eddig, lábomig
arany-vörös hidat.
Homályosul a domb-sor tömbje,
éle keményedik,
hullong az est a nedves völgybe,
lassacskán megtelik.
Nagy most a Duna, sebesen folyik,
mélyében rém lapul,
föl-fölszaggatja csöndes habjait,
jaj, irgalmatlanul;
rettegve nézem: mit takargat?
hoz, vagy visz végzetet? –
Ügyes szellő tölcsért kavargat
a szörnyű sík felett.
Már sebeimre pólya készül,
– vajjon eléri-e?
Nagy a Duna, s a szürke mélybül
rémeket vet föl zöld vize,
csapatostul kelnek a rémek,
vérengző, rossz sereg, –
kiönt a Duna, gyors vizének
sodrán halál lebeg.
Küldi haza a nap piros
ujja, küldi a dolgos népet,
sok volt-pajtásom ül poros
kocsin, szemén a súlyos élet,
szívében is a súlyos élet,
mind bölcs és mind komoly,
ereikben a szűkös évek
híg mérge bujdokol.
Kérni megyek hozzájuk mégis,
magamat kérem el,
temetőjükben nyugszom én is,
bánatuk rajtam is lepel,
erős mellük homályos kripta,
alhat, ki ott lakik,
álmát élő nem háborítja
az ítéletnapig. –
Nagy most a Duna, sebesen folyik,
hová sodorta bőre ízét,
hová sodorta gyönge lábait,
szines szoknyája tarka színét,
hol úsznak róla szép virágai?
– A parton ifjú fűz-bokor nőtt,
a habba lógnak vékony ágai,
szemem ringatják, mint a bölcsők.
S a hófehér, zajos libák
a töltés friss, smaragd-gyepérül
hová röpültek, mely világ
egében zúgnak? – Tolluk egyre gyérül,
elhull a tolluk mind egy szálig,
elhull a tolluk, mint a hó,
de visszavillognak halálig
az éves-öles sár alól.
Őriztük őket fáradatlan,
tarlóba is mentünk velük,
lazult az árny a sikló napban,
kövéredett lapos begyük,
a kukorica súgott-sajgott,
– de bújtunk volna mind a ketten!
ős gyávaság gyeplője tartott,
s dideregtünk a fülledt csendben.
Idézzem-e még? – hasztalan már:
régesrég másnak felesége,
ott voltam én is lakodalmán,
s elaludtam a közepébe,
elaludtam, s azóta alszom,
álomként jár csak néha bennem,
meg-meglegyinti csontos arcom,
amint ruhája messzelebben. –
Szállt, szállt a por, és hullott az eső,
hol rejtik zsenge-ifjuságom?
a zölden és pirosan serkenő
élet alatt hogyan találom?
Ó, képek és történetek
hideg papiron, forró szájon,
már fulladozom tőletek,
mint levegőtlen, gyilkos tájon!
Ki valahonnan messze ment,
messze ment és hosszú időre,
ne akarja a más jelent
a múltra szabni, gyorsan süllyedőre,
ki valahonnan messze ment,
ne térjen oda vissza többet,
aluvó napjai felett
ne túrja föl a sima földet. –
Seregek nőttek ellenem
idegen, váratlan sorokban,
szemük kútjában nem lelem
a régi képet, semmilyen horoggal
nem bírom már napfényre hozni:
új szellő fújta hajukat,
más vízben szokták arcuk mosni,
lábukban másak az utak.
Múltamba futnék: lehetetlen,
jelenem, jövőm: rettenet,
féregként forgok, tehetetlen,
eke szaladt rám, kivetett, –
zúgjatok mégis, karcsú fűzek,
lobogjon fürtötök,
bújtassatok el, drága szűzek,
karjaitok között.
Ne hagyjatok elmenni innen,
baljósak a csillagok,
a pusztulást emlékeimben
kövessék szebb napok,
szeretnék végre megnyugodni,
van már, ki rásegít,
ne próbáljak kalandba fogni,
akármi láz hevít.
Vagy te vezess, vörös-arany híd,
hol horgadó fejem
puha iszap padjára hajlik,
sár tömi szám, szemem,
hajam hínárként ringatózik,
mellem moszat lepi,
markom síkos habba fogódzik,
mely lágyan fürdeti.
 

(Dunaszekcső, 1944)

 

 

 

Árnyék

 

I

Ki hinné el, ha mondanánk: a hosszú,
fakó napok szörnyebbek, mint a kínpad.
Tudják a bírák fájó pontjainkat,
jó helyre sújtja pallosát a bosszú.
Mint nyomtató ló, járunk körbe-körbe:
eszünk, iszunk és alszunk rendületlen.
Növő reggelben, omló szürkületben
elindulunk, és megtérünk letörve.
A szándékos halál csont-szája csattog
mindenfelé a kergebirka földön –,
minket derékul zár és óv e börtön.
A véresekhez sóhajtunk: szerencsés
élők ti, kikben gazdag lángokat fog
a lét, mivel csapdák között forogtok.
 

II

Hegyek közül jő, ránknéz, és továbbmegy,
szemét figyeljük: bágyadtan mereng el,
kezéhez érünk: erre sem dereng fel,
hegyek közül jő: síkságon nem áll meg.
Úszó hajával, csillogó hajával
szikrázó sávot húz az éjszakába,
szállván az élők csillogó honába,
sodorja fátylas kedvünk is magával.
Ismertük egyszer, akkor ő is ismert,
tompán sajog még: emlék? képzelődés?
nyugalmunk akkor tékozolni is mert:
elengedtük. – Ki gondolhatta volna:
megkoldusodnak majd a dús idők, és
jeget növeszt magányunk nyájas orma.
 

III

Utáljuk rég a várost és magunkat
és otthonunkat, ezt a gyáva fészket,
(kerít, kerít az ólom-léptü végzet,
csak távol árnyék súlyával szorongat).
Ha már a romlás, pusztulás kiméli,
a jó felejtés jöjjön és segítsen:
rab életünkbe újságot terítsen,
mely boldog hírek balzsamát igéri.
Csodálkozzunk anyánk naponta látott
vonásain s a százszor összenyargalt
utcákon, és csodálkozzunk magunkon,
mint aki most fedez föl új világot,
köszönt először táró, drága hajnalt,
s amerre jár, nincs még előtte unt nyom.

 

 

 

Új Halál-versek

Hélinant szellemének

 

I

Halál, kit egyszer ó szavak
kölcsön-kürtjével hívtalak,
s régen-porokhoz küldtelek,
ma én magam szólítalak
e félős, ingatag falak
közül, választott gyermeked.
Aggastyán, kisded egyremegy,
ma árnyékodban tévelyeg,
mindaz, ki él: a bő harag
heggyé növelt. Szerettelek,
s mint ordas állat, rettegek,
ha vad vadász elé szalad.
 

II

Halál, ki nemrég jóbarát
voltál, s a bűn bolond borát
ellökted ős szomjunk elől,
szétfújtad gőgünk mámorát,
csaló győzelmeink torát
sírásba törted, ím, ledől
a szép világ, fejünkre dől!
Hogy ostorozván mentse föl
kegyelmed a vak ostobát,
nem küldlek hozzá. Nagy pöröly,
mindannyiunkat tördösöl,
szórsz, mint a szél az út porát.
 

III

Halál, Halál, nem küldelek,
de szólok gyermekül veled,
szepegve és bátortalan.
Talán leejted fegyvered,
dühöd kutyáit elvered,
s meghallgatod riadt szavam.
Hűvös figyelmed rajta van
szívünkön, s rágja zajtalan,
mint féreg a gyümölcsbelet.
A kétszínű idő suhan,
s egy színt terít ránk untalan:
csak reszketünk élet helyett.
 

IV

Halál, te nézed sorsomat,
tudod: mióta s mily sokat
vesződtem véled, életem
gyapjában hányszor fennakadt
világraszóló ágbogad,
hányszor törődtem térdemen,
nyúzott az ejtő értelem,
fordult ki számból ételem,
ízetlenül a jó falat, –
Halál, menekvő két szemem
hűs haj takarja, hűs selyem-
felhő takarja arcomat.
 

V

Halál, Halál, kerüld el őt,
a pusztulók között kelőt,
ne szóljon rá goromba szád,
ne oldalogj elé előbb,
míg nem jön el szabott időd,
s nem törheted le szűz nyakát.
Majd elmesélem én galád
végünk helyetted s nagy baját
annak, ki emberbőrbe nőtt.
Ó, hagyd a dolgok fátyolát,
rajtuk keresztül lásson át,
ha életéhez gyűjt erőt.
 

VI

Halál, Halál, szolgád vagyok,
s urad leszek, ha meghalok,
ha lábad föld alá tipor.
Előled hozzá pártolok,
s gáncsodtól el nem bukhatok,
ha el bírok hasalni jól.
A szerteomló semmi-por
magos hatalmaddal dacol:
Halálnál is több a halott.
A mozdulatlan domb alól
örök biztosság sípja szól,
fújják a bánthatatlanok.
 

VII

De nyirkos pincék mélyeit
bújkálni, hogyha fölnyerít
a ronda, újdon szörnyeteg,
s irtóztatások mérgeit
nyeldesni, mint sötétbe vitt
kölyök, s csak tűrni rebbeteg,
hogy szédülő fejünk felett
a zordon bolt dörög-remeg:
legkoldusabb cselédeid
ekkor vagyunk, Halál, rideg
kezed cibál, mint rossz gyerek
játékszer-semmiségeit.
 

VIII

Ha tudnám: meglepsz ostobán
istállód szárnyas, új lován,
s legázolsz engem, védtelent,
elédsietnék jókorán:
(megóvhatnám magam talán
elnyúlva holtan). Ferde csend
nyitná fölém a végtelent,
s már látnám: minden mit jelent,
amin tűnődtem hajdanán. –
De útjaimra köd kereng,
mit látok így? a csúf jelent,
s maradsz ijesztő mostohám.
 

IX

Halál, ne veszkődjünk, legyünk
barátok újra! Végzetünk
igazgat úgyis (ő nagyobb
úr, mint te vagy): feléd megyünk
mindannyian, tehetsz velünk
kedved szerint. Mért nem hagyod
békén a sok zarándokot?
előre mért sanyargatod
törékeny-csontú életünk?
Hiába könnyek, sóhajok:
elérkezik komor napod,
s komor napodhoz érkezünk.
 

X

Halál, Halál, bújj vissza mély
odúdba, melyet éjes-éj
kerít: hisz élő rettenet
a föld. Ne küldjön ránk szeszély!
Ha egykor kértelek: beszélj,
ma kérlek: hallgass! – elrepedt
szívünk amúgyis sír, remeg,
mi lenne véle még veled?
Nekem se mondd: ne félj, ne félj!
tudom szoros törvényedet,
s tudom, hogy égő nyelvedet
romlás borítja és veszély.

 

 

 

Tanulság

Másokért? Egy italnyi vízről,
arról se mondj le! A halál
bitang felhője száll az égen,
s mindenképp ránktalál.
Hát ennyit ért a sok-sok ájtatos
szemforgatás, kegyes tündérmese?
Husángját a világ fölé emelte
az ősember keze.
 

1944

 

 

 

Vigyázzon, aki él

Égő erdő-koronák fölött kuszált madársereg –,
 
mi lett a hűséges szavakkal?
Guggolnak a tárgyak, a dolgok szürkén és fénytelen:
 
alkonyat elé készülődnek.
A „Fiat lux” előtti éjjel építi tájait
 
félemlítő iparkodással.
Él s áll a törvény, s engedelmes a törvény gyermeke,
 
a mag s a lényeg engedelmes.
De áruló a szó és ringyó: barátja s ura van:
 
úgy táncol, ahogy ők fütyülnek,
de áruló a szó és ringyó: a tékozló fiak
 
nem ismerik szülőiket sem.
A „Fiat lux” előtti éjjel építi tájait,
 
rossz szelek zúgnak, kavarognak.
Vigyázzon, aki él, vigyázzon! ne nézzen fölfelé,
 
ne nézzen a kápráztatókra!
Rossz szelek zúgnak, kavarognak: a lényeg és a mag
 
szilárd csak és rendíthetetlen.
Vigyázzon, aki él, vigyázzon! a lényeg és a mag
 
legyen a holdja és a napja;
a lépés és a kéz mozgása és a szem villámai
 
vezessék a nehéz sötétben!
Hessentse el a kerge szókat: ringyók és árulók:
 
nem vihet jóra jótanácsuk.
Rossz szelek zúgnak, kavarognak: homály építkezik:
 
vigyázzon, aki él, vigyázzon!
Guggolnak a tárgyak, a dolgok. Széttéphetetlenül
 
tapadjon megtartó szívükhöz.
 

1944

 

 

 

Erdő

A kicsi vad retteg a nagytól, a még nagyobbtól fél a nagy,
a rettegés a fő-fő törvény az erdő lombjai alatt.
Nem otthon az odú, a fészek: ravasz búvóhely, gyönge vár;
kevés a föld a bujdosónak: a víz, a lég, a földi sár,
mind-mind kell, és kevés az izmok munkája s az érzékeké,
a test megannyi porcikája áll a halálos vész elé.
Nincs éjszaka, és nincsen nappal: a gyomor folyton kér, emészt,
nem a pihent tagok: szorongás idézi meg az ébredést.
Farkasul farkas, őzül őz vagy rigó rigóul sosem él:
belső parancs helyett a sorsát rángatja külső szenvedély.
Ugatna bátran sárga holdra, vagy jókedvére játszanék,
vagy végigfújná kedve telvén akármi hosszú énekét,
ha hordozhatná úgy a lényét, miként a sejtek rendelik:
másokkal és nem mások ellen állítva föl hadrendjeit,
ó, akkor – bár a száj csukottan –, az öröm égig verne fel,
és hallaná a hűs magasság: az erdő zengőn égre kel.
Most átkot hall, nyögő kesergést, véget-nem-érő jajgatást,
és innen, onnan, mindenünnen szívtépő, dermedt hallgatást.
Erdőben erdőé a törvény, s törvény a karom és a fog:
haljon meg aki fél, ki nem fél, gyilkoljon, így tán élni fog.
 

1944

 

 

 

Háborús esti harangszó

Ömölj harangszó, mint a köd:
a rettegő házak fölé!
Most újra éjbe fordulunk,
s ki tudja, hogy mi lesz velünk,
a nemtörődöm, tompa ég
milyen veszélyt ereszt reánk.
Feszülnének bár pattanó
rudak mindannyi csillagig,
szép, villogó ezüst rudak,
és védenének, mint a rács,
hogy hittel néznénk fölfelé,
mint szentek régi képeken,
ne aggodalmas félelem
remegne pilláink között. –
Ömölj harangszó, mint a köd,
ércboltozatként nőlj fölénk:
hűs párnáinkra biztosan
tehessük elfáradt fejünk.

 

 

 

Aggódás

Félve bocsátlak el, hogy fél napig
ne lássalak. Máskor nyugodtan
néztem igyekvő, boldog lábaid,
s figyeltem, amint lépted fogyva koppan.
A szeles égben álnokság lakik,
madár helyett gép szálldos ottan,
fene sárkányok úszkálnak a híg
vizek mélyén az átlátszó habokban.
Minden búcsúnkban egy kicsit temetlek,
kicsit mindig sírok partjára csetlek,
(valóság lett e szürke frázis).
Mindig kissé az őr-emlékezetnek
adom búcsú-pillantását szemednek.
– Ó, lesz-e új találkozás is?
 

1944

 

 

 

Ének 1944-ben

Se házakat, se terveket ne építs:
 
inog a föld, és inog az idő,
papírrá váltak a kövek s a téglák,
 
holdbéli szóvá a jövő.
Vermekbe sem bújhatsz, sem álmaidba,
 
a rétre sem futhatsz, a hegyre se:
a láthatatlan iszonyat feléd nyúl,
 
s ezer karján ezer keze.
Rideg szigorral zárulj önmagadba,
 
részvétlenül nézd önnön koponyád,
végtagjaid hiányos, sárga vázát,
 
bordáid domború sorát.
Békülj, nyugodjál, kushadj, mint a szikla,
 
légy szikla, mely nem él, csak létezik,
s a robbantó vagy mállasztó erőre
 
csak új formába öltözik.
Most az kegyes magához, ki kegyetlen,
 
az marad meg, ki elrontja magát,
ki nyálát sem nyeli le, az lakik jól,
 
s ételbe nem mártja fogát.

 

 

 

Frontra menő bolgár katonák

Többnyire békések, szelídek; láttam közöttük szőkét s kékszeműt is.
Egyik bolond szeretetében nem tudta, mit csináljon:
szögletes, apró üvegéből rózsaolajat szórt kezemre.
(Ó, ismeretlen ember, ó, oldaladon a zörgő késsel,
ó, ismeretlen ember, ó, a konok fegyver hátadon,
legigazibb lényed az a rózsaillat volt, hiszem én.)
Többnyire békések, szelídek, nem akarnak vihart kavarni:
s anyaszült testeket sietnek szegények mégis rontani,
ugyanolyan örömök-kínok gyermekeit, mint ők maguk.
Sietnek, robognak, mikéntha egyéb útjuk nem is lehetne,
oldalukon szurony zörög, konok fegyver a hátukon.
Hegy emeli és völgy süllyeszti őket az éghez és az égtől,
messzire járnak – (jaj, talán van már, ki nem jár soha többé!) –
Rózsaillat, mely haloványan itt szállongsz még kezem-fejénél,
erősödj, nőjj meg, vastag ködként hömpölyögve indulj utánuk,
vedd körül őket, védd meg őket, vagy ha már halottan feküsznek,
pusztulásuk kegyetlenségét enyhítsd meg omló fátylaiddal!
 

1944

 

 

 

Intés a lélekhez

Lélek, lélek, aki jobban fájsz és jobban szenvedsz, mint a
feledékeny test, mely sír, ha ütik, ujjong, ha becézik,
lélek, lélek, aki szívós konoksággal őrzöd jussod:
térben és időben messzi bánatokból gyűjtsz magadnak,
lélek, lélek, sose-képzelt órák mankóznak a percek
csöpp mankóin békességed alig-épült otthonába.
Harcra készülj, hegyes-éles fegyverekkel dúlni, ölni,
vagy a végtelen alázat titkait tanuld ki gyorsan:
sose képzelt órák jönnek, ne várd őket hüledezve.
Ha maradhatsz, maradj, hogyha meg kell halnod, halj meg szépen.
Lélek, lélek, építs vázat csillogó acélrudakból:
aki gyenge, összeroppan –, ritka most a jó szerencse.
Kezdj búcsúzni egyre-másra: ellenségtől és baráttól,
búcsúzkodjál, üresedjél, különülj el, szállj magadba.
Mint egy porcelán-golyó az út porához, e világhoz
úgy tartozz csak, sem tetőled, sem tehozzád ne szaladjon
kapcsoló-szál. Lélek, lélek, különülj el, szállj magadba.
Sose-képzelt órák jönnek: még több lesz a vér a földön.
Ha te ölsz, hát egymagadra vedd a haldokló vak átkát,
hogyha téged ölnek, senki ne boruljon gyászba tőle.
Lélek, lélek, légy kegyetlen önmagadhoz, hogy kegyes légy
máshoz, és máshoz kegyetlen, hogy kegyes légy önmagadhoz:
sose-képzelt órák jönnek, álnok álarc födi arcuk,
készülj, lélek, ha lerántják, nézésüktől ne meredj meg.
 

1944

 

 

 

Hadifogság

Három bátyám, három páncél, három fészek!
Sikló felhő, tudod-e, hogy merre vannak?
Eső hull rám, ezer dárda hegye céloz,
három páncél, három bátyám, de jó volnál.
Leereszti karját egyszer majd a gyilkos,
három fészek, három bátyám, visszajössz még.

 

 

 

Hadak múltán

Már ásít, ásít minden porcikám:
hunyorgó órák doh-szagát igéri
orromba a hatéves küszködés
lázában fél-halottra nyűtt s pihenni
hajló világ.
hajló világ. A sarki házhelyen
fogócskát játszó kisfiúk sokágú
zajgása fúl belé a sűrüdő
homályba,
homályba, s ó, a csillagok, megint ők,
a csillagok s a hold, a jég-szemű,
megint csak ők az egyetlen szinesség!
Reggel nap ébred, este csillagok
s növő-fogyó hold, mint ma is: tudom jól!
és alszom és eszem meg dolgozom,
és újra, újra, mint ma is: tudom jól!
A vérivó kalandok hadsora
széjjelszaladt, kis életem vigyázva
kerítik árkok, bástyák, őrszemek,
és mind az én nyugalmamért vesződik. –
Már ásít, ásít minden porcikám,
de izzó sóhaj füstöl néma számról:
tántorgó percek, kik csúszós hidak,
omlékony parti-ösvények vidékén
terelgettétek ingó lábaim,
hogy rémület térképe lett az arcom,
tántorgó percek, most, hogy ólmosan
hunyorgó órák doh-szagát igéri
orromba a hatéves küszködés
lázában fél-halottra nyűtt s pihenni
hajló világ –: koporsómig kivánt
tündér-idő tanúiként becézem,
dajkálgatom megfásuló szivem
fészkében sarkait sietve vesztő
emléketek pokol-szépségeit.

 

 

 

A testemhez

Sót és epét tettél a számba: páratlan markod
páros vagy sokszoros mérgeket rejtett.
Más voltál, mint a többi kétlábú: elkanyargott
útjuktól útad, s fortyogó szégyenbe ejtett,
szégyenbe, amely bűntelen csikart, mint nagy betegség,
holott szerény erőmmel ember akartam lenni,
s akartam, hogy szegény hibád elvégre tessék,
s én is fehér zászlóval akartam hozzád menni,
kivel szép éveimben olyan vadul csatáztam,
mert árulónak hittem, aki pokolra csábít,
kivel sokat csatáztam, s míg könnyeimben áztam,
nem vettem észre mélyre süllyedt csodáit. –
Sót és epét tettél a számba: most borral, tiszta mézzel
kínálgatsz egyre-másra: mögöttem, érdekemben
szövetkeztél egy békés, fegyvertelen vitézzel:
biztos derűvel állok ijesztőimmel szemben,
s kihez úgy véltem: hullok, úgy látom: emelődtem,
– fehér karok emeltek, s okos, mozgékony ujjak
futják be tájait, bontják előttem
burkolt szépségeit. – De új vagy! ó, de újak
zeg-zugaid, jó testem! – nézem magam, bolondot,
ki lassú évekig zsebében víg arannyal
kolduskodott, míg egyszer eszére tért, s a gondot
kedvvel cserélte fel s a jajgatást kacajjal.

 

 

 

Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –
Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

 

 

 

Kit nyugtalan ágyad

Kit nyugtalan ágyad ismeretlen tájakon
ringat, s keserű habok csapnak át a szájadon,
s jaj, fekete határ súrolja a szivedet,
kit az anya-békesség kelyheiből kivetett,
régi dolgok bőrein tétovázol kezeddel,
s háborodva firtatod, mily tudásod veszett el,
kit vadak kerítenek, marnak minden oldalon,
s lándzsás őrrel űz tovább minden boldog oltalom,
aki meggyürődtél, mint marokban a papír,
kit gonosz betűkkel kínok égő tolla ír,
ki elől a szépet lopja csak az alkonyat,
akinek a hajnal csupa borzadályt mutat:
a körébem sűrülő magánosság falain,
mint fehér galambokat, átröpítem szavaim:
látod, én is úszom, messze tőled, ám veled,
forgatom a számban ízevesztett nyelvemet;
ó, mi több: a kín-e vagy a dermedt semmiség?
néptelen a tág föld, néptelen a széles ég,
zsugorodva alszik rejtekén a lendület,
az időre hagyja, ami elvégeztetett –
semmit sem csinálok, úgy történik csak velem,
s csak az idő hömpölyög – nem történik semmi sem.
Más ketrecbe zárva egy-test módján szenvedünk,
sikló életünket sírva tartja bús kezünk. –

 

 

 

Mint a kút

„Légy férfi! puha arcodat szoborrá merevítsd,
 
ne rebbenjen szemed:
halott tükörré kerekítsd –
 
a változó világ felett
közönnyel álljon, mint a telihold.”
Ó, súlyos, ingó életem, botló s tápászkodó,
 
milyen nehéz parancs!
hisz úgy kell a bábáskodó
 
sírás is olykor! gyáva, roncs
szívemre ömlő könnyek melege.
Elengedsz – hideg útjaim bolyongjam egymagam,
 
te béke-hordozó,
azt gondolod, hogy hasztalan
 
kolonc és nyűg csupán a szó,
s az érintésed, mellyel védenél.
Hát elmondom: tudd végre, mint szeretném, hogy szeress,
 
– a szorgalmas napok
sorsunk kötik, s jó vége lesz
 
talán, talán megnyughatok,
s kigyúl a béke bennem, mint a nap. –
Hát elmondom: – sokat s nagyon törődnöd kell velem,
 
elhagynod nem szabad,
ó, nem szabad egy percre sem,
 
mert óhatatlan rámszakad
a cérnaszálon hintázó pokol.
Van példa rá: pár napja már veszett az életem,
 
és omlik, mint a köd,
a szívem nyirkos félelem
 
hűvöslő karjai között
reszket: – nem hallom gyönge hangodat.
„Légy férfi” – biztatnám magam, de már nem biztatom,
 
hisz úgyis öncsalás;
fáj nélküled, panaszkodom,
 
akárhogyan csinálja más,
fáj nélküled, és sírok, mint a kút.

 

 

 

Post amorem

A szerelem se
titok már előttem,
nincs, ami mentse
kedvem az időben.
Kamaszból férfi
sugarában lettem én.
Érti, ki érti:
nincs a földön több remény.
Nincs, ami ámít,
csúcsok felé csalogat,
élni vidámít,
szinezi a napokat.
Mogorva, higgadt
öntudattal hallgatok,
volt-álmaimnak
vázaival ballagok.
Csak a halál gyújt
tüzet néha bennem,
pompázik árvult,
szigorú szivemben,
ragyogtat fénnyel
minden rögöt utamon,
egyetlen szép jel,
egyetlenegy jutalom:
vízbe, kenyérbe
belopja a félelem,
általa, érte
érdemes még életem.

 

 

 

Kendő

 

I

Puha álom óvja, puha szender –
hova tereled ég-szinű szemét?
Mély-fekete utakon érsz haza, – ó,
a fehér utak fekete fátylat öltenek!
Mozog, él a föld, tüzeket ápol,
fejeden a vihar virágos ék –
fürge, fiatal ütem űzi őket,
amit őrzöl, őrzi veled álom és vihar.
 

II

Szakadozik a homályos éjszaka,
ide-oda száll a derű, utadba áll.
Akarod-e? ijedezve nyúlsz felé,
simogatod, ujjaidon tüzet fakaszt.
Hova siet, aki éppen erre járt?
nyomaira barna uszály kering alá.
 

III

Hátat fordít, – csupa sugár,
sarkában árnyék kuporog,
szirmok közé bújt a jókedv,
haló bogárként rejtőzik.
Ó, drága órák, szép láncok,
ünnep-idő, teli kehely,
kormos terítőn rög-arany,
holt hamu száll, száll az égből.
 

IV

Hajló sírás csillog, élő virág nő
vert szivedből. Jobb, ha ezzel törődöl,
ezt pólyálod – járjon az csak magában
sikló útján, mint a fáradt kisértet.
Hátat fordít – már csak omló fehérség,
apró foltját szétzilálják a lombok.

 

 

 

Védelmedben

Nyomait nyomtalanná födik a vastag évek –
 
de én ember vagyok:
sarjasztom buzgón a tetőtlen égnek:
 
kékség és csillagok
szóródjanak kitárult szirmára fényes éknek,
 
aki virágtalan elszáradott.
Bukdácsolásaimban hozzámszegődtél híven:
 
viszed fél terhemet;
ernyő és fészek a kezed: szelíden
 
elsüllyeszt és befed –
szép szárnyaidra vettél, hibátlan, tiszta ívben
 
lendítsz a zeg-zugos világ felett.
Melletted a valóság, a lankadatlan hála
 
s a boldog szerelem,
mellette sérült hiúság varázsa,
 
s mi százannyit terem:
alig kikelt gyümölcsfa letört, idétlen ága,
 
s rajta adakozó, szines szemem.
Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz:
 
a gonosz én vagyok,
helyesen korholsz, mikor engem korholsz,
 
hiszen én lázadok,
meleg bilincseidből futok – a gondozó sors
 
hiába szólogat, hiába fog.
Támadj föl ellenem hát hasonló fegyverekkel!
 
pehelynek lássalak,
ki száz irányba szállhatsz a szelekkel,
 
ahogyan játszanak,
terpeszkedő nyugalmam cseréld el fergeteggel,
 
bontsd le fejem fölül a házamat.
Terhelj meg sűrű gonddal, veled vesződjem folyton,
 
ne múltam zendülő
fejetlensége ágáljon, sikoltson
 
bolond számból elő –
üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom,
 
a teljesült remény, e szent erő.

 

 

 

Két gyermek fogatán

Csak gátak voltak köztünk,
nem távolodtunk,
sőt, bár mozgott a föld alattunk,
egymás felé köröztünk.
Meg kell magunkat adnunk,
nyelje le szomját lelkünk és a testünk:
már egymás sorsából kiestünk,
él a törvény, és nem másul miattunk.
Két gyermek fogatán repülsz,
suhansz a csillagokba,
ott koccanó legű tetőkig érsz,
sikamlós hátú szikla-csúcsra ülsz,
villogsz ragyogva,
többé már el nem érhető lidérc.

 

 

 

Epigrammák

 

Egy ifjú költőre

Jársz-kelsz, mint aki szédül, vagy titkos sebet őriz:
ríva fakad, kire rápillantasz. No, fülelj ide csöppet:
mártír-kép senkit nem emelt az Olympra idáig,
oly költői ne légy, és tán költő leszel öcskös.
 

Vie romancée

Szelleme ormaihoz nem férhet törpe agyával:
 
hálóbocskorait kezdi ki, rágja vigan.
 

Egy kritikusra

Hajts térdet és fejet, poéta,
s örülj nagyon:
versed kegyeskedik agyon-
ütni, lám, egy analfabéta.
 

A beérkezett

Gyors rangjával nem tudja, mit tegyen. –
Morc és nyűgös, ráncolja homlokát,
s álla alá gyűjt gondosan
egy nagyságos tokát.
 

A szerény

Szembe dícsérik: mint a lány,
a boldogságtól olvadoz.
Dícsérjük: elolvad talán.
 

A gerinces

Főnöke szól hozzá, reszket, mint a nyárfa a szélben.
 
Ám odamond neki jól, hogyha magára marad.
 

Finnyás disznó

Mocsokban turkált reggel óta,
s hogy asszonya köténye délben
foltos volt kissé, vérig sértve szólt a
másikhoz: „Ejha! erről is
megvan a véleményem!”

 

 

 

Két szonett

 

Párbeszéd

A filiszter szól:
 
Hát hagyd a dalt, ha úgy tetszik! Ki bánja?
 
Vagy ingyen add, mint ócska ráadást!
 
A szent közérdek két karod kivánja,
 
nem holdra-néző, meddő gajdolást.
 
Ki esztelen csak rímeit csinálja,
 
s a fellegek között keres lakást,
 
az itt a szorgos dolgozók zsiványa:
 
nem érdemel meg egyetlen falást.
A költő szól:
 
Rühes féreg, ki port eszel, s iszol,
 
semmittevésem munkádnál nagyobb:
 
miért akarsz bolond kocsidba fogni?
 
Ha nem vagyok, mocsokba kárhozol,
 
embernek látszol olykor, mert vagyok:
 
tudsz ember-hangon néhány szót dadogni.
 

Korszerű

Bendője élő szörnyeteg, hiéna-mancsok markai,
tetőtől-talpig tátogó szájak lepik be testét,
kiontott bélek száradó rojtjától cifrák sarkai,
fejében hű öröklakó a visszhangzó üresség.
Vadak szülöttje, ronda vad, nyugalmat, álmot kergető,
a sarjú kertek ágyain tapos fáradhatatlan,
fú, mint a kan, forog, kapál, kidől a szár s a gyenge tő,
nyomában jajgatás suhan fakó holló-csapatban.
De nyelvén – nyelve szüntelen-bimbós virág – fehér szavak
teremnek, hófehér szavak, ha hallod, sírni készülsz,
remegnek bűnös térdeid, bánón eléje szédülsz,
s ő, mint az irgalmas nagy-úr, leinti háborgásodat,
szívedre rakja szent kezét, kétséged elterelve,
s már érzed: könnyebb lett szegény zsebed soványka terhe.

 

 

 

Naplójegyzet

Fölcsapódó fény lassú-lejtésű tánca, ide-oda hajló ragyogás
ütemes éneke könnyed siklással lendül a mohó kapu tárt
íve felé, amely izzóan, szomorúan nyílik elébe.
S a fátyolos élénkség gyengéd suhanása megül keveset
a napos csucsokon, leereszti a szárnyát.
Hívó hang fut a mélység peremére, a tántorgó suta válla-szögére
sima tenyér fekszik, hosszan-tartó panaszok lobbannak
a makacs maradás, az igyekvő romlás harci-zajában,
a hanyatló bágyadtan járatja szemét a vesző táj
zeg-zugain, meghajtja fejét, és várja az ítélet szavait.
A kavargó mozgás édes nyugalommá enyhül, a hallgatag völgyek-hegyek
konok árnyai kertjében boldog remegés nesze támad.
Távoli dallamként foszlik darabokra a köd, s az idétlen
fegyelem zörgő páncélján kivirágzik a ritka szabadság:
a haragos egyformaságba érzékeny lobogás vékony lángja verődik.
Bolygók méla és nem látható forgása, omló és éles fuvolahang keveréke
fonódik tör elevenséggel a tünékeny álom forró teste köré,
a lefittyedt szájából lankadt sóhajtás kúszik föl a légbe,
halálra-űzött fecskeként vesződik az ormok rengetegében,
s ferde kalimpálással a bokrok gyilkos tüskéi közé hull.

 

 

 

Csak a felszín

Ó, szép béke!
nincs a világon más csak béke!
Ha mennyei zsá-
molyáról letekint a hatalmas, elé ke-
vesebb mozgás tárul, mint az elé, ki zá-
portól vert tóra figyel.
Csak a felszín rezg alig el-
képzelhető remegéssel,
de hallgat a mély,
nyújtózik, alél-
tan – munkában kimerült barom éjjel.
Fehér fogainkat
vér futja be folyton,
vér jelzi a porban csöndes nyomainkat,
belek tekergőznek finom ujjainkra.
Ó, szép béke!
nincs a világon más csak béke!
Semmi a harc, a kifor-
dult bél és semmi a vér,
semmi a porba tiport
arc és semmi a mér-
földekre hasító jaj. – Mert hallgat a mély,
nyújtózik alél-
tan, csak a felszín reszket,
mert hallgat a mély, csúf képeivel csak a felszin ijesztget.

 

 

 

Szorongás

Szíjas csapások ébresztik, fején a fény eső virág.
A hullámos hegy élére kitűzi kínja zászlaját,
s küllős-sugárú szép ágyán szakadt inakkal elterül.
Sarkos, verődő sziklákon ijedten ugrál té s tova.
Megáll, továbbmegy irtózva, szivére jajgatás zuhan,
barlangok odvas öbléből dögök bűzét eresztgeti. –
Parázs csirázik útjára, fészek-melegbe lép, ha lép:
remegve bújnak emlőhöz a védtelen, kis állatok,
csukódó arcuk árkába szelid fél-álom ágyazik.
Lehull a kerge vágyódás, folyondár folyja-kússza be,
nyugtot talál a kóborló, botlásait feledheti,
s a változékony fény-árnyat cseréli, mint ruhát a lány.
A rőzse-láng beszédén túl megérti már a szűkszavút,
megérti már a mennydörgés fölé-borult, habos dühét,
s derengő mámor indázza ragyogva, mint arany-fonál. –
De borzadása föltámad, kígyó rekeszti lábait,
csontvázak őrzik álmát is, hiába néz szökő-helyet,
s a gömbölyű vidék hátán sündisznó-bőrt növeszt a tél.
Ó, ráijeszt a morgó ég, villámaival üldözi,
játéka régi völgyében kezéhez törmelék tapad,
tíz ujja rosta-résén át gyér kincse mind a földre hull.
A homlokára jég-pánt nől, fogak zörgése kergeti,
sírása füst és úszó köd, kinyílik két okos szeme,
s a lengő semmi gödrében pihen rezegve, mint a nyíl.

 

 

 

Betegség után

Ágyad lassan eleresz-
tett, markát kitárta az ágyad,
markát, melyben heves
lázak savanyú vízben főztek: lázak-
kal főzött a betegség.
Eleresztett lassan az ágyad;
mint versenyző a fék-
telen iram után, inogtál, tétováztak
lépéseid, de azt hitted, a régi
dolgokat vígan fölleled, melyek
az épek közé vissza-törvényesítenek,
a friss szelek elé ki-
állottál, hogy karmoljanak,
s lám, a térded, kezed,
a szíved is remeg. –
Gödrök szívó torkai mellől,
örvények sodrásai mellől jöttél magad,
s bátor vol-
tál ott, hol
már messze voltál életedtől,
s akkor kezdtél félni megint, s azóta félsz,
mióta újra bizton élsz.

 

 

 

Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz

Áll az időben, s áll az idő benne.
Mint ki a jég közé fagyott, és kiben jég mered. –
Váltott lovakkal visz a végtelenbe
engem egy hallgatag sereg.
Pihennék itt-ott, nyújtóznám, leülnék,
de csak fut mellettem a táj, cseréli díszeit,
úgy szöktetnek, és mintha menekülnék
a rosszak törvénye szerint.
Ó, állandóság temploma, homályos
lélek, töretlen íveid között épen ragyog
boldog sorsom sok kincse; tárva-tárd most
elém: látod, szegény vagyok!
Látod, útjaim fonalát unottan
csavargatom: nem érdekel: nincs rajta semmi szép –
hozzád szaladtam, együgyű szavadban
remélem a legszebb zenét.
Bolond siető, mért kellett a puszta
homokra jutnom oly buján virágzó rét után? –
Most jajgatok, mint jégesőn a gazda,
vagy katona vesztett csatán.
És arcomat fényességedbe tartom,
homályos lélek, aki mint a háló a halat,
megfogtad múltam, s őrized a parton:
ne rántsa el az áradat.

 

 

 

Csak a múlót

Ég és föld és csillagok és sár és a nem-élő
dolgok a földben, a vízben, a föld hátán s az egekben
békén nyugszanak, érzéketlen, bő nyugalomban.
Ágyuk a két-végén-nyílt, öblös idő, körülöttük
fénylőn villog az űr fagya.
fénylőn villog az űr fagya. Nézd, nézd gyönge szemeddel
tiszta hüvösségük, nézd, bámuld gyönge szemeddel,
s hódolj meg szeliden, forrásként öntse a torkod
himnuszukat! Hódolj meg, hullj le a porba előttük,
ám ne szeresd őket! Ne szeress senkit, csak a múlót!
Azt, aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra,
messzekiáltja jaját: úgy érzed, szíved üvöltött.
Egy törvény él benne, tebenned: tudhatod álmát,
tudhatod undorait, félelmét, ritka derűjét,
sarjú vágyai bomlását, fosztott remegését,
szende szerelmét, vérszomját…
szende szerelmét, vérszomját… A ganaj-fia féreg
inkább ért téged, mint tündöklő kövek, inkább
annál is, ki a halmos fellegek ormai élén
ül, s ragyogó feje átüti zengve a kék kupolát, de
nem sír, nem táncol soha –: egykedvű nyugalommal
kergeti bolygóit tűz-bokrai rengetegében.

 

 

 

A magányról

Megállt, s áll a lomb, álmatag leng az éj;
a formák fölitták a színt, alszanak
a végük-nem-érő utak, míg közé-
jük ékelve lassan piheg, fúj a nagy-
beteggé tüzelt város. – Ó, jobb, ha nem
vesződöl, pihensz csak fa-érzéktelen.
A végük-nem-érő utak! Hátukon
sugár-fényeket gyújt, s kavar szét a csönd,
sugár-fények úsznak tömény álmukon,
zilálják a lustán borongó közönyt.
Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk,
igyekvő szemed csapda torkába fut.
Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk,
nyugalmad koporsóba fektetheted:
az ágyadba is víni kell háborúd,
parázson csigázni szegény testedet –
hegyet döntsz elébük, vagy árkot hasítsz,
szökésükre hálót azért nem borítsz.
Sötéten botorkál a szív és remeg,
a zörgő, fagyos tájba vadként figyel.
Elégyúl a nap, láng-szegett fellegek
terítik be. – Ó, tőrbe jut, vagy kegyel-
mes öl várja? Aggódva kételkedik,
megébreszti, és veszti félelmeit.
A boltok berogynak, s a hulló vilá-
got omló romok földbe zúzzák-verik.
Ki áshat, s ki ás érte sziklák alá?
A vágyak csak irtózva élesztgetik.
Ha szétfolyna bár boldog élők meleg
husában, hogy őrizze éber sereg.
Nehéz tűz a fájás, a vándor szemén
borúsan lobog, mint szülőház, ha ég –
Föléhajlik, elszáll a könnyű remény,
hüvös szél süvít, jég-eres lesz az ég –
a vándor riadtan tekintget körül:
kinyíló kehelyként borul rá az űr.

 

 

 

Szabadulás

Gyorsítja lépteit a nyár, korábban ébred a bagoly,
 
árnyékos odva űzi, mint a talpat a parázs.
 
Indázó, vézna dallamot növeszt a zengő hallgatás,
a hontalan homály a lomb csipkéin bujdokol.
Nyúlt-ívű csóva pántja leng a szótalan csúcsok között,
 
a völgyek nyirkos útjait borzongás kergeti,
 
kiáltás éled, száll a hang: nincs, aki sorsát mentheti:
a mell szorongó fészke vad sárkány-fiaktól sír, nyüzsög.
Érdes kövek csattognak és sikoltanak reménytelen,
 
nem nő a zúgás, nem lohad, csak forr kegyetlenül.
 
A hold derengő fénye, mint a víz, a töprengőre dül,
szelid csónakként ring odébb a megfárasztott értelem.
Nyitott tenyérre fekszik és megcsillan a kemény közöny,
 
halott mocsár-szag hömpölyög a roncs mező felett,
 
sudárló nyárfák tőre szúr a légbe: ó, nincs enyhület!
s a szél egy ág hegyére ül, tollászkodik szégyenkezőn.
Gidák s más ifjú állatok bohókás kedve nyugszik el
 
az álmos út bóbiskoló, fehér hajlásain,
 
a lassú tompulás mögül virág fakad, kibontja in-
gó szirmait, s a múlt felé halódó illatot terel.
Ágy, biztonság, meleg sarok, meghitt-világú, gyönge mécs,
 
a védtelen befordul, és páncéljából kilép,
 
a vágtató megtorpan: ím, szikrázva leng a semmiség,
és visszacsúszik, míg lehet, míg nem keríti görbe rács.
A hajnal éledő jelén dühödt bikák tipornak át,
 
rikoltás fúr az ég felé, a táj tűzvészt nevel,
 
király-sasok keringenek az áramlás erőivel,
a tolluk lángoló vörös, karmuk galamb húsába vág.
Kicsendülő ének bolyong a réteken, fodrozva hull
 
a fűre, csapzott sír-helyét hullám-vonal diszí-
 
ti, száll a fény, árad-terül, az üldözőket üldözi,
bősége homlokukra ég reszketve, mozdulatlanul.

 

 

 

Dal

Az évekkel-szálló nem védheti arcát,
pókhálót köt rá a lassúdad idő,
port fúj a szemébe, lisztet a hajába,
pilláira ólom-gyöngysort kötöget.
Az évekkel-szálló nem védheti arcát –
de a resten álló túljut a napok
s éjek fordulásán, fölhág az oromra,
zengő fények-árnyak csóvái közé.
Az évekkel-szálló nem védheti arcát, –
magasra-segítem mind, aki enyém:
tünde-ifjúságban villognak örökké,
dalolva hajóznak koporsójukon.

 

 

 

A menekülő

Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Folyékony éj hullám-verése csapkodja térded és fejed,
lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka.
Gyakran leülsz, s a földre bámulsz: bujócskázó utat kutatsz:
tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még?
A fénybe, fénybe visszafutni! Lehúz a duzzadó sötét,
a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt bolyongsz vakon.
Kicsöppentél a gyermekkorból: hogyan, hogyan történhetett?
kicsöppentél az ifjúkorból: hogyan, hogyan történhetett?
a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt csetelsz-botolsz.
Él még a szomjúság szivedben: érzed szilaj marásait,
s nem enyhíted, csak elcsitítod: ígérettel csitítod el.
Csalod magad: egy másik út ez, végigfutod, mert így muszáj,
aztán a választott mezőre lépsz majd vidám-virágosan.
Ó, elfelejted, mennyi szép szó rekedt beléd örökre már,
miket vigyázva tartogattál, hogy egyszer elmondd boldogan.
Ó, elfelejted, mennyifélét akartál tenni, s rád-borult,
rád-alkonyult: becsukta kelyhét a szirmot-táró alkalom.
A benned ívelő sugár-bolt tojáshéjként rogyott be, és
a gyönge törmelék porában kincsed porát se lelheted.
Gyakran leülsz, s magadba bámulsz: utat kutatsz magad felé,
tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még? –
Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek,
mint holt körül a gyertya-lángok – talán halott vagy már te is.
Nem fény e fény, csak ócska pótlék, mit a szokás gyújt, semmi több,
az egy-szövésű némaságban csöpp jajkiáltás itt meg ott.
De mégis: ez tiéd egészen, s ha büszkeségre éhezel,
szegénységedbe burkolózhatsz sajgó arany-palást helyett.
A térded egy irányba hajlik: az út is egy irányba visz,
miből kinőttél, dobd a tűzre, s vállald a rád-szabott ruhát.
A vissza-nem-jövőket öld meg, szerelmes testük hengerítsd
szived földjébe, nől belőlük örökzöld sírok domb-sora.
Gyászold el őket újra-újra, akár termő szüléidet,
de semmiképp ne várd, ne áhítsd – magadnak ártanál vele.
Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek,
örülj nekik, ha pislogók is, mint ékkövekre, úgy tekints.
Lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka,
s az éjszakának réme-árnya rád-élesíti késeit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz.

 

 

 

Fogyó világ

Földbe hullt, vagy nyom-felejtő légbe szállott,
váza van csak: bőre, húsa rég lemállott,
 
csípős szél fúj rajta dallamot. –
Lábodat se tedd le, ó, minek kopogjon?
úgyis eltűnsz, mint a füst, – de hadd forogjon
 
homlokodnál kedves csillagod.
Sárga és rogyott a fű, a fák kopottak,
hasztalan vesződtek; ím: alulmaradtak,
 
megnyugodva várják sorsukat.
Ám a házak lankadatlan küzdenek még,
bőrükön pusztít a fény – belül hüvösség,
 
vermek és homályba-vájt utak.
Hol keressek változatlan ízt e tájon,
lángragyúl-e lángom másik tiszta szájon?
 
ne maradjak egymagam hibás.
Hogy terítsem szép palástom más nyakába:
tudja ő is, mit veszít, ha már hiába,
 
óhatatlan lesz a pusztulás.
Jó sereg te, részesek, tanúk világa!
rögbe bújtál, ajkadat kukac lerágta:
 
titkod együtt rothad el veled.
És a szó, mely sírt, morogva lázadott csak,
messze zúg már: holdat és napot babusgat,
 
bátorítják öblös fellegek.
Gáncs-vető követ gurít az út elébem,
rácsot ejt a dárda-fényü ég fölébem,
 
jobb, ha bölcsen meg se mozdulok –
csak magamba nézek, és szemem bogozza:
merre jár a vágy, ha néha visszahozza,
 
merre nem szorul köré hurok.

 

 

 

Emlék

Láncaiból kiszakadt a halott,
kiszakadt testvérei láncaiból.
S jő, imbolyog, arca merengve ragyog,
köd füstölög ősz pillái alól.
Ím, újra erős, aki félt, akinek
lábára síkos kígyó tekerült,
vendége se már e világi hideg,
amely eddig a csontjai fészkein ült.
Megzendül a teste, kigyúl, bizsereg,
fürtjére szelid felhő gomolyul,
tenyerébe simulnak a messzi terek,
hűs homloka hajnali fénybe borul.

 

 

 

A föld teremtése

Mordvin hitrege
Kék habok hátán, zöld habok hátán, szürke habok hátán
hintázik Csám-Páz, az Úr;
habokon ringó kőszikla hátán
hintázik az Erős,
felhős a szíve,
így szól magában:
„Víz, víz, víz mindenütt,
víz és ég mindenütt,
jó volna teremteni földet!”
Habokat zúzó kőszikla hátán
hintázik, méláz,
felhős a szíve,
így sóhajt búsan Égi Apánk:
„Egyetlen társam, testvérem sincsen,
kivel a dolgot meghányjam-vessem,
hol fogjak hozzá, nem is tudom.”
Így sóhajt Csám-Páz keserű szájjal,
s keserű szájjal a tengerbe köp.
Azután sétál,
beleszáll a vízbe,
ide-oda úszkál,
feje zúg a gondtól.
és ahogyan térül-fordul,
erre úszkál, arra úszkál,
egyszercsak körültekint.
Lám: köpése óriás
heggyé nőtt a víz alól,
lám: keserű nyála száraz
szirt-orommá változott.
Kapja botját nagy haraggal,
hogy bizony majd szétveri.
Ráüt egyet: meg se rezdül,
ráüt ismét: elhasad,
és amint harmadszor üt,
hát a hegyből napvilágra
pattan Sajtán, a Gonosz.
Keze, lába csupa szőr,
csupa szőr a melle, háta,
dús borosta lepi arcát,
egy szeme a homlokán,
s homlokából két zömökded
szarva duzzad feketén,
lábafeje lópata,
farka húsos, pikkelyes.
Nézi a Magános a mélyi szörnyet,
borzad tőle, de örvend is:
nincs többé egyedül.
Sajtán szava Csám-Páz úrhoz:
„Testvért kívántál, társat kerestél,
világot akarsz teremteni,
nem volt, akivel meghányjad-vessed.
Testvért kívántál: itt vagyok én,
társat kerestél: itt vagyok én.”
Így felel rá a Hatalmas:
„Testvéremül nem fogadlak,
munkatársul elfogadlak. –
Nosza, mindjárt lássunk hozzá,
szállj a tenger fenekére,
hozz fövenyt a víz alól,
hogy a földet megteremtsük.”
Lebukik a Csúf a mélybe,
üres kézzel fordul vissza,
másodszor is üres kézzel
veti föl a sárga hab.
Háborodva fúj és prüszköl,
csillog minden szőre szála,
vad, bozontos üstökérül
szerterázza a vizet.
Dúlva-fúlva toporzékol,
bunkó-ökle veri mellét,
laza tajték jön a száján,
fültépően ordibál:
„Másik társat végy magadhoz,
kétszer is hiába buktam,
tűz csapott ki a fövenyből,
juj, nagyon megégetett!
Másik társat végy magadhoz,
kín harapja porcikáim,
visszabújok én a hegybe.”
Dúlva-fúlva toporzékol,
bunkó-ökle veri mellét,
üvöltése mennydörögve
zúdul végig a vizen.
Apánk hallgat mosolyogva,
aztán lassan így felel:
„Én vagyok az Ég Ura, mindenek ura én vagyok,
nem tudtad-e, Szőrös?
Ha az én nevemben indulsz,
bátran bújhatsz a homályba,
ha nevemben kérsz a tenger mélyes-mélyi fövenyéből,
nem csap rád belőle tűz.”
Próbál Sajtán harmadízben,
a Bozontos harmadikszor
száll a tenger fenekére.
Nemsokára föl is bukkan,
kidagad a két pofája,
majd a szemcsés, szép fövenyt
Urunk markába köpi,
kicsit hagy csak nyelve alján.
Nosza, Csám-Páz szórja, hinti
szerteszét a tenger színén,
szórja, hinti fáradatlan.
S ím, hová egy morzsa hull,
nőni kezd, terülni menten,
s termőfölddé változik.
Háborogva zúg a tenger,
hab-fogait vicsorítja,
bőgve torpan, sírva hátrál,
tajtékozva szűkül egyre.
Nézi boldogan Apánk
a növekvő, ifjú földet,
nézi, nézi, s mosolyog.
De hogyan járt a Bozontos,
hogyan járt a Mély Fia?
Hát, miként a tenger-szerte hullt föveny dagadt, dagadt,
úgy dagadt a nyelve alján az elorzott föveny is.
Már a két pofája duzzad gömbölyűbbre-gömbölyűbbre,
már a feje is nagyobb, és nagyobb lesz egyre-másra;
jajgat, sír az Éktelen,
fúj, üvölt a fájdalomtul,
már a feje dombnyi nagy,
már a feje kicsi hegy lett,
már a felhőket veri, –
fúj, üvölt a fájdalomtul,
vézna teste, gyönge lába
ing a szörnyű súly alatt,
fúj, üvölt a fájdalomtul,
csontos öklét rágja, marja,
nyála ömlik, könnye ömlik,
és a feje egyre nő.
Látja ám az Ég Ura,
hallja, s hagyja sírni-ríni,
hadd fizesse ronda bűnét,
végre aztán így kiált rá:
„Nosza, köpd ki, esztelen!”
Rázkódik a Mély Fia,
nagyokat ökrend, köpi, hányja,
sárga fogai közül
darabokra törve zúdul.
És hová esik belőle:
kő lesz, szikla, sivatag lesz,
terméketlen és kopár.
Már a feje kicsi hegy lett,
már a feje dombnyi csak,
rázkódik az Óriás,
rengeti a gyenge földet,
megrepeszti könnyű bőrét,
s erre, arra, mindenütt
zúgó völgyek, öblös árkok,
meredélyes szakadékok
nyílnak rajta hirtelen.
Nézi Apánk, s megsajdul a szíve:
mivé lett a szép föld?
Simából érdes,
egyenesből görbe,
finomból durva,
bizony rút a szépből.
Nézi, s így szól haragos hangon:
„Átkozott légy, engedetlen,
idejöttél társamul,
s mit én bölcsen megcsináltam,
elrontottad suta kézzel.
Átkozott légy, lázadó,
hullj a tenger fenekére,
tenger feneke alatt
hullj az örök tűzbe-lángba!”
Könyörgésre fogja a Borzas,
odaesik Apánk elé,
csókolja a lábát, térdét,
meg-megrándul szikla-válla,
vonaglik a teste.
De csak mozdul ám a tenger
gyöngy-szín habján örvény támad,
zúgó örvény fenekéből
lila-zöld láng csap elő,
s benyeli a rettegőt.
Sistereg a sárga hab,
fényes párát lök az égre,
még hullámlik hosszú ívben,
aztán lassan elsimul.
Szomorú az Ég Ura, szomorú a Hatalmas,
lehajtja fejét,
fátylas szemmel pislog körül olykor,
ismét egyedül van:
jó volna, ha társa volna.
Szomorú a Hatalmas:
a Gonosz földúlta a földet,
egyedül van a dúlt földön:
jó volna, ha társa volna.
Sóhajt és így szól magához:
„Van már föld, ha dúlt is,
most élőt teremtek.”
S Ange-Patäit megteremti,
megteremti az első asszonyt.
Habkőből faragja csontját,
húsa könnyű bárányfelhő,
hajnalpírból szabja bőrét,
haja kéklő holdsugár,
szeme árnyék, foga gyöngy,
körme kagyló belseje.
Tetszik ám a Bánatosnak,
tetszik ám az első asszony,
– jó volna, ha társa volna –
maga mellé emeli.
Már boldog az Ég Ura, Csám-Páz,
mellette az első asszony,
sarjakat szül majd neki,
isteneknek anyja lesz.

 

 

 

Ocsúdó évek

Önéletrajzi költemény
1953–1954

 

 

 

 

Ocsúdó évek

Önéletrajzi költemény
 

I

Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb.
Múltam szorongó tájékaira
komor zúgás nehéz felhője csap:
a gyors idő rabló-darázs-raja.
Riadtan pislogok szét, s hallgatok:
hová jutottam? ó, mi lesz velem?
Sereglenek próbáló, új napok,
s elvész a mérték, üresül kezem.
Mit enyémnek hittem, testembe martan,
nyomát is veszti e dühös viharban.
 

II

Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb;
nyugvó s kelő nap egyaránt növeszti.
Más mint az ismerős légáradat,
haragját a hús mélyére ereszti.
Pedig, hogy voltam légyen is, szeretném,
vízre-hullott levélnél több legyek,
gyökérből, biztos száron emelkedném,
ne inganék vak semmiség felett,
hogy aki látja sorsom, bátorítást
hirdessen annak, okos szomorítást.
 

III

Bölcselkedés ez? Jó, de éppúgy élet.
Rágódtam rajta gyakran, hát tudom:
hogy végigjárjuk a szabott egészet
hasznos megállni olykor. – S féluton
vagy tán még annál is többön vagyok már.
Aki elhagyja szülője ölét,
a halál fia. Tán itt is topog már
ajtóm előtt a győzni-jött sötét.
Mindegy: másoknak használ vagy magamnak,
megállok, mert a jelek sokasodnak.
 

IV

Megállok s visszanézek. Szürke por hullt
a régi útra. Arcok, szemek, nyelvek
hajdan tüze hamu lett. Éjbe fordult
a nap, s helyén még csillagok se keltek.
Varázstudó szó kell, igazi szándék,
ha sírokat kivánok törni, s jobban
nem szomjúhoztam senki mást még,
mint most magam e tékozló napokban,
támaszt a forgató szélvészek ellen:
a gyermeket dajkáló sejtjeimben.
 

V

Megállok, s visszanézek: a homályból
szelid árnyak lépnek ki, ismerősen
körülfognak, s szájuk, bár néma, vádol,
hogy én, ki annyi mindenről beszéltem,
őket az elmúlás kényére hagytam. –
Igen, erős szó kell, igazi szándék,
s a vér megindul a halott tagokban,
ébred a gyermek, föltámad a játék,
az élt s mesélt valóság lángra kap,
s varázslóvá lobbantja tollamat. –
 

VI

Pécsett, Vilmos-utca 23-ban
születtem, kilenc közül nyolcadiknak.
Apám Nagykállóról, a Tiszán-onnan
való volt, anyám Vecséről, a „kis lak”
falujából. A zöld Mecsek gerince
szemük elől mindkettőt eltakarta.
Hogy a felejtőt szép hűségre intse,
köd-arcuk megkísérti még gyakorta,
különben már az új-rakásu fészek
melegén sarjadt a fiú-önérzet.
 

VII

Anyám parasztlány volt, szegényparasztlány,
porszem az ország szomorú porában.
Népes családból, melynek szinte használt,
hogy néhányuk meghalt már kiskorában.
Anyám parasztlány volt, s hogy a kenyér
otthon bővebben jusson, Pestre ment.
Egyik férjes nővére Pesten élt,
az szerzett néki szolgálóhelyet.
Játék helyett a munka s gond bozótja
sűrült köré, s nem lett másképp azóta.
 

VIII

Anyám! Alighogy írtam róla eddig.
Rohan az idő, lassan nyolcvanéves.
Jó, ha a szív még valónál melegszik,
az emlék bármi tündérszép, kevés lesz,
mikor már harcot ví a nagy hiánnyal,
mely űr-nyelvéből, űr-szeméből árad.
Társulnia mit ér erőtlen árnnyal,
kit testes rémek tolvaj népe támad?
Fog-e a toll úgy akkor is, ha már a
sosem-szűnő szomj tintájába mártva?
 

IX

A gyönge sün, ha bántják, összegörbül,
merev tüskéit kifelé mereszti,
s ki hozzáér, riadtan visszahördül,
szeles bátorságát sietve veszti.
De aki bent a sün pihés ölében
bújik meg, annak fészek és melegség.
A tüskéről, ha tud, dicséri szépen,
vagy menti, mert illő, hogy néki tessék.
Boldog, ki másra tudja bízni sorsát,
de áldott, akit másért fűt gonoszság.
 

X

Anyám, anyám, sün-tüskéid ha láttam,
olykor talán el is búsultam értük.
Láttalak volna inkább glóriásan,
hogy csillagok szórják fejedre fényük,
hibátlan és makulátlan, sugárzó
ragyogásban, hogy szavam akadozzon,
ha rólad szólok, lettél volna zászló,
bár lettél volna élő példa-asszony,
kit bámulat övez, tisztes dicséret
s a hódolat körötte a kiséret.
 

XI

Anyám, nem voltál zászló s példa-asszony,
de asszony voltál, s ami még több: ember.
Átláboltál velünk tengernyi rosszon,
karodon vittél, s vittél nagy szivedben.
Ki öle fészkén annyi békét rejtett,
aki úgy tudott óvni, simogatni,
nem csoda, ha más törvényt elfelejtett,
ha másnak nem bírt morzsákat sem adni,
ha tenyerei más felé csukottak,
ha másoknak csak tüskéi jutottak.
 

XII

Sokszor fog karmaiba rémes álom:
hajszolt szív, nyúzott idegek vendége.
Forgolódom, nyögök a forró ágyon,
éber testőreimtől messze tépve,
s anyám, anyám, ilyenkor téged hívlak
már harmincnyolc esztendős férfi-fejjel,
törött erőid új virágba nyílnak,
egyetlen őr, pótolhatatlan menhely!
Mert minden ember lelke mélye gyermek,
s csak anyjánál talál igaz kegyelmet.
 

XIII

S apám? – Nehéz a szó: hosszú huszonhét
éve halott már, majdnem-üres emlék.
Fölásnám sírját, mellé térdepelnék,
csontjait fognám: végre fia lennék,
csontjait fognám: támasszam valóra,
tudjam pontosan: volt s van. Most erőtlen,
ingó árnyékok árulkodnak róla
valahol bennem, mintha már tünőben
az ébrenlét, s ón-pilláim körül
álmok csapata rajzik, tömörül.
 

XIV

Nagykálló szülte s lecsúszott család.
Cipészből kalauz lett újra apja,
mert nem akarta megadni magát,
és törni próbált ismét magasabbra.
Mint száműzött király járt a világban,
magán kívül nem érdekelte senki;
két fiát iskolába küldte, hogy talán majd
vesztett trónjára egyik visszamenti.
De száműzött maradt örök időkre:
csak álma volt s nemesi kutyabőre.
 

XV

Két fiát iskolába küldte. Nem tanultak,
helyette inkább iparosnak álltak.
Apám festő lett, s legényfejjel útnak
eredt, hívták tündöklő, messzi tájak.
Egyszer már-már Amerikába csalták,
(ha elmegy – furcsa gond – lennék-e én ma?)
szíve és emlékei nem akarták,
hajójeggyel zsebében visszatért a
trieszti kikötőből. – Soha többet
nem hagyta el aztán a honi földet.
 

XVI

Pestre került a MÁV-hoz; nemsokára
meg is nősült ott, elvette anyámat.
De nem szívelték: „túl nagy volt a szája”,
sokat beszélt a „jog”-ról, s egyre lázadt.
Jobb valahová eldugni vidékre
– gondolták. Pécsre ilymódon jutott.
S kinek az élet ormait igérte,
adott helyette egy szegény zugot,
börtönt, mely nem nyílt soha meg előtte,
s ajtaja nem volt, csak a temetőre.
 

XVII

Mesék, mesék, anyám meséi róla:
„a harmadik fiú” volt ő, a hős,
a könnyesek, búsak vigasztalója,
az erejük-vesztettekért erős.
– Én már csak törtnek láttam, ijedősnek,
aki magát se tudta menteni,
a halállal láttam már viselősnek,
kinek széthulltak földi rendjei,
ki hogyha lázadt, már csak maga ellen,
vádlott és vesztes mindenféle perben.
 

XVIII

MÁV betűíró volt, de otthon is
dolgozott másnak: sok volt a gyerek.
Ma is látom még, hogy ott ül a kis
vagy nagy táblák előtt, könnyű ecset
kezében, s nőnek, nőnek a betűk
kéken, pirosan, soványan, kövéren,
formás-cifrák és sima-egyszerűk,
ezerfélék és ezerféleképpen. –
Apám betűíró volt, magam is az vagyok,
ki tudta jobban dolgát, eldöntik a napok.
 

XIX

Anyám, apám és nyolc testvérem: – ím
ama keret, melyet a vér adott.
Ó, hol vagytok, egy-testből véreim,
egy-méhből sarjadt magzatok!
Kilenc testvér, kilenc test, sors, világ,
de idegenné ridegedtünk!
Külön futunk külön célunk iránt,
külön csillag ragyog felettünk.
Egyőnk már végképp elment, hogy jó helyet csináljon,
most ő is maga kószál az égi tájon. –
 

XX

Pécsett, Vilmos-utca 23-ban
születtem, s éltem hatéves korig.
Szőlős-gyümölcsös, enyhe lanka-oldal
lábához fut föl, s rákapaszkodik
a Vilmos utca. Hol síkká simul
a dombhajlat, majd elkezdődik újra,
ott állt a ház; egy udvara alul,
s egy fönt, bozótok sűrűjébe bújva.
Az alsó udvar közepén temérdek
ágaival egy vén fa terebélylett.
 

XXI

Gyermekkor! – A világ két kézre készült,
s én eggyel jöttem élni. Semmiség, de
nem semmiség annak, ki kapta részül.
Árnyéka lépteim végigkisérte,
s tudom, kísér a síromig s azon túl,
s míg csontjaim más csonttal nem vegyülnek,
nem szabadulok e cégéres nyomtul.
Perceim most is gyakran keserülnek,
gyakran borít el érdemetlen szégyen,
s roskad be minden szívem közepében.
 

XXII

Gyermekkor, ó, csak te voltál a mentő
tarkán csillámló álmaid hadával;
szemem tükrén tündöklő rózsa-felhő,
fülemben el nem lankadó madárdal.
„Vaskezed lesz” – mondták, s hittem szilárdan –
„erősebb mint a másik, s aki bántott,
bűnhődik akkor.” – Nagy lenni kivántam,
s megverni a rakoncátlan világot.
Pajtásaim – sokszor dölyfölve többek –
ilyenkor kegyeimért könyörögtek.
 

XXIII

Próbálom összegyűjtögetni rendre
első hat évem: nem megy sehogyan sem.
Csak szilánkjai fénylenek remegve
valahol kincs-takargató szivemben.
Nem is szilánkok, illó villanások,
a szó elől elszöknének, ha pontos
formáit mint hideg kalitka-rácsot
köréjük raknám, hogy miként belül most,
éljenek kint is. – A tenger vizében
szűrd a beömlő folyók vizét széjjel!
 

XXIV

Mégis tudok az izgatott napokról,
a nagyfiúk harcáról fönt a dombon,
mi, aprónépség, bámultuk a bokrot,
a „főhadiszállást” s odébb a „fronton”
a „támadást”, a „zsákmányt”, „megbeszélést”.
Közöttük társ szerettünk volna lenni,
de útunk állta a tekintély-féltés,
csak szolga-munkát bíztak ránk vagy semmit.
A fővezér fényes, valódi kardja
irigységünk könnyét szemünkbe csalta.
 

XXV

Tudok a nyár-estékről, vacsorához
gyűlt a család ilyenkor, – szinte kisded
kaszárnya. A kezünkben tányér, lábos,
pléh, porcelán, kinek mi jutott. Veszteg
álltunk sorban, amíg az étel, gyakran
puliszka, nem került edénybe végre,
aztán hajrá! fatöve, konyha, kamra:
ez itt, az ott fogott buzgó evésbe,
s ha végzett, visszasompolygott szerényen,
de hányszor hasztalan, hogy újra kérjen.
 

XXVI

Tudok Vince bácsiról, apám furcsa,
öreg barátjáról, gyakori vendég
volt ő nálunk, akinek csoda kulcsa
minden zárat nyitott, s aki az ingét,
kabátját egy-gombra-járóvá tette,
hegedűt csinált, maga-billenő
keménykalapot, s ez köszönt helyette.
Az élet szépségét kereste ő,
s mert megszerezni pénze rá hiányzott,
formált helyébe egy külön világot.
 

XXVII

Tudok arról, hogy egy kamasz-fiúval
a szomszéd Rácvárosba szöktem egyszer,
s az országúti kocsi- s autózaj
úgy megijesztett, majd kétségbe estem,
hogy hazafelé koldultunk az utcán,
föl tudjunk szállni végre villamosra,
s mint a molnárét, kire könnyű liszt száll,
barna fejem fehér por záporozta,
s mikor síró anyám, ki elveszettnek
hitt már, meglátott, elsőbb meg se ismert.
 

XXVIII

S tudok, igazán tudok Arankáról,
tudok róla, kit egyik lány-néném szült.
Kilencünket szaporította, s máról-
holnapra máris messzi útra készült.
Látta, igen, nem neki való itt e
csúnya vásár. Kis gyermekpadban hárman
ettünk: ő, én s húgom. Megmerítette
kanalát tányérunkban is: vidáman
„szerzett”, iparkodott: kevés volt hátra,
erőt gyűjtött a szörnyeteg halálra.
 

XXIX

Mi baja lett, régesrég elfeledtem.
Kórházba kellett vinni. Ünnepélyes
arccal harmadnap látogatni mentem.
Csodákkal várt a kórház, ritka-fényes
csodákkal, s én még toldtam őket. Hosszú
órákig meséltem, hogy ott mit láttam:
a betegekről, ágyakról, a lassú
nővérekről, s hogy mennyi orvosság van
Aranka szekrényén. Irigy-kerek
szemmel hallgatott a gyereksereg.
 

XXX

Hozzá készültünk aznap is, de egy
tányérsapkás ember jött korareggel.
Néném keresi, s látom, hogy bemegy,
majd sírást hallok, sejtő rémülettel
futok utána: „Istenem, mi történt?”
Néném már az utcán volt, otthagyott.
„Aranka rosszul van” – szólt vissza onnét.
Mint aki kővévált, úgy álltam ott,
aztán kitörtem, rázódva zokogtam:
a pusztulás küszöbébe botoltam.
 

XXXI

Igen, Aranka meghalt. Két riadt nap
sirattam, a jó szó hiába volt.
A vigasztalás a bimbózó agynak
használt volna, de a szív nem hajolt,
makacsul tudta, nincs vigasztalás:
erősebb, több a játéknál e baj.
A visszatarthatatlan elmulás
csördített csípős ostoraival
nyakam közé, s éreztem: hatalom
suhog bennük, s nincs tőlük oltalom.
 

XXXII

A gyermekparcellában temették el.
Fakeresztjén kicsiny, tojásdad tábla,
zománcosan, nevető égszínkéken,
s egyetlenegy, alig-mondott szó állt a
táblán: „Aranka”, fehéren: „Aranka”. –
A gaz sietve benőtte a dombot,
a keresztet a rothadás faragta,
de a tábla ép volt, és mintha boldog
hírt zengene: a rokkant sír felett
villogta szét a hófehér nevet.
 

XXXIII

Mit mondjak el még? A „kis háború”
alatt, ezerkilencszáztizenhatban
születtem. Vastagon reáborult
első éveimre a bonthatatlan
sátrú ború. Nem sejtettem, miért,
azt gondoltam, hogy ennek így kell lenni.
Elutasított kéréseimért
anyámat olykor kezdtem nem szeretni.
Ó, mit tudtam: ön-szívén üt sebet,
mikor kiejti a rideg „nem”-et.
 

XXXIV

Mit mondjak el még? Vajon ennyi volt csak
a Vilmos-utca 23? Ennyi
s még ezer ennyi. Sűrű-kusza korszak,
de éles górcső alá kéne tenni,
s szétbontani idegeim, agyam,
csontom, húsom, vérem: meg kellene
keresni, amiben tudattalan
a tudat, csak az anyag szelleme
őrzi, az ő titka, nem az enyém is,
ami azonban én is vagyok, én is.
 

XXXV

Ezer ennyi volt: őserdő-vidék.
Gazdátlan színek, hangok, illatok
kutatják bennem –, meglelik-e még
szülőhelyük, mielőtt meghalok?
Vagy majd a föld ad nékik nyughelyet,
ha beleporlok, csak a föld, a nagy
kerítő, mely minden szerelmeket
megelégít, és teljesülni hagy,
melyben eggyé lesz gyümölcs és gyökér,
a cél után igyekvő és a cél?
 

XXXVI

Vilmos-utca 23. Harminckét
esztendeje már! Fölserdült koromban
meglátogattam egyszer. Szörnyü inség!
roncsa annak, mit hordoztam magamban!
Azóta nem megyek feléje sem: ne
vesszen el bent is, mi künn elveszett:
a valóságnál úgyis erősebbre
rakja a bástyát az emlékezet.
Pedig kísért a vágy: mégegyszer lássam
a kis szobát, melyet először láttam.
 

XXXVII

Nem csupán éhezés, ruhátalanság
a szegénység, – örök békételenség,
szándéktalan, kényszerű nyugtalanság,
didergető fészektelenség.
Hullott levél-sors, levélé, amelybe
akkor kap a szél, mikor kedve támad,
és arra viszi, merre tartja kedve,
nincs ellene mentség, és nincs bocsánat. –
A tulajdonosnak kellett lakásunk,
mehettünk: többé nem volt maradásunk.
 

XXXVIII

Egy városszéli új lakótelep
akkortájt készült el. Szépségtapasz
a leprás arcon, a tengerbe csepp,
halálos betegnek sovány vigasz.
Mert sokan éltek még nyomortanyákon,
fabarakkokban, félig állatok,
saját kezükkel hulladékból tákolt
putrikban, méltatlan gyalázatot
hordozva. – Utam néha arra vitt,
ama bűz most is orromban lakik.
 

XXXIX

Az új telep. Apró, egyforma házak,
két sorban, kerttel. Közöttük kereszt-
alakban utcák. (Rideg, puszta váz csak,
akkor kezdett épülni rá a test,
az élet.) Laza talaja sokáig
süllyedt, késfoknyi, s ujjnyi vonalak
szeszélyes rajzú hieroglifáit
írták az egyre rokkanó falak,
jelezték – pontos óra – az időt,
mely réseikből konokul kinőtt.
 

XL

Az egyik sor félig egy rétre, félig
egy régi-régi temetőre nézett.
A kertek körül szinte csak derékig-
érő léc- és fonott drótkerítések.
Az udvarokban – azelőtt szemét-
gyűjtőhely – üvegcserepek meg ócska
bögrék, százféle apró törmelék
és gyim-gyomok fakó-poros bozótja.
Friss mész-szag szállt, és itt meg ott nyomok
mutatták, hol volt a sárga homok.
 

XLI

Ide költöztünk. Ferdén szembe a
temetővel egy kétszobás lakásba.
Parányiak, de mégis két szoba,
s mint soha még: előszoba. – Akárcsak
a többiek az egész telepen,
első lakók voltunk mi is. Legott
hozzáfogtunk, hogy otthonabb legyen
az otthon: ástunk, szedtük a gyomot,
fát ültettünk, s tákoltunk egy galamb-
házat a kamra eresze alatt.
 

XLII

Háziúr nem volt, mi lettünk urak.
(Vagy legalábbis úgy gondoltuk akkor.
Buta képzelgés, néhány év alatt
megtudtuk keserű tapasztalatból,
mikor a város – a tulajdonos –
az elmaradt lakbérért egyre-másra
szorongatott, s végül a folytonos
fenyegetést zordon valóra váltva
fölmondott, aztán kilakoltatott,
s foghattuk ismét a vándorbotot.)
 

XLIII

(S kezdhette nyugtalanságát a gyermek,
a száműzetés kínját érzeni,
mert mit kedvére s maga épített meg,
el kellett kedve ellen veszteni.
Forrón kivánta hosszú-hosszú évek
során a kert végén a csöppnyi házat,
s álmodott véle sokszor semmiséget,
semmiséget, mely mégis cifra lázak
nehéz tüzeit gyújtogatta benne,
s égette minden fészkét idegenre.)
 

XLIV

(És mikor végre nem várt csodaképpen
tizenhét esztendő után az álma
beteljesült, óvhatta a szemérem,
hogy örömét férfi-lélekkel állja,
mint kinek csak „lakásváltoztatás”,
semmi egyéb a visszaköltözés,
ne lássék rajt a boldog zokogás,
a reszkető elérzékenyedés,
bár nem a régi házba, a telepre
tért vissza csak, egy utcával felette.)
 

XLV

Urak lettünk: nyújtót, hintát csináltunk
az udvaron, és nem szólt bele senki.
A fél-telep gyerkőcének kináltunk
szórakozást – jött is igénybe venni:
hívta a ritka-sokféle csoda.
Reggeltől estig zengett a világ,
többnyire csak a vacsora szaga
csalogatta szét a kompániát,
sőt néhányuk gyakran még azután is
visszajött, s maradt majdnem éjszakáig.
 

XLVI

Játszani igazán csak a szegény
gyerek tud. (Legjobb társ a képzelet.)
Lát a valóság megkopott egén
szivárvány-tarka álom-képeket.
A semmi tárgyakat tündér-ruhába
öltözteti, örök mesében él,
sanyargatja a fogható hiánya,
űzi a kincs-birtokló szenvedély. –
A telepen mi voltunk legszegényebb,
a gyerekek közt így lettünk vezérek.
 

XLVII

De akkor gyúlt fejünk fölé a nap,
mikor a régi-régi temetőt
fölfedeztük. Vadgesztenyés utak
sátorsorai közt tömöttre nőtt
bokrokkal, ág-bogak töméntelen
gubancaival. Mi persze hamar
kiismertük magunk, s az éktelen
sűrűben az értők szavaival
igazítottuk egymást. Új nevet
s nevet kapott, mire szemünk esett.
 

XLVIII

A „középút”, a „nagy ecetfa”, a
„koronás kripta”, a „fekete kő”,
a „fényképes kereszt”, a „rózsafa”,
a „bogyós bokor” – mind, mind. Az idő
elmosta bennem, s szétrombolta kint.
Rideg kaszárnya van most helyükön.
Meg-megpróbálom igazság szerint
rendezni őket, hívom nevükön:
csak félig-meddig s belül sikerül,
tiltakozik a valóság kivül.
 

XLIX

Csak belül sikerül, ha sikerül.
S úgyis belső kalandozás e vers.
Ki az időben utazik, belül
utazik, s téved, hogyha kint keres
útjához társat vagy támogatót.
Talán még a hiány segít neki,
a változás, mely a nehéz adót
riasztóan szívére görgeti,
a változás vagy a hiány talán,
de mindig a sugalmazó magány.
 

L

A temető! Embarras de richesse!
Szédülök. Hová nyúljak, melyiket
válasszam? Gyors madárrajként repes
bennem az emlék. Akármelyiket
mellőzöm: magam vesztem, s egyaránt fáj.
Amit nem írok most meg, valaha
megírom-e? A könnyült szív nem ágál
könnyülésért, a szava elakad
hamar, mivel nem terhét, csak okos
szándékát hordaná a papiros.
 

LI

Mindegy: inkább a kevés, mint a semmi;
akár az élet, bölcs kiegyezés
legyen ez is. Hisz többet ér szemernyi
formált emlék, mint az emlékezés,
zörgőre száradt préselt rózsabimbó,
mint rég látott friss-harmatos liget,
a mozgó tenger-múltba visszanyúló,
ingathatatlan földű félsziget
a tenger-múltnál, melybe belehal;
ki könnyelműen vízébe rohan.
 

LII

A temető. Lassacskán fontosabb
lett az otthonnál, – otthon lett. Haza,
az igaziba fájt mennünk. A nap
nagy részét kinn játszottuk végig a
bokrok közt, láthatatlan fészkeket
raktunk, s beléjük gyűjtöttünk ezer
csip-csup lomot, nekünk értékeket.
Teremtettük világunk lelkesen,
csak télen hagytuk el, ha a hideg
a lakás börtönébe kergetett.
 

LIII

A temető. Ott lépett életembe
a lány, a nő, a másik fél, fele
a fél-embernyi férfinak. Remegve
s gyámoltalan kúszálódtam bele.
Félelemtől és örömtől remegtem,
éreztem: jó, s tudtam, hogy nem szabad;
tudtam: tilos tájakra tévelyedtem,
de már az értelem s az indulat
saját célú saját útjára tért,
s keveset tett egyik a másikért.
 

LIV

Idősebb volt a lány nálam, talán
tízesztendős lehetett, én alig hét.
Marcsának hívták. Még ma is talány,
hogyan történt: sarjú vágyai vitték,
– maga se tudta – vagy tanulta mástól.
Bölcs volt előttem, titkok jártasa,
a szomjas összevissza kapkodásból,
melyet az élet bomló ritmusa
támasztott bennem, egyenesbe mentett,
és – gyermeket – majd felnőtté teremtett.
 

LV

Hárman legyeskedtünk a lány körül:
én s két pajtásom, két testvér; velem
egykorú volt a kisebb. Remekül
tartott a lány bolygó kegyeivel:
mindhármunknak jutott kellő-elég.
De a javát pajtásom bátyja kapta,
érte, ha mentség nem volt rá egyéb,
a két ifjabbat szó nélkül becsapta.
Becsapott minket kettőnket nyugodtan,
mégis szerettük őt, vagy – annál jobban.
 

LVI

Egyszer a temetői dzsungel-mélyen,
fészkünknél ültünk négyen. Marcsa sorba
bújt el velünk a félhomályló, szépen-
vájt, fű- s fonnyadt levélszagú bokorba,
mikor – csaknem lehelletünk szegett meg –
egy rendőr lépett mellénk valahonnan,
s megállt fölöttünk zordan. Szétijedtek
azok is ott belül, s másztak ki nyomban.
Torkunkban vert szívünk: vártuk, mi lesz.
Azt gondoltuk: a világ vége ez.
 

LVII

De nem esett baj. „Mit bujkáltok itt?”
– mordult reánk a rendőr gyanakodva.
Marcsa felelt: „Füvet szedünk.” S alig
kimondta, tépte máris két marokra.
Mi meg utána épp oly lendülettel
s fülig zavarban, föl se mertünk nézni.
S Marcsa folytatta: „Ki szalad helyettem
zsákért haza? Otthon feledtem.” És mi
ugrottunk kész örömmel, versenyezve,
s futottunk, szinte már eszünket vesztve.
 

LVIII

Tőlünk, a kamrából lestük szorongva
Marcsát. Meg is jelent igen hamar.
Körülfogtuk, s faggattuk: mondja, mondja,
mi történt? nem volt-e valami baj?
fölírta-e nevünket? – Marcsa félre-
mosolygott, s kezdte lassan: megkivánta
a rendőr, s letérdelt melléje, kérte,
mutassa magát. De hogy sírni látta,
hozzá se nyúlt, megszeppent, és odébbállt,
ő meg – szólt büszkén – szépen hazasétált.
 

LIX

Ó Marcsa, szőke-copfos, drága gyermek,
hol, merre jár? – Míg nem vetődtem el
egy másik városrészbe, életemnek
hű társa volt ő, s máig jött velem.
Nem csábítóra, okos tanítóra
gondolok, hogyha rája gondolok:
zsengécske fővel tudtam férfi-módra
nézni a nőt. E botcsinált titok
már akkor megmutatta a Nagy Örvényt,
és kihirdette véremben a Törvényt.
 

LX

A temető… Emléknek is bozótos
emlék-bozót, szét nem bogozható.
Mit szövevényéből a szó előhoz,
csökkenthető vagy sokszorozható.
S mi a fontos, ki tud rá jó szabályt?
Egy-egy göcsört vagy egy-egy lenge szál?
Mi keresetlen kínálja magát,
vagy mire fátylat bontott a homály?
A lélek rengései-e vagy a
temetői ibolyák illata?
 

LXI

Az-e a fontos, hogy a gyermek ott
tanulta meg az élet némelyik
igazi leckéjét, nevelte sok
szép álmát, ízlelgette mérgeik:
bízott, csalódott, gyűlölt, szeretett,
szolgált, parancsolt, fásult el, hevült,
játszott előre felnőtt szerepet,
– (így néha felnőttként se sikerült),
hogy nagy iskola volt a temető:
emberré lenni készített elő?
 

LXII

Vagy az a fontos, hogy a szomszéd házak
bokrok közt bújó baromfiait
összefogdostuk, s izgató varázslat
másoktól hallott fortélya szerint
igyekeztünk ügyesen elaltatni:
a szárnyuk alá fordítva fejük
lóbáltuk őket, s volt nagy diadalmi
rikoltozás, ha vágott módszerünk?
Bár csaholó kutyákat bujtogattak
utánunk, s nem ritkán meg is kapattak.
 

LXIII

Vagy fontosabb az, hogyha másik környék
kölyke véletlen tájékunkra tévedt,
csalárd mesék a sűrűbe terelték
állítólagos csoda-látvány végett,
s míg mitsem sejtve bámult, a mesétől
szédülve, egyetértő kis betyárok
gonosz tréfára szorgalmas kezétől
emlékezetes módon pórul járt ott,
s távozott sírva, nagy bosszút fogadva,
s jött vissza gyakran cimborás csapatba?
 

LXIV

Vagy inkább az talán, hogy estelente
nyáron, ha a temető mellett párok
sétálgattak, a tücsökhangu csendben
a sírkövek bástyája mögé állott
néhányunk, és a gesztenyefa-sátrak
közé köveket vagdosott, vagy csorba
vasdarabbal, mikor épp arra jártak,
az érdes kripta-tetőket kaparta,
s volt kuncogás, látván, hogy a gavallér
karján hölgyével ellép, s vissza sem tér?
 

LXV

Ki tudja, mi a fontos? Fontos minden,
s nem fontos semmi. Csak a szív s az agy
hamis vonzalma, riadalma itt bent
igazítja kanyargó tollamat.
Mit szöveteim beszőttek magukba,
azt tudom úgyis elmondani csak,
bensőmbe szállok, mint egy alagútba,
égő emlékek világítanak. –
Lámpa-sor közti vándorlás e vers,
bár a homály is tolmácsot keres.
 

LXVI

A homály is, – hanem megfoghatatlan.
Víg dudorászás képes vagy nyögés
botló hangokban inkább, mint szavakban
hirdetni létét a kisértetés
vagy az öröm széljárása szerint.
A homály is. – De mégis lámpa-sor
között visz e vers útja. Messze int
egy-egy sugár: ujjongva olvasom
jelzéseit: jók, rosszak, egyremegy,
kezem, szívem mindenhogyan remeg.
 

LXVII

Most is remeg, hogy szólít valaki.
Szokatlan hangon szólít: idegen
fülnek nevetni méltók szavai,
de boldog hírek hangjai nekem.
Pista szólít, gyermekkorom fura
társa: hülyének született szegény.
Itt csetlett-botlott, félszeg volt, suta,
ám bizton szállt az álmai egén,
s ez képzeletem százszor jobban csalta,
mint a valóság pontos birodalma.
 

LXVIII

Szomszédunkban lakott. Nálam két évvel
idősebb volt. Ő is járt iskolába,
meg is tanult olvasni tisztességgel,
de számolni nem. Nyúzhatták: hiába.
Eljutott tízig, följebb nem haladt.
Két osztállyal birkózott meg csupán,
és ezzel is három-négy év alatt,
s tán ma sem jött még húsz a tíz után.
Sokat gúnyolták szülei és mások:
bolond józanok, okos félnótások.
 

LXIX

Mi jól értettük egymást: ő meg én;
saját világunk éltük gondtalan.
Külön napból áradt reánk a fény,
s fürödtünk benne szédült-boldogan.
Ó szép világ, kettőnk külön világa,
mely minden többi fölött lebegett,
melybe, – akárhogy próbálta, kivánta –
földi halandó nem férkőzhetett,
a mi világunk! – Ő még őrzi tán,
bennem csak sajgó, formátlan hiány.
 

LXX

Húsvét, karácsony! Hogy hittünk mi ketten!
Kisjézus, nyuszi, – áldott szép csalás!
Soká védtek, hogy nem lettem hitetlen,
mikor már eltört a pirostojás,
és hullt a csillag, hullt az emberekről,
hullt mindenről. – Ha nem lett volna ő,
rég lettem volna az angyalseregből
kiűzött, árva trónkövetelő,
mint lettem később, és ma is vagyok,
hogy jogaimhoz többé nem jutok. –
 

LXXI

Két tüzifa-darabocskát keresztbe
raktunk, nagy fényes szöggel átszögeltük,
s kész volt a repülőnk. Szárnyát meresztve
órákig zúgott, szálldosott felettünk, –
órákig hordtuk föltartott kezünkben,
úsztatva lassan föl-le, körbe-körbe,
szájunkkal búgtunk hozzá rendületlen,
iramló tájak néztek tündökölve
utánunk a parányi föld szinéről,
s mint rendek dőltek, – láttuk moziképről.
 

LXXII

Vagy botra kis virágcsokrot kötöttünk,
s körmenetest játszottunk: énekelve
vonulgattunk az utcán, és mögöttünk
– képzeltük – hosszú sor jön lépegetve,
vagy háborúsdit ólomkatonákkal,
vagy… ó ki tudná megmondani, mit még!
Nem bírok a tolvajkodó homállyal,
mely irgalmatlan tölti ronda tisztét,
s holott az emlék húsomban pihen,
agyamig többé nem ereszti fel.
 

LXXIII

Pista, barátom, egyetlen barátom,
bár tanítgatnál ma is olykor-olykor
játszani, élni: férfi-prózaságom
lobbanna lángra ama láng-napoktól!
Most? Repülő a repülő, s darab fa
a darab fa, s a föld: föld; rajta járván
besározódik a cipőm, s ha dalra
gyújtok, egymagam fújom, mindig árván,
s utánam sem jön senki, s katonám
nincs, vagy nem harcol, hogyha van talán. –
 

LXXIV

Pista a játék volt, a képzelet
gazdag fénylése, a gyermeki agy
boldog sziporkázása, a „lehet”
határtalan tágsága, a szabad
szó és szabad mozgás, de a csoda,
a szegénység zsarnok-kénye alól
menekítés szárnyatlan angyala,
az Óperenciáról jött hajó:
Béla bácsi volt, apám öccse,
ő kötött egy szebb földdel össze.
 

LXXV

Sokat ivott és sokat nevetett.
Néha beruccant Pécsre faluról,
állomásfőnök-helyéről, s veszett
módon felöntött, aztán valahol
megrakta táskáját egész halom
szalámival, vajjal, fehér kenyérrel,
s lett cifra cirkusz, lett lakodalom:
beállított hozzánk, és két kezével
tömte belénk a jót, s dühödt étvágyunk látva
könnyekbe fordult széles kacagása.
 

LXXVI

Általa nőtt a szürkén-folytonos
„nincs”, „nincs” közé egy-egy piros „van” olykor ,
általa gyöngült a szoros kapocs
rab lelkünkön, s nyílt rés a sűrű gondon.
Úgy jött közénk mint rég-várt, ritka ünnep,
a legnagyobb, a gyomor ünnepe:
érintésére éheink elültek,
csomagjai zörgése szent zene. –
Hóbortos, éretlen tréfáiban
tisztára mosdottunk mindannyian.
 

LXXVII

A másik boldog csoda volt az első
falusi utazás nővéremékhez.
A második csoda volt Dunaszekcső,
a zöld Sziget, a nagy folyammal ékes.
Hatéves múltam, apám vitt oda.
A fürge kishajóval, a Liget-tel
keltünk át. Csoda, csoda és csoda
várt a parton, várt beljebb a Szigetben.
Vizimalom, füzes, töltés, kubik,
állatok… városi gyerek róluk csak álmodik.
 

LXXVIII

Sok pajtásom lett, paraszt-kölykek,
kutya-hűek s erősek mint a vas:
Jancsi, Jóska és Misi… Jönnek, jönnek,
van, kit meg sem ismerek: arca az
idő mögé, a föld alá veszett.
Mutattak nékem birodalmakat:
vendégelő gyümölcsös-kerteket,
csúszkálni rajtuk bérház-kazlakat,
ökrös szekeret, ostort és tanyát,
s mindenek fölött a király Dunát.
 

LXXIX

Nővéremék fehér tornácu, földes
parasztházban laktak. Húnyó, tenyérnyi
ablakú kis szobában, álmos-csöndes
utcán, itt kezdtek fészket rakni, élni,
itt kezdték élni a tanító-sorsot,
a falusi tanító suta sorsát,
ismergetni – már jókor – a koporsót,
szegény Lázárok, csak a hullott morzsát
szedhették, ám nem juthattak, hiába,
soha-soha a mennyek országába.
 

LXXX

Mit tudtam én ezt akkor! Döngölt padló,
odú-lakás, sár, por, az Isten háta-
mögötti fészek minden kedv-apasztó
nyomorúsága, rongyos cifrasága
újság volt nékem, izgató mese,
melyet nem könyv, a valóság mesélt,
s amelynek ráncos rejtelmeibe
elbújhatott a nyúlós szürkeség
hálóiból szünet nélkül menekvő,
a folyton új csodák felé igyekvő.
 

LXXXI

Négy esztendőre rá mentem ki újra,
nagyobbacskán, így hát korlátlanabb
mozgás tarkázta széppé a fakulva
száguldó, fülledt nyári napokat.
Fölfedeztem a vizet, a pecálást,
a ladikázást, a fürdést, a tarlót,
ökrös szekérrel a határba-járást,
a gyepes töltést, füves Dunapartot:
már a valóbb, de még nem a rideg,
menthetetlen prózájú Szigetet.
 

LXXXII

Azt a Szigetet, melyben most riadt
szemmel járok, ha járok, mert nem a
dolgok színét, de a fonákjukat
látom, és rettegek, hogy bennem a
régit az újjal, hogy amazt emezzel
azonosítom, s kettőként hagyom
létezni őket, felhőkbe eresztem
egyiket, míg a másikon lakom,
és ha egyikből a másikba lépek,
magam is testet és lelket cserélek.
 

LXXXIII

Akkor egy lopva elkötött ladik
s evickélés benne a Duna szélén,
egy-egy pecálás, fürdés a kubik-
gödörben, az istálló Misiéknél,
a szomszéd házban s minden óra, nap
tömött tarsoly volt, dúskálásra jó,
s lettem tőlük egészebb, gazdagabb:
való életre mindinkább való,
s a villanytalan, porfészek Sziget
szikrázó, tiszta fényben lebegett.
 

LXXXIV

Az istálló Misiéknél. Igen.
Apró, gerendás tákolmány. A falra
erősített s ágfából ügyesen
megácsolt létrával, amely a barna
homályú szénapadlásra vezet.
Lent farkuk-csapkodó és álmatag
ökrök, tinók, nagy-foltos bőrüket
megrántják olykor, s csípős, lomha szag:
az állat-test, a széna, szalma, trágya
szaga árad: nekem az istálló varázsa.
 

LXXXV

Istálló-szag, – azóta is szüntelen
kísér. Idézi a kisértetes
erővel csábító fészket, amelyben
jó volna elrejtőzni, ha heves
ostromaival megkínoz az ember
fő démona: a fürkész értelem,
az értelem, mely százat lát az „egy”-ben,
és csak a „van”-nak élni képtelen.
Nem mint a bölcsen kérődző barom,
mely él, míg él, s fölfordul egy napon. –
 

LXXXVI

Az első gazdag út után, midőn
itthon, mint újra elfogott fogoly,
beléptem a szegényes küszöbön,
pokol gyúlt bennem, lángoló pokol.
Sírtam, zokogtam megbékélhetetlen,
fulladoztam, mint akit víz alá
nyomnak, vagy szűk verem mélyére vetnek,
vagy szorosan környékez a halál,
s nincs módja szökni semmiféleképpen,
s nem hisz már semmiféle szép reményben.
 

LXXXVII

Kellett néhány nap, hogy magamhoz térjek.
Szeptember jött, s indult az iskola.
A gyűlt ködnek gyülemlő fényességek
segítettek fénnyé oszolnia.
Fölszállt a köd, és a Szigetre ült:
finom fátylakkal födte egyre jobban.
Szavak helyett élettel sikerült,
szándék helyett sikerült akaratlan.
Az iskola állt a Sziget helyére,
vele csodákat, titkokat cserélve.
 

LXXXVIII

Még el se kezdtem járni iskolába,
olvasni és számolni megtanultam.
Mikor apám betűket írt, a háta
mögé bújtam, s tág szemmel, izgatottan
lestem, kérdeztem: ez mi, az mi? Ő
magyarázgatta csöndes türelemmel
a két-hasú B-t, vékony I-t, tető-
formájú T-t… én éledő örömmel
ismertem lassan mindahányra, végig
a hegyes A-tól a cikk-cakkos Z-ig.
 

LXXXIX

Számolni meg, nem is sejtem, miképp,
– (a felnőttek hitetlenül fogadták),
egyszercsak tudtam, méghozzá a négy
főműveletet egyaránt. Föladták
a kérdést, én behunytam pillanatra
szemem, s mint a vezényelt katonák,
– láttam – buzgón ugrálnak jobbra-balra
a számok, majd igazodnak tovább
a kellő rendbe. Mitse kellett tennem,
mint nyelvre vennem, ami ott állt bennem.
 

XC

Ezért az iskolát először untam,
helyesebben: az olvasást s a számtant.
Amíg a társaim nehézkes gondban
„egyszeregy”-et s „abéab”-ot daráltak,
egy szóval, egy-egy példával vesződtek,
úgy néztem őket, mint az úszóbajnok
a nem-úszót, akit mély vízbe löktek,
s kész nevetség, ahogy riadva kapkod,
de fáj is: minden ferde mozdulat
tilos javító vágyat szólogat.
 

XCI

Rózsa Ilona, így nevezték első
tanítónénim. Bánat bujdokolt
szemében. Elvált, rebbeteg-beteg nő,
Rózsa Ilona szomorú rózsa volt.
Ma sem tudom, miért, midőn az utcán
hintót zörögni hallott, mintha kígyó-
marástól, ugrott föl, s hajolt ki aztán
az ablakon, s bámult utána vágyó
nézéssel, és amíg a zörgés tartott,
meredten állt, és félig el is halt ott.
 

XCII

Mi meg csak ültünk, kezdetben zavartan,
később kicsit meg is szeppenve, végül
kuncogtunk rajta gúnyos indulattal,
és szinte vártuk már időtöltésül
vagy színező meglepetésnek, hogyha
az órák sivatagjaiba fúltunk.
Örömöt lobbantott köztünk zajongva
a növő zörgés, komiszul behúnytuk
szemünket egy pillantásnyit, s mikor
fölnéztünk, vígan láttuk: – már hajol.
 

XCIII

(Él-e még, él-e Rózsa Ilona?
S hol, merre él? Akárhol megkeresném.
Mindannyiunk helyett mennék oda,
bár nem kértek rá, szándékuk követném.
Bocsássa meg – nyilván rég elfeledte –
ma nem nevetnénk, értenénk szeszélyét,
megéreznénk vérző szivét mögötte,
a védekező lélek szenvedélyét.
Bocsássa meg, – az érdemetlen bántás
bántja a bántót, míg nincs megbocsájtás.)
 

XCIV

Külvárosi proletár-iskola
volt a Makár-iskola. Ide jártam.
Szegény kölyök volt társaim java,
„jobb” fiúk alig akadtak nehányan.
Ma is őrzöm elsőosztályos képem:
halomnyi csöppség, szájszélük tejes még,
földön az egyik sor törökülésben,
fele mezitláb – torz ünnepiesség:
egy-egy pár cipő világszéditésre,
most sem jutott nekik, fényképezésre.
 

XCV

A pajtások. Nagy Jóska, Bársony Gyurka,
Kovács Laci… s kik még? A nevüket sem
tudom idézni. Sorsomból kihullva
csak imbolygó kísértetek szivemben.
Nevelőnőjük és gyerekszobájuk
bizony nem volt, de talpig gyermekek
voltak, s mit illem mázolt volna rájuk,
annál többet hoztak a rengeteg
szegénység tájékairól, melyekben
bolyonganiok kellett kérdezetlen.
 

XCVI

Új tanítót kaptunk a negyedikben.
(Rózsa Ilona nem bírt már velünk.)
Férfi-tanító volt és művész-ember,
zenét szerzett, s a borhoz menekült
kudarcai elől. Belé temette
tört álmait. Gyakran jött ingatag
lábon órára, s boldogan feledve
ilyenkor számtant, olvasást, dagadt
hévvel mesélte egyetlen témáját:
a maga külön világháborúját.
 

XCVII

„Rosseb”-baka, somogyi 44-es,
első katonája volt a világnak.
Aprította, űzte az ellenséget,
el is fogott belőle jónéhányat.
S akarta volna, most ennyi meg ennyi
kitűntetése lenne, no de ő…!
– És folyt a szó, alig tudtuk követni,
híres harcos volt, nagy verekedő. –
S ha az igazgató közben belépett,
pukkadtunk – vágott olyan szende képet.
 

XCVIII

Az iskola. Azt hittem, fogyhatatlan
leszek, ha erről kezdek írni. Lám,
alig néhány sor, máris abbahagytam.
Omló köd száll az élmények nyomán,
s megpróbáltatik a próbálkozó:
ha nem fogalmazzuk meg, rettegünk:
elvesznek végképp, ám ha gondozó
kézzel gyűjteni közéjük megyünk,
ijedten látjuk: amit lenni hittünk,
nincs már bennünk, mögöttünk leng s felettünk.
 

XCIX

Élet emlékét élet őrzi csak.
A többi minden: kép, papír, szobor
vagy szó: erőtlen pótlék-indulat,
roncsokat tart meg ép nyomaiból.
Ímé: zajos tájakról, melyeket
zengő kacagás, sírás hangosított,
az írott betű csak kísértetek
hadát idézheti a tiltva-tiltott
jelenbe ismét megjelenve élni,
s az idézőt nem belül, kint kisérni.
 

C

Élet emlékét élet őrzi csak.
Amit elmondok, el is vesztem egyben.
Ahogy rögzítik a kemény szavak,
úgy halványul szegényedő szivemben.
De kell beszélnem magamért és másért,
magamért azért, hogy másért beszéljek.
Nemcsak gyönyörködésért – tanulságért
születik minden igaz ember-ének.
Nem az építő fontos, hanem az épület,
ez áll védő-tetőként a vándorlók felett.
 

CI

A vers, az ének! Gyönyörű világ,
világ világa! Alakult már bennem,
alig ocsúdtam. Vár és barikád
a nyers valóság ellen s vele szemben.
Védő s támadó fegyver, front és fészek:
bújásra, harcra egyaránt való,
kápráztató, szellő-szelid igézet,
igézetes, szelid kápráztató,
élet-fölösleg, nékem szinte élet,
csak addig éljek, amíg él az ének.
 

CII

Korán született első vézna versem.
Ha jól emlékszem, tízéves koromban.
Egy pepitatáblás, apró füzetben
sokáig őriztem szemérmes gonddal.
Elveszett mégis, bennem sem maradt,
legfeljebb néhány sora. Ó, pedig
villantott volna egy-egy sugarat
ama szép tájról mindhalálomig.
Így indult: „Balatonnak füves partján…” –
Hazafias volt, s fennkölt, rossz kaparmány.
 

CIII

S a többi vers, az igaziak! – Mintha
nem is úgy írták volna egyszer őket,
s öröktől fogva lettek volna, mint a
föld, fák, virágok: velük rendeződtek
egy sorba, s ha azt mondtam: „Füstbe ment terv
írta Petőfi Sándor” – első sornak
gondoltam, s nem a költő járt eszemben,
költő nem volt, – költemény maga volt csak.
A költő képét a kemény kötésen,
azt is inkább valami dísznek néztem.
 

CIV

A János vitéz-t véges-végig tudtam,
amikor még iskolába se jártam,
a Falu végén-t s az „Ürgét a lyukban”
(Arany Lacihoz) szavaltam hibátlan
s még jónéhányat. Vendég jött akárki,
hívott apám – hiúságát legyezte –,
s ki kellett állnom verseket citálni.
Ilyenkor nézett büszkén, révedezve,
s a fejemet megsimogatta végül,
s kicsordult egy-egy könnycsepp a szemébül.
 

CV

Akkor már szólították odaátról.
Ma értem csak meg, mi viharzott benne:
minket féltett, nem magát a haláltól,
ma értem csak meg, amidőn ölembe
bújnak parányi lányaim, s erőtlen
karjukkal nyakam átfonják. Siratnám,
siratnám őket én is, ha felőlem
rendelés lenne, ha magukra hagynám,
ha árván hagynám őket, jóllehet
eddig megóvtam mindenekfelett.
 

CVI

Nézem a képét: megszólalna egyszer,
mit férfi hall, azt nem hallhatja gyermek,
mit férfi kérdez, gyermek nem kérdeztem:
mennyi, mennyi hiány hiánya tölt meg,
csap szinte ki, ízetleníti számat,
szédít, szorongat, állni torpaszt, kerget,
s mint terhes asszonyt az erős kivánat,
belülről szí, csikar, nem ad kegyelmet.
– Csak Istennél van annak kegyelem,
akit a halál hagyott üresen.
 

CVII

Nézem a képét: ő volt-e, nem-e?
Érzékelő sejtjeim régesrégen
kicserélődtek többször is. Szeme,
homloka, orra, szája semmiképpen
nem ismerős az észnek, de a szív
pártjára áll, és itt a szív különb.
Ő volt, igen, látom, próbálkozik
szemén a könny, mit fia örökölt.
S a szája – akár az enyém – a gúny
s a keserűség árkaként lapul.
 

CVIII

Akkor már szólították odaátról:
figyelt szegény, s lassabban ment a munka.
Nem segítő kíméletből, muszájból
pihenni küldték végre nyugalomba.
Nyugalomba? Tréfának is kegyetlen:
most kezdődött csak igazán a hajsza.
Kevés pénz, fogyó élet, telhetetlen
gyerekszájak közt érett a kudarca.
Őt faltuk föl, hogy nekünk enni hordott,
friss lábunkon a sír felé botorgott.
 

CIX

Mindennapos kép: anyám tenyerére
támasztja állát, ül, s csöndben szipog.
(„Gondolkodik” – mondtuk ilyenkor félve.)
Apám ki-bejár, s félhangon morog.
Nincs jobb uszító, mint a nincstelenség,
rossz vád a nyelvén s ferde indulat. –
Együtt nyögték egy zökkent sors keresztjét,
s egymásra döntik most haragjukat,
a másikra emelik, s a maguk
szívén csattan keserű ostoruk.
 

CX

A környéken nem adtak már hitelbe,
egyre messzebb próbálkoztunk vele,
s ha sikerült, kilenc száj ünnepelte,
kenyérrel laktunk legalább tele.
Ahol tartoztunk, gondosan kerültem
a boltokat, mert bizony megesett:
pajtásaim előtt megszégyenültem,
amikor egy-egy boltos kilesett,
s nekemtámadt a nyílt utcán gyalázva,
s hogy így meg úgy tesz, dühvel magyarázta.
 

CXI

Mi alig bántuk, gyermekek, de ő,
apám bűnösnek érezte magát.
S mert harcra nem futotta már erő,
fonák mentségnek megmaradt a vád,
s a romló testet nemcsak a betegség,
a romló lélek is kínpadra vonta:
mind forróbban szomjazta, hogy szeressék,
s menekült mégis előle szorongva,
hisz bitangjába hagyta menni nyáját,
rossz pásztor, méltó, hogy vérét kivánják.
 

CXII

Pestre akart elvinni egyszer. Este
későn indult a vonat. Őszi, vastag
köd füstölgött, lazán eresre festve
a levegőt, a lámpák csillagoztak,
s üvegfonálként szikráztak a drótok.
Ragadt az aszfalt-kő cipőnk alatt,
ruhánkba bőnyálú nyirok huzódott,
s hűs tenyerével bőrünkhöz tapadt. –
A kezét fogtam, szinte égetett.
– A földön akkor egyetlen meleg.
 

CXIII

Lassan mentünk, zihált és köhögött,
egyik kezével zsebkendőt nyomott
orrához, hogy a rossz tüdőt a köd
ne fojtogassa még jobban. Fogott,
markolt a másikkal, de már alig
vezetett, éreztem: nem én belé,
inkább ő énbelém kapaszkodik.
A gyermek felnőtt nemzője fölé,
mert noha teste még csak félig-érett,
benne egész erővel élt az élet.
 

CXIV

Lassan mentünk. Megállt, durván kikapta
kezét kezemből, fuldokolni kezdett,
halántékára rőt kígyók tapadtak,
szeméből botló vizek eredeztek.
Rángott a teste, rengés-rázta föld,
iszonyattal meredtem rá, s zokogtam.
„Forduljunk vissza!” – szólt, hogy csöndesült,
s megindultunk, igyekvőn támogattam.
Útközben aztán új ijedtségemre
elmondta, mit tegyek, ha rosszul lenne.
 

CXV

Ó, szörnyeteg napok és éjszakák,
mikor már ott ódalgott a halál!
Irtózattá lett alatta az ágy
s a fal, még a levegő is talán.
Midőn a másik ágyban éjjelente
föl-fölriadtam, szálkásan zihált,
bámultam a sötétbe: kis jelekre
figyeltem, fonni belőlük szabályt:
szándéktalan ösvénye merre megy.
– Csak állat érez ily félelmeket.
 

CXVI

Később kórházba vitték. A szoba
minden csöpp tárgyát számba vette, míg
a két mentő a hordággyal oda
nem ért vele az ajtó-küszöbig.
Akaratlan ment, s nem ellenkezett.
Siratta fészkét, s félt is: ha marad,
sietteti a súlyos végzetet,
s a vád ezért is nyakába szakad.
– Kit sokat vernek, noha nem is vétkes,
maga előtt végül is vétkessé lesz.
 

CXVII

A lépcső, a kis út, a kerti ajtó
tud róla még. Ha arra tévedek,
torkonragad ama mélyből kavargó,
sohase múló, régi rémület. –
Elvitték. – Este, rémkép-rajzó éjjel
a szüntelen köhögéshez szokott
csönd zavarodva háborgott. Serényen
riasztották föl idegen zajok:
egy szekrény roppanása vagy a fás-
kamrából a galamb-burukkolás.
 

CXVIII

Nap napra múlt, s ő pusztult egyre jobban.
Iszonyú verseny: sűrűn látogattam.
Egyik délután másutt, a sarokban
találtam ágyát. Ó, már tudva tudtam,
mi ez, s vászon spanyolfal mért takarja,
s mi az, hogy néz csak, sír, s egy szót se szól,
két meszelt karó pokrócán a karja,
s még az ujjaival sem válaszol,
csak szeme ölel, dédelget, vigasztal,
s van tele szónál hangosabb panasszal.
 

CXIX

Másnap déltájban, zsivajos csapat,
mentünk haza az iskolából. Éppen
a fákat nyesték, néhány pillanat,
s már pálca díszlett mindnyájunk kezében.
Tombolt a játék, mindent elfeledtem,
de nem soká: mint a villám-csapott
megálltam, szinte bálvánnyá meredten:
jött egyik bátyám, és kézenfogott;
vörös szemére néztem, sírva nyögtem:
„Meghalt?” „Igen” – motyogta megtörötten.
 

CXX

Meghalt. Igen. Kezét imába rakta,
pihenni végre a hátára dőlt.
Előbb föltették magos ravatalra,
majd mélybe dugták, s ráömlött a föld.
Meleg volt, s menthetetlenül hideg lett,
védelmezett, s azóta egyre üt,
hűtlenné vált, holott hűségre termett,
velem járt, aztán utamba feküdt:
nem bírom többé soha kikerülni,
nem is próbálok tőle menekülni. –
 

CXXI

Meghalt. Igen, s az utamba feküdt. –
Játékait mellérakta a gyermek,
szívéből a tündérhad kirepült,
szeméről a rózsás kendők leestek.
A ravataltól más indult tovább,
a régi gyermek ottmaradt örökre,
s várta a feltámasztó harsonát
betakarózva bundás, nagy ködökbe.
A régi gyermeket megmenteni
vonultak föl e vers hadrendjei. – –
 

CXXII

Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb.
Boldog, ki bátran szembeszáll vele:
múltjából is toboroz társakat,
s hű nyájban tart a temető fele.
Ó, jó toborzók, ó, szavak, szavak!
A vándor néz, lát, fülel és tapint.
S akármit halmoz, szertehullanak
a kincsei rend és törvény szerint.
Szavak, szavak, egyetlen drága mentség,
melyet kevésbé kordáz kénytelenség.
 

CXXIII

Ujjaim közül kipereg az élet,
akár a zizgő, súlytalan homok.
Az ijesztően fogyó mennyiséget
pótolják növő rímek, ritmusok.
Kötelességként, dühös akarással
fogalmazok meg, amit csak lehet.
E vers se más: csata az elmúlással,
dolog a gyermek dolgai helyett,
nem emlékmű, egy másfajta valóság,
élet: iker vidámság-szomorúság.

 

 

 

A szó ünnepe

1947–1958

 

 

 

 

A táj énekei

 

 

 

 

Egy megfagyott körtefa-csemetére

A füvek a föld alá bújtak, magukba bújtak társaid:
saját bajukkal veszkölődtek. S én meg néhány madár meg a
kóbor macskák hiába láttunk.
Talán csillagos éj volt, talán szikrázó egű hajnal,
mikor a hóhér fagy reádtört irgalmatlan késeivel.
Ott álltál reszketve előtte, egyedül, kétségbeesett
elszántsággal, s nem moccanhattál, élők legszánandóbbika,
akitől még a menekülés fegyvere is elvétetett. –
Így a hősök hősei szoktak találkozni a pusztulással,
ők nem szaladnak meg előle. De mert önként s bátran teszik,
tiszteletet érdemlenek s nem, mint te, a részvét kegyelmét.
Az ember szíve és szeme menthetetlen emberszabású:
melletted mentem el naponkint, s nem vettem észre semmit.
Csak most, hogy a füvek kibújtak a föld alól, s a társaid
kibújtak magukból virággal s levéllel adva hírt, hogy élnek:
e gyönge szem most látja csak tragédiád,
s e gyönge szív most érzi gyöngeségét. –
Ó, kis halott, ki már tudod a legfőbb
titkot: az élők szégyenét, lám a futó szelekhez
fordulok érted s kérem őket: borítsanak be gazdagon
rózsaszín és fehér szirmok könnyű zuhatagával.

 

 

 

Tavasz

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! –
Ki önnön szívem faggattam a külső
kopárság gyászos hónapjain át az
arasz napokban, hosszú éjszakákon,
s a test és lélek félelmeivel meg
álmaival bajlódtam, bíbelődtem,
– ó, nem kedvemre, mert reávetődött
árnyékom ételemre s italomra,
s meddő magánbeszédre kényszerültem –
itt állok most földúlva és riadtan
ezer idegen bámulnivaló közt,
tanácstalan szívvel. –
tanácstalan szívvel. – Győzelmesen
elárasztotta a kertet a zöld.
Térdem verik az elvadult gazok,
bújkálnom kell a földig bókoló fák,
útmenti orgonák és jázminok
szertelen ágbogai közt, s ha olykor
a fűbe dőlök, rajban lepnek el
hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,
s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép
boldog trilláit hasztalan kísérlem
szétszűrni. –
szétszűrni. – Meggyúlt a világ, s lobogva
csap össze ég és föld, és könny tolul
szemembe, oly sajgón hasít belém
az annyiszor feledt és annyiszor
kicsinylett és most tündökölve újra
föltámadó igazság: élni, élni,
hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!

 

 

 

Március

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
 
Hosszú volt, hosszú volt a tél,
 
azért csak vége lett,
 
és tavasz lett, habár
nem látni még sehol virágot, levelet.
Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,
 
mert csönd van itt, csönd s jó magány,
 
békén fürkészhetek
 
a földi dolgokon,
magamba s messzire egyformán nézhetek.
A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
 
Hallgatni s látni érdemes:
 
a szép törvényeket,
 
magam és nem-magam,
a vonzódásokat s idegenségeket.
A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –
de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
 
S most újra élet ütközik,
 
most élet ütközött
 
a fosztott tájakon,
új élet ütközött életeim között.
Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:
 
a fényeket, az árnyakat,
 
az el nem mondhatót,
 
a lényeg lényegét,
a csak megélhetőt, az egyetlen valót.
Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
 
feltámadás köröskörül,
 
viharzó győzelem,
 
tenger piros tető,
játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!
Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
 
a fogyhatatlan föld alól
 
kitört makacs füvek,
 
melyek most a kopár
határt zengő színű mézzel díszítitek!
Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
 
a halál vendégeskedett,
 
ajtóm és ablakom
 
kitárom: a halál
helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

 

 

 

Csata

Néhány tavalyi mandula
az ág-hegyen maradt.
De bontja, bontja már a fa
az új virágokat.
Ág és virág – még lomb alig, –
vas-szürke, rózsaszín;
– rózsás tüzek lobbannak itt
szürkék kanócain,
fölrobbantják a dermeteg
s makacsul ittragadt telet,
mely földre, ágra rátapadva
az életet bennük fagyatta.
Didergek még, bár süt a nap,
magas szobámra süt,
de biztat a tapasztalat
itt, ott és mindenütt:
nem csapkodó gerillaharc,
hadművelet folyik,
s holott esik néhány kudarc,
csak jóra változik,
és bizton győz a győzni jött
az eddig győzelmes fölött,
s ki jót pártolt a viadalban,
majd része lesz a diadalban.
Bízó, azért még nyugtalan
fogoly, számolgatom:
mily erő állhat ott alant
a szembe-dombokon,
és jobbról-balról mily hadak
zárulnak össze, hogy
döntő csatába fogjanak,
ha kell támadniok.
S örömöm egyre-egyre nő,
mert föl nem tartható erő
feszül a friss füvekben, fákban,
e láncait törő világban.

 

 

 

Didergő

Hideg a szálas fű, hideg a kutyatej citrom-szín virága,
a mézgásan csillogó rügyek a körtefákon, venyigéken,
hideg a viaszfényű, tüskés mahónia, a nedves árnyék,
hideg a nyirkos föld a kőfalak tövében és a kőfalak,
a drót, amelyre fölfut majd a szőlő, s göndör kacsait
reácsavarja ügyesen, hideg a fakó s cserepes
csatorna s alatta a gyöngén lúdbőrző esővíz, hideg
a lépcső vaskorlátja, ó, hideg, hideg
a háztetőit, kupoláit magasra tartó város, a
dombok, a szikrázó utak, a tornyok köré tömörült
maroknyi falvak s messze a párák mögé bújó világ.
Süt a májusi nap, de hiába süttetném vele magamat,
ez a sok didergő köröttem, fölöttem és alattam
erősebb nálam, elveszi előlem
a tavasz vékony melegét, ő töltekezik meg előbb,
s helyette színek, illatok
apró csecsebecséivel csitítja reszketésem.

 

 

 

Kert júliusban

Virágot, lombot még kedvére bontott;
gyümölcsre már a törvény kényszeríti.
Rend fogta meg a sarjadó kalandot,
a szertelen rajongót észre inti.
Csapzott a kert. Az ágak meghajolnak.
Teher a kötelesség és lemondás.
A szív, melyet rabjává tett a holnap,
ritkán derűs: felhőzi mély szorongás.
Csapzott a kert, a nemrég zsenge és szép.
Jelkép ez is. Megírva benne sorsom.
Álmodni engem sem gyötört a kétség,
s nem volt hideg, hogy lázamban kioltson.
Az álom és az izzás nincs sehol már.
Kötelesség a dal, muszáj a termés.
– Pedig de boldog kézzel tékozolnám,
ha szolgájává nem tesz a teremtés!

 

 

 

Nyár

Lám, mivé lett a tavaszi virágzás!
A terhes teljesség felé közelget.
Csírát sarjaszt a végső megalázás,
csontváz-sereg hódítja el a kertet.
S ez így megy minden évben rendületlen:
tavasz, nyár, ősz, tél és megint elölről.
Ki látja ezt, és olvas a jelekben,
csoda, hogy bírja, hogy bele nem őrül.

 

 

 

Szeptember

Kihűlt a láz: a fák már
nem hisznek semmiben.
Ólálkodó halál jár
a kert sűrűiben.
Körték, szilvák megérnek,
a lágy szőlőszemek
sárgáján tiszta fények
szikrái zengenek.
Bimbóit fölnevelte
az őszirózsa-sor.
Ezer szín tört a kertre
a nyári zöld alól. –
Jobb már csukott szobából
kinézni s nézni, hogy
a fázós, görbe ágon
deres harmat ragyog.
Még jobb csukott szobában
heverni mind hanyatt,
bámulni a homályban
tömörlő árnyakat
s a néma tárgy-világot.
– Ők változatlanok:
nem ordítják halálod,
mint künn az évszakok.

 

 

 

Az ürögi erdőben

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes.
A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza,
rigófütty, s nem tudom még, miféle száz madárszó.
Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem,
a bokrok kusza rácsán halommá gyűlt avar-lomb
riasztva zörren olykor.
riasztva zörren olykor. Szelid, rég ismerős táj,
szeretném versbefogni dícséreted, de mintha
rokon-seregbe téved sok év után a vándor,
s az emlékes szemekből felé-leselkedőket
nem tudja megnevezni, csak nézi őket, én is
gyerekkorom kísérő pajtásait köszöntöm,
fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már,
hogyan szólítsalak meg.
hogyan szólítsalak meg. Kabátom földre dobtam,
de melléfekszem inkább, csiklandja fű a bőröm,
ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon.
A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes,
a Daindolok gerince s a lágy-ölű Jakabhegy
kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok,
s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan
rohannak át a felhők nyugat felől keletre.

 

 

 

Flóra-pihenő

Beroskadt itt a táj, mint szépruhás halott
melle, kit tébolyult szerelem sírba tenni
nem enged és akit csak lassú és konok
harccal tud a halál végső birtokba venni. –
Beroskadt itt a táj – még néhol láthatod
a pusztulás nyomát: pár üszkös folt, más semmi,
beroskadt itt a táj, de, ó, ki gondol erre már?
Fénylő kincstárakat hord mindenütt a láthatár.
Sziklán ülök. Közel szállong az ősz, de még
zöld a levél. A gyász piros-sárgája rejtve
lappang a szín alatt, erőtlen kürt-jelét
figyelve az okos szeleknek, majd amelyre
kitörhet boldogan: az élő szégyenét,
díszét és szégyenét fájlalva, ünnepelve, –
díszét és szégyenét, mert romlás, mert romolni kell,
díszét és szégyenét, mert jobb élő elől megy el.
Alant a völgy-lapályt szőlőtáblák fedik,
a kéklő négyszögek, mint ódon csataképen
a fölvonult hadak, melyeknek rendjeit
harc nem kavarta még. Idébb, a hegy tövében
csak tűnő s villanó részecskék sejtetik
a tárgyakat, mivel a hegy-falat merészen
benőtte a bozót, s miként a szél, az ágbogak
szemem előtt szelid mozgással úsznak, inganak.
Balról a nyúlt Mecsek mint állat-óriás,
mely békén elfeküdt, s hasához hagyja bújni
jóltáplált kölykeit, a dombokat. Csigás
bundájuk ujjaim begyén érzem simulni
vagy arcom ráncain mint lágy cirógatást. –
Kölyök-szag: rossz vagyok, jó volna megjavulni:
a felnőtt tévelyeg: szülő-anyját, testvéreit
elhagyja, gyűjtöget, fogat meg körmöt élesít.
A völgyön túl a táj lankásan nő az ég
kékjére. Hengeres torony, simán kanyargó
fehér út, – még odébb házak seregletét
takarják dundi fák. A száz irányba tartó
tekintet meg-megáll, mélázik szerteszét,
kívül nyugodt a kép, bennem forgó-kavargó. –
Lehunyhatnám szemem: már semmit nem segítene:
húsunkban zengedez tovább az elnémult zene.
Sziklán ülök. Nehéz a dús légáradat,
nehéz, alig bírom: mégis feszít, emelget;
a lombok és füvek illata-íze rátapadt,
amint a táj fölött hullámzott és kerengett.
Nemcsak tüdőm zihál, egész testemre átragad
a jámbor kapzsiság: mindent magamba nyeljek:
völgyet, hegyet, fehér utat, nyugalmat és derűt,
e roppant omlatag bájt és pehely-könnyű erőt.
Mindent magamba! csak mindent magamba, ó,
helyettük is, kik ott az ártatlan lapályos
s az alkony-táji nap fényében szunnyadó
szőlők és fák alatt a kőzet-éj halálos
országában gyűrött inakkal és fakó
szemmel feküsznek a pár-ölnyi ég alá most,
s néznének szerteszét, dagasztanák a mellüket,
de sűrű por kering, kínok között lélegzenek. –
Sziklán ülök. Zajos beszéd és lány-kacaj
szállal a Pihenő tetejéről a völgyre.
E kisded őrtorony nevettető bástyáival
készül türelmesen a minden-éji pörre,
melyet halálra ví dühödt és zajtalan
hadaival a völgy s az erdő, s ő, a törpe
próbálja védeni haragjuk ellen rábizott
táját, s hiába: ősz felé zilált lesz és nyuzott. –
Szél jő a hegy mögül, megrebbenek, megyek.
A lombok támadó fortélyaik beszélik.
Sietnem kell. Ha itt szorulnék, senkinek
nem volna gondja rám. Lesem fürkészve mégis:
a Pihenő fehér terméskövei véresek,
sehol a lány-kacaj, szörnyeteg óra érik.
Az út végén az éj torlaszait építi már,
a kavicsokból is iszonyat rí és borzadály.

 

 

 

Gyermekkori táj

Nyár van megint, s én újra itt vagyok. –
Miket egy évig csak a képzelet
idézhetett, ma szemtől-szembe látom.
Igen: az ott a nyurga és nyikorgó
harangláb, ott a szomszéd ház előtt
a két tuskóra szegzett deszkapad,
hol annyit üldögéltem estelenkint
öreg szomszédunk háborús meséit
hallgatva és ítélkező szavát
időről, világról, politikáról;
s hol annyit üldögéltem serdülő
barátaimmal lányokról susogva,
és ültem olykor lánnyal összebújva.
S emitt a régi-régi ház, amelybe
már harminc éve egyre visszajárok:
az udvar és a kert, a drótkerítés,
a kerekes kút, az esőcsatorna
s alatta a mohás hordó, a konyha,
a tág, magas szobák, a nyáron át
kihalt és csöndes tantermek sajátos
szagukkal s arra ott az utca végén
a lassú víz, a hömpölygő Duna
s partján a gidres-gödrös vén füzes,
a töltésoldal, a kövek, a rezgő
nyárfák, a mosó asszonyok, a zúgás,
a mély homok, a nagyhangú libák
és minden, minden éppen úgy, akár
hajdan s akár a képzelet ölén.
Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem? –
Ha baj szakad rá, inkább ismeretlen
vidékre vágyik futni a halandó,
hogy zökkent sorsát meg ne tudja mérni
az újdon tárgyak más mértékein,
s maradjon meg sovány vigasztalásul
számára legalább a gyönge kétely.
Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem
e változatlan tájra, mely kegyetlen
ridegséggel hasonlít, s mér meg egyre,
ahol csak múlt s emlék terem, s amely
idézni tud csak, nincs már új szava?

 

 

 

Parasztszobában

Ha még kisebb lenne az ablak,
a négy fal köze még szorosabb,
s a mennyezet is lejjebb szállna,
akkor volna jó igazán. –
Itt megbújhatnék, üldözött vad,
csak néhányszor kileskelődve,
s a széles utak, nyílt csapások
mellett új ösvények sorát
találnám meg magam felé…

 

 

 

Dunaszekcső-sziget

A jégzajlástól megdőlt szilvafa
hézagos árnyékát fűre dobott pokrócomra teríti,
gyöngén fodros a víz.
„Idill” – mondaná, aki hallja,
de nem idill,
mert a szelid hangon döngő szunyogok
véremből egyre-másra gömbölyítik
apró, piros gyöngyöcskévé sovány potrohukat,
s vadul hadakozom.
Szemközt, a másik parton, mint hibásan
húzott egyenes, hosszú, enyhe domb,
meredekre levágott oldalán
sárga homokfoltok és összevissza
bokrok, szőlőtáblák, borzas gyümölcsfák.
A Duna még a part alatt se loccsan:
lábujjhegyen s lélegzetét egészen visszafojtva oson.
Túlsó felén, ahol a domb
nézi magát benne, mint lankadatlan,
kopott Nárcisszusz: mély-szürke acél,
innen: szikrázó szín-ezüst.
Kicsiny hajócska hozza és viszi
a széles és korlátos komp-uszályt,
mely barna lovak, foltos ökrök,
magosra fölrakott
szalmás-szekerek sárgán lobogó
képét úsztatja végig a vizen.
Dohog a motor, néha nekidől
mint mérgesített eb. Tücsök zenél,
itt-ott néhány fürdő gyerek sikongat,
túlról és innen szorgos sulykolófák
zöngétlen csattogása versenyez,
s mögöttem ritkás vegyeserdő zúg-zúg. –
Hány éve látom, hallom ezt már!
Gyakran fordult a tájék körülöttem,
s az emberek: szeretteim és nem szeretteim
más-más glédába álltak,
de ez mindig így jött velem
a Mecsek alá, a Tiberis mellé
s távol Sziciliába egyaránt.
Mellettem olvas feleségem,
olvas, nem tudja, mivel bajmolódom:
neki csak néhány-éves emlék,
ami nékem majdnem az élet.
Ó, buzgó voltam és buzgó vagyok
múltunkat egybeszerkeszteni, hogy
ne csak, mint összehajló fák, melyeknek
a törzsük idegen, ne csak
jelenünket s jövőnket éljük együtt,
de megérti-e, megértheti-e,
akárki is, mit mond nekem
a sulykolófák egyhangú zenéje,
a meredekre vágott,
foltokkal ékes domboldal, a víz
acélja és ezüstje, a zajos
tücskök kara, a hátam mögött zúgó
vegyeserdő s e megdőlt szilvafa…

 

 

 

Ébredés

 

I

A gyermek sír, ha ébred. A világ
sír, mert az éj magárahagyta.
Mint kinek megzavarják örömét,
kedves játékát elveszik kezéből.
A szürkeség órája ez: a senki-
földje éjszaka és nappal között.
A senki-földje nyúlik bennem is,
fölvert a gond, nem tagjaim nyugalma.
Fölvert a gond. Szobám elé ülök:
csöpp szürkeség a tenger szürkeségben.
Fakó-vörös, ijesztő-nagy kerék
a láthatár szélén a fölkelő nap.
Levél se moccan, fű se ing, az ég
üres, merev, halott, madártalan.
Fejem lehajtom: mért növeljem én is
a meglepett szemérmes szégyenét.
 

II

Élő s nem élő
változik egyre.
Ki horgadó fejét
fölveti újra,
nem látja többé azt, amit szemében
elvitt magával:
a fakó-vörös napot nem látja többé.
Helyette a hamvas
dombsor hulláma fölött
izzón aranyló
gömböt, mely a fák és háztetők
hegyét megaranyozza,
s a mozdulatlan
füvek és levelek helyén
vibráló, boldog remegést,
az égi ürességben
csattogó galambraj önfeledt
keringését, foszló felhők futását.
Ajtója előtt meg
a lámpabúrán még előbb
fejjel lefelé aludt
legyek zengő kör-lebegését.
Élő s nem élő
változik egyre.
Akit ágyából gondja ugratott ki,
s ültetett a kárhozók közé,
csüggedt fejét a napsugárba tartja,
könnyet morzsol ki szeméből,
hogy mint a levél, fű, légy és galamb
ő is él, és új napra virradt.

 

 

 

Olasz hangulatok

 

 

 

 

Idegenben

Hullámló szürkék hátán
égő parányi virág.
Győz az idő: suta látvány
nézni a távolodó karikát.
Erdők, rétek kincstáraiból
csak ennyi maradt.
Hogyan is volt? Ím, a magasba hajolt,
s darabokra szakadt.
Szára üvegként zengett,
zengette a lélek alól
kisüvöltő szél s a lehellet
a test barlangjaiból.
A magasba hajolt, s darabokra szakadt,
hullámló szürkék hátán
roncsát tüzesíti a nap,
roncsára vigyáz a szivárvány.
Roncsára telepszik a fáradt
szem, ha a rettenetes
szépségek elől – rémült kölyök-állat –
vackok fele les.
Erdők, rétek kincstáraiból
csak ennyi maradt,
de erőtlen lángjaitól
izzik most a piros virradat.
De erőtlen szirmai közt
rejtőzik a föld meg az ég;
– kagyló csonthéjai közt,
vasvértjei közt a vitéz.

 

 

 

Változás

Mint vak, ki idegen utcába téved,
s ijedten érzi, hogy a megszokott jelek
nem őrzik botja végén az ismerős vidéket,
s megáll, elönti szívét váratlan rettenet:
így jártam én is. – A gonosz magányban
mely otthon nélküled nagynéha rámszakadt,
a tárgyak rendületlen sűrűjén megtaláltam
hozzád a drága ösvényt, – szívem mélyén szaladt.
Másarcú emberek, házak, völgyek, hegyek
közé jutottam, s lassan, észrevétlen
új ország nőtt belém a hanyatló régire.
S ha indulnék feléd, riadtan ébredek
magamra: hol vagyok, milyen vidéken?
Csak hallgatok szivembe, s nincs semmi jóhire.

 

 

 

Agrigento

Közelebb itt se vagy az éghez,
közelebb itt se vagy a földhöz,
magányod itt se lett nagyobb,
de elviselhetőbb se.
Rettegsz, hogy semmit el ne tévessz,
komor hévvel gyűjtöd a szépet.
Akár egy unott hivatalt,
végzed naponta dolgod.
– Ó, ékes vázák tiszta rajza,
fegyelmezed-e kusza lázát,
ó, oszlopok sudár sora,
adsz-e elébe példát?
Kinek a szíve s agya lángol,
orvosságot lel-e bajára?
Ébren sem tud maradni, és
az álom is kerűli.
Állat-vackok meleg zugára
rakott bendőtől nyúlt tagokra,
mély, létentúli horkolás
boldog neszére gondol.
A hús, a hús bölcs életére,
a rendületlen földi útra
s a lelkesen végigcsinált,
illendő pusztulásra.

 

 

 

Capitolium

Kék parazsával az alkonyi ég
sátrat von a százalakú
tornyokra, tetőkre. –
S jön, jön a császár.
Jobbja leinti a zajgást,
érc-lova büszke patái
szikrát vágnak a kristály-
pengésű levegőben.
Előtte kavargó rémület ugrál,
előtte nyugalmas áradat omlik,
jön, jön, a császár,
rajtam is átlép.
Kétoldalt ragyogó
két ifjú zabolázza heves
paripáit.
paripáit. Hej, ragyogó
ifjak, daliás
Dioszkuroszok és ó, bölcs
császár, álljatok őrt,
álljatok őrt mellettem!
Hajamba akadnak az izzó
felhők lombjai, meggyújt,
meggyújt, csontomig éget
kék parazsával az ég.

 

 

 

Élsz-e még bennem?

Élsz-e még bennem, vagy csak a szokás
tapintja olykor nyomaid?
Ha kitessékel a hideg tudás,
lovagként küzdök érdekeidért,
de nem vattázod testem zugait,
és langyosak közt nem vagyok tiéd.
Itt szolgád, házad légiónyi van,
mégsem talállak, Istenem!
A tündöklések forgásaiban
folyton-keményebb kővé változom:
ó, Róma sem hoz vissza már nekem!
Élsz-e még bennem, vagy csak álmodom?

 

 

 

Római vázlatok

 

Alvó Ariadné

Alszik, bal könyökére dől;
jobbját billent fejére hajtja.
Keresztbe zárja lábait,
gazdag redők hulláma rajta.
Kétezer éve alszik így.
A szépség könnyet gyűjt szemembe. –
Thészeusz elment hűtlenül,
nem tudja még, – boldog szerelme.
 

Krisztusnak Rómából

Földre kéne szállnod néhány évre újra:
sok a palotád itt, seholse talállak.
 

Hazavágyó

Forog bennem, csak lassan-lassan ül le
a fölkavart lélek. Későre jár.
Már otthon is meleg kéményeinkre
tapadt az éj. E csontig-más határ
hasonlatokkal hízeleg:
a lombok közt fürtös csillag-sorával
gubbaszt a hullámos Mecsek.

 

 

 

Éjfél után

Jó, ha az ember aludni megy és nem látja az éjjelt. –
Bóbiskolsz a papír mellett, birkózol a szókkal,
s egyre vadabb tájakra barangol a gondolatod. Lám,
pár órája meleg volt benned, öröm karikázott,
túl a szobád falain szemek erdeje óvta magányod,
tudtad; akármi baj ér, seregek vasa villog ügyedben,
még a halál is ijedten leskeli lépteid.
még a halál is ijedten leskeli lépteid. Éjfél
múlt. Hova lettek a társak, az őrök, a kardok? Idétlen
csönd kúszott ki a tárgyakból, s ül a székeden, omlik
két válladra, fejedre, akasztja a tollad, idétlen
csönd nyúlt végig a városon, olykor tépi cafattá
egy-egy kései villamos, – ennyi maradt seregedből.
Hol van a többi? Ködös tavain viszi őket az álom,
nem vagy semmi nekik, még annak sem, ki tejével
táplált s annak sem, ki a vérét adja, ha kéred. –
Ó, mit is ér a hazugság? Akkor vékonyul árnnyá
országod, mikor épp szükséged volna kövére.
Négy emelet mélységben alattad az utca, remegve
indázzák be a gyönge platánfák rácsai, messzebb
csillan a szőke folyó, ők most a barátaid, érzed.
Jól tennéd, ha nyugodt lépéssel a semmibe lépnél,
jól tennéd, ha elémennél annak, mi bizonnyal
meglep majd s tán épp ilyen órán s úgy, hogy az őrök
horkolnak, s ha erőszakkal fölkeltik is őket,
lassú mozgással keverednek elő a homályból,
ólmos mozgással, hogy végre mikor sikerül már,
késő: melleden áll, szíved faldossa a gyilkos. –
Négy emelet mélységben alattad az utca. Ne nézz ki,
fordulj vissza, siess ágyadba, borítsd a fejedre
paplanod, olvadj széjjel az álom habjain, olvadj
egybe azokkal, kik bujkálnak előled: az ember
nyáj-állat, ne feledd, iszonyattá válik a föld is
talpának, ha a fajtájától félre-csatangol.

 

 

 

A „Jó Halál”-templom kriptájában

A száguldó romlás megállt itt, lassú lépésre
váltotta futását e sok-sok csöppnyi sárga és fehér
határkőnél, melyek szétszórva s rendberakva
hevernek a kopasz falak gödreiben,
vagy csüggnek a zord mennyezetről.
Ó, embernél, állatnál és növénynél százszorta többek,
hegy-ormok, szikla-tömbök testvérei! Ki társat
szeretne, s biztos sorsok horgaihoz
kapcsolni sorsát, találhat-e jobbat
nálatok? – Kagylóban a tenger,
öbleitekben, árkaitokban a már
salaktalan élet zúg édes nyugalommal,
az élet, mely dallá finomodva
immáron örök.
„Frate Francesco † 1840”, „Frate Anselmo † 1832”,
ennyi áll csak a fénylő homlokcsontokon,
csak ennyi, de elég, talán sok is: kalimpáló kolonc
annak nyakán, ki engedelmesen
indult vissza a névtelenek seregébe.
Csontváz: „Én is olyan voltam, mint most te vagy”,
egy másik: „Te is olyan leszel, mint én vagyok most.”
Riasztó üzenet a rossz-fülűnek,
de a hallónak csöndes öröm,
mert mormolhatja magában,
ha a pillanatot szolgáló test dühe-kedve
hegyről völgybe taszítja, völgyből hegyre löki,
mormolhatja magában,
szirmos sugarat gyűjthet vele
mély szeme tükrén.

 

 

 

Vers Rómából

Már este van itt is, mint túl a hegyen.
A szőke folyóra, a halk Teverére
s az égre kiültek a csillagok. Égve
úszik a lágy domb fölfele, úszik
mint sima bárka. Magamba nyelem
szavaim, jöttment idegen:
csak az egy-nyelvű csönd és a magány tekerőzik
mellemre, borul le velem.
Vért-nélküli harcos, indultam el én:
pajzsot csak a föld s a szegénység
tartott elibém, a mogorva szegénység,
de hasztalanul, rámtört szigorú
dárdás seregével a fény:
mentségem a könny, egyetlen erény
megadni magam, nincs más koszorú,
csak a sáros alázat a büszke fején.
Otthon suta házak tört vándora voltam,
hunyt szem mutogatta a távolokat,
itt meg se kivánva körém rakogat
mindent pár tétova lépés:
márvány-darabok heverésznek a porban,
tündöklenek így is, már félig omoltan,
zengő paloták sűrűje közé vész
a botladozó, s alig ér utat onnan. –
Már este van itt is, mint túl a hegyen.
A szőke folyó másik vizet ébreszt,
más dombot emel föl az ég pereméhez,
más dombot, amelyre ha visszatekintek,
fáj, fáj a szivem,
megríkat a lankadozó türelem,
míg várja javulni a rendet,
hogy lelje övéit a régi helyen. –
Ó, szélre-vetett domb a Duna mellett,
mért itt sajog épp az örökre
tűnt arcok bánatos ikre,
mért itt kinoz épp a tüdőmbe szorult
szók mérge, síri lehellet
mért itt fázatja a lelket,
itt, a virágba-borult
kert közepén, hol a nap kévés lángja emelget?
Hullt társak üres nyomait maradó
társ födte be, hűlt melegek
ágyát drága meleg, –
ám most ő se segít:
messze van, és nem idézheti szó,
nem idézheti várakozó
vágy, szomorú pásztor hívja sötét juhait
szerte a rétekről, szerte a hantok alól. –
Már este van itt is, mint túl a hegyen.
De boldog erővel villámlik a város,
és ablakomon, mely a nyurga platánsor
ormát szövi fénybe, csodára lesek ki,
csodára, mely összeterel
minden szépségre-futót, amilyen
a Szivek Szive volt, s ki azóta kesergi,
hogy vízre van írva neve.
Majd elmegyek innét, s viszek valamit,
viszem, mit a földi szegények
mohó dühe gyűjtött bennem: a szépnek
tenger morzsa-szemét,
de félve vigyázok, amíg
meglephet a gazda: hüvös szavait
borzongva lesem: tudom szerepét,
– harminc év sokra tanít.
Majd elmegyek innét, ismét hazatérek,
de bőröm alatt viszlek haza, Róma,
halk szőke folyód s a szelidke folyóra
hajló dombot, a szűk utcák rácsozatát,
és ha a lélek
perzsel, vagy ha világi itélet
csap rám, öbleiden lelek újra hazát,
ó, Róma, szilárd anya-fészek.

 

 

 

Ó, Róma

Ez is tojáshéj, ez is, e sok szépség,
ez ölnyi széles őr-falak,
e kupolák, bizony, ők is tojáshéj.
Ha verset írsz, tojáshéj lesz az is
és a sorok és a betűk is az.
Ó, Róma, Róma, hát te sem segítsz!

 

 

 

Pietà

(Michelangelo szobra a firenzei Akadémián)
Egész lett a hiánnyal. E kócos
ziláltság a végső rend
záróköve, e világraszóló
sötétség az utolsó, föl nem gyulladt
láng ragyogása. –
Bebújt a tündöklő tagokba is,
sírhat a testet-adó.
A has, az ágyék, combtő tája,
a zátonyos medence kiszögellő
partszélei közt
elcsöndesült hullám-mező:
maga a pusztulás. –
Sírhat a testet-adó,
az alázat lánya
lázonghat keserű szerepében:
meggyengült öle csak ravatal.
Sírhat a másik asszony is,
vétkei összehajló, tüskés ágai közt
verdeshet rab szive szárnya,
a Bocsánat Urának
nincs szava többé:
a száj helyett a bőr nyílt szóra,
és szó helyett
az öt sebből fekete vér szivárog. –
De e kócos
ziláltság a végső rend záróköve,
e roncs hús
emésztő csapda:
foglyul ejtette a halált,
soha el nem ereszti.

 

 

 

Perugia

Este érkeztünk. Fújt a szél.
A Palazzo Communale griffje és oroszlánja
kemény-feketén rajzolódott
a mély-kék-szürke égre, (az ilyent
szokták „vésztjósló”-nak nevezni).
Szállást kerestünk, egy olasz
fiatalember készséggel vezérelt
árkádok sorain, le-föl
hajló sikátorokban
a föllengző nevű, csöpp „Hotel Europá”-ba.
Útközben az assisi Santa Maria
degli Angeli Mária-szobrának
csodájáról mesélt megilletődve.
Másnap a város. Újra ugyanaz:
árkádok, föl-le hajló, zeg-zugos
utcácskák, sőt két dombtető között
szabályos kuglipálya-út feszült.
Etruszk kapu, Dóm, Fontana Maggiore:
játék, játék, óriások játéka.
Az emberek arcát figyeltem:
nem árulják-e el véletlenül,
hogy cinkos összeesküvés
történik itt az idegenek ellen:
felnőttnek mutatják maguk,
pedig csak játszó gyermekek.
Az emberek arcát figyeltem:
komolyak voltak, nagyon komolyak,
mint az igazi gyermekek,
ha játszanak.

 

 

 

Barátságtalan versek

 

 

 

 

Epigrammák

 

Irodalom

 

I

Terhelten születik minden hősöd, s nyomorultan
 
tengetik elfuserált, bánatos életüket.
Szánd meg az árvákat! Lökd őket időnap előtt a
 
sírba! – Halóporuk is áldani fogja neved.
 

II

Nem értem, nem, s talán nem is
fogom megérteni. –
De, hogy ne szóljanak meg érte,
azt mondom rá: zseni.
 

III

Ennyi sok író! – Drága hazám, van okod vigadozni.
 
Ennyi silány író! – Sírnivalód is akad.
 

IV

Karját a kútba nyújtja.
A fenekéig persze hogy nem ér. –
S orcátlanul szól:
ez a kút sekély.
 

V

Lám, alapos kritikus szólalt meg: amit csak e könyvről
 
írtak volt, alapos hévvel előkeresé,
majd alapos hévvel bezabálta, betűt se mulasztva,
 
és alapos hévvel visszaokádta megint.
 

VI

Inkább cipőt tudnék csinálni,
 
mint verseket!
 

Három arckép

 

„Fővárosi” író

Gyarmatosítóként jön e gyarmati földre: vidékre,
 
s hódolatot követel: hisz nem akárki-alak.
Furcsa eset: nagysága a Pesttől távolodása
 
hosszmértéke szerint nő, terebélyesedik.
Otthon a társbérlő sem tudja, kiféle-miféle,
 
itt „Gyuszi” Illyés és „Árcsi” Tamási neki.
Otthon a szerkesztők, kiadók menekülnek előle,
 
itt hajigálja nekik vissza a megbizatást.
Otthon a folyton-hajlongástól hónapokig nem
 
lát eget, itt felhők közt viszi büszke fejét.
Hódolatot követel. Megadod? Majd gondol ügyeddel –
 
mondja –, hisz egyformák pesti, vidéki írók.
Rangbeliként kezeled? Vérig sértődik azonnal:
 
– Mit képzelsz? Ki, mi ő? Hagyd a pimasz bratyizást! –
Mért nem tízszer ilyen nagy az ország? Tízszeres úttal
 
könnyen lenne akár Goethe is, a nyomorult.
 

Karakán

Jó volt minden, ahogy volt, szája panaszra sosem nyílt,
 
még illemhelyen is csak fanyalogva nyögött.
Emberforma Vonal, Kétlábú Dogma, Vezércikk,
 
Hurrá, Lelkesedés, Rózsaszinű Szemüveg. –
Váltana már lépést szivesen, hisz folyton az élen
 
járt, és mások után járnia rettenetes,
(bár, hogy mások után járt, épp az vitte az élre,)
 
ám karakán gőggel megmakacsolta magát.
Ím, a bizonyság: ő soha nem mondott le eszéről,
 
győzzék meg s akkor csatlakozik, – ha akar.
Ó, de ne féltsétek: lesz még majd lepke a bábból!
 
Farsangol még ő mostani böjtje jogán!
És noha lakkoz még dühösen, már készül ecsetjét
 
sutba hajítani és fogni a Nagy Vakarót.
 

Irodalmi mindenes

Összekötőszöveget, kritikát, irodalmi riportot,
 
szél- s lábjegyzetet és jegyzetet egy s egyedül,
szépprózát s nem is annyira szépet, elő- meg utószót,
 
zanzásítást és lektori vélekedést,
minden műfajt, sőt mű-korcsot, hogyha kivánod,
 
házhoz szállít, csak szálljon a Múzsa reá.
S azt könnyű megidézni: forint-csörgés a varázs-szó,
 
fölhangzik, máris szántja a gép a papírt.
Szebben cseng, telt-mélyebben? Szebb mondatokat kapsz:
 
bővítettet, sőt – persze ha futja erőd –
mellérendeltet meg alárendeltet, esetleg
 
dús körmondatot is, válogatott szavakat,
tarkább jelzőket, bátrabb képzést, ragozást (fél-
 
múlt-alakot, mondjuk, bár ez utóbbit alig
bírja az erszény) vagy szórendi cserét, kihagyást vagy
 
ismétlést, ezeregy nyelvtani fordulatot.
Mennyi sok oldala van! – csapod össze kezed – mire képes!
 
Szentigaz: oldala van sok, de gerince alig.
 

Egyéb

 

I

Túlórázik a jámbor. Túlórázik – igen: még
 
munkaidőn túl is lopja a pénzt s a napot.
 

II

Hangod farkasüvöltés, dúvad mancsa a markod.
 
S kétlábon járkálsz. – Itt valahol hiba van.
 

III

Vendéglátásra, fogadásra,
van költség reprezentálásra.
Él is vele, meg nem tagadja;
s ha nincs vendég, – magát fogadja.

 

 

 

Magánbeszéd

 

 

 

 

Béke

„Békesség a jóakaratú embereknek!”
– hangzik kétezer éve.
„Háborúság a rosszakaratú embereknek!”
– hangzik mondatlanul.
Sok a jóakaratú ember,
kevés a rosszakaratú,
s a háborúság
mégis a jóakaratú
embert pusztítja, őrli
kétezer éve,
s még több ideje már.
„Békesség a jóakaratú embereknek!”
De a békesség
nem szállongó galamb,
melyet ha hívsz, kezedre száll.
A békesség fénylő jutalom:
összeharapott foggal,
ököllel,
feszülő inakkal,
szájpadláshoz ragadó nyelvvel,
alázattal
kell küzdeni érte,
mint Jákob küzdött volt az Úrral.
Békességet akarsz?
Küzdj hát magad is érte!
Hogy a háborúság
forduljon a gazdái ellen,
forduljon táplálói ellen,
falja föl őket,
eméssze el őket,
s veszett ebként fusson ki a világból,
fusson ki az űrbe örökre!
S végre ne puskacső elé
szoptassa gyermekét az asszony,
ne tömegsírok árkai felé
vezesse gyermekét a férfi.

 

 

 

Utak

 

I

Hordozhatatlan a magány, ha még
magaddal sem lehetsz.
Az út, az út a menedék.
Örül a lélek és a láb:
legyőzi a világ
külön-ítélő kényszerét.
Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
Didereg az ember, a dolgok is vele;
mind fészkelődik, s útrakel.
Csak a másiknál van jó helye,
vagy ha magára talál.
Akkor megáll,
és megborzong bele,
tükörbe lát, szavára szó felel.
 

II

Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.
 

III

Gazdag a vándor, ha nincs is
betevő falatja.
Ballag üres tarisznyával,
az eget harapja.
Bokor alá fekszik éjjel,
s mint az álma, szépen
kivirágoznak az utak
szíve közepében.
Talpra szökken pirkadatkor,
megy-megy, birodalma
véghetetlen, mint a láza
s mint a nyugodalma.

 

 

 

A nyugtalanság dicsérete

Vonatra készülődő hajnali ébredések
szorongó riadalmak gyomorban idegekben
hánykódó éjszakák és rázó hideglelések
egy-egy parázsdarabka a sajgó szemüregben
És soha a jövendő birtoklások reménye
mindig a veszni féltett régi utáni bánat
mikor a kínnal nyíló reggel holtszürke fénye
hunyorgó száműzöttnek vetkőzteti a tájat
Maradni csak maradni Minden lépéskor újra
gyökeret ver az ólmos talpak tiltakozása
s kísér lassú menetben vádlón körémtolulva
a tűnő kedves arcok nyomasztó látomása
Arcoké kik szeszélyem szerint enyém lehettek
s az úr jogán szeszélyem szerint veszthettem őket
Tudván ha bármelyikhez éreznék látni kedvet
bízvást előkerítem e rosszul rejtezőket
Boldog kit mielőtt még sejtjeibe a fészek
melege beivódott vihar dob idegenbe
nem börtönöz a hűség nem fognak rettegések
el nem gyöngíti térdét kockázat ijedelme
Ki ágyán meg nem alhat ki székén meg nem ülhet
bolyong fáradhatatlan az út a pihenése
kinek a búcsúszótól szája nem keserül meg
ki könnyen hátat fordít nem gyorsul szívverése
Mert mindenik kanyargó talán az otthon édes
képét villantja föl majd és végre hazatéved
megleli drága célját égő sebekkel ékes
ezer csalattatástól vérző bátor szivének

 

 

 

Egy élhetetlenhez

Kőre esett, és darabokra porlott:
bánhatja a vesztes a kárát. –
Ó, csúcsok, míg a lábatok előtt
dideregve kuporgok,
nyújtsátok az égig a földi határát!
Siettem, és szorgalmasan vesződtem:
köd tengere nőtt a nyomomba.
Fölszedném, amit elszór egy szegény,
füst szálldos előttem, –
mennyit törekedtem a gondból a gondba?
Sír, sír a győztes: koldus és esendő,
és kincse a nincs meg a nem-lesz –
álmába bújik, ott kísérti még:
zendüljön a zengő,
lódítsa el újra a gyermeki mennyhez. –
– Ő sérthetetlen őrzi a magáét,
mosolyog csak a botra, a tőrre:
a rácsapó mellette siklik el,
tűz-láng a szemében az árnyék,
gyötrő, csikaró nyavalyán kap erőre.
Növő magzatként hordja a világot,
jó annak, akit beleenged,
jó, mert a pusztuláson menti át,
vére erébe szivárog,
jó, mert meleg, és igyekezve melenget.
Romló szívében ronthatatlan ékkő,
bordája erős fal a szélben.
Lucsokba mártja bőrét, elrohad,
de belseje: mécs, örökégő –
ott táncol, iramlik a lomha sötétben.

 

 

 

Ó társaim…

Ó társaim igazi társaim
Fölszikráznak s már nincsenek sehol
de ott ahol kezdődöm én
ott csillagoznak ékesen
A kapcsolat mint a növény
csirázik sarjad s odavan
A villanásnak nincsen útja
nem él hát örökkévaló
Tudom mit ér a föld
tudom mit érünk
Ujjaim közt derűsen
pergetem szélbe dolgaim
Elég elég a villanás
elég a jel
Bőrömön belül világ a világ
Ó társaim igazi társaim

 

 

 

Fontos

A kéz szabad íve?
Kenyér a kézben?
Az emberi nyelvet
sose feledjük!

 

 

 

Lefelé

Mostanában folyton a halál körül őgyelgek Mostanában
folyton kerülgetem hozzányúlok elrántom ujjam
rámeredek másra függesztem szemem majd ismét vissza rá
Mostanában régi könyveket bújok szaguk is kriptaszag
azok között érzem magam otthon kiknek a siratójuk is
hallgat már kik tökéletesen ledobták emberi ruhájuk
Aludni vágyom mostanában mélységes mély álommal melyben
az emlék is csak álom és az álom is csak álom
s melyből lassacskán morzsolódva kihullong a valóság
Lefelé tart a férfi-út velem Füvek fák bokrok egyre nőnek
s már a füvek meg bokrok is fölülérnek a fejemen
s ki sasokkal hittem játékot mint gyermek a szobalegyekkel
csapongó szobalegyeket nézek olykor sasoknak
Nos idejut egyként a könyökkel érvelő s a lusta
de idejut a szárnyakat lengető is Kutyája zúgó kerekek alatt
véresen a halálra ölti nyelvét s a kedves tetemet
lopva a bérelt ház tilos fája tövébe temeti
Tört ablakához pénze nincs Az éhesen leső hideg
kegyetlenül bevág a résen végigmotozza a langy zugokat
melyekbe fészkét rakta volt s didereg aztán noha két
szív áll jobb és bal oldalán S keres keresne harmadikat is
de nem talál vagy ha talál úgy fogadja mint búcsúzót
mert úr a rend sajátmagának szabta az emberész vele
embertelenné téve az ember világát
embertelenné téve az ember világát Ó ki nem
bogozható gubancba kúszálódik előbb vagy utóbb
a lelkes élő és segítségért kiált még induló tiszták felé
siet kik majdan odajutnak ahova ő de addig
az elfelejtett anyanyelv szavai zengnek szájukon
s felelnek csapzott éjszakák inkvizíciós kérdéseire
Vagy meggyorsítja lépteit előre hogy a villogó
kardú legyőzhetetlen bajnokot sürgősen érje el
s az vágja széjjel bogait Mezítelen fénylő fehéren
járulhasson aztán az élők örök-nyugtú célja elébe.

 

 

 

Népdal-variáció

Kalapom szememre vágom,
múlik, hervad ifjuságom,
 
ne is lássam.
Megszakad a szép szó bennem,
alig fordul dalra nyelvem, –
 
hol hibáztam?
– Addsza, pajtás, a vasvesszőt,
hadd verem meg a temetőt,
nyíljon már ki, fogadjon be
 
mindörökre!
= Ó, ne bántsd te ott azokat
a mohosult sírhalmokat,
 
várj sorodra!
Nem nyugvás a sír nyugalma,
az a romlás birodalma.
 
Vége-hossza
nincsen ott a pusztulásnak.
S úgyis elér a gyalázat
majd, ha innét rendre egyszer
 
odafekszel.
= Keress addig nyugtot másban:
ilyen-olyan földi lázban,
 
szerelemben.
Több az élet, mint az ének,
ők a bölcsek, akik élnek,
 
ne feledd el.
Szíved verd meg vasvesszővel,
ne kezdjen a temetővel,
inkább az éneket vessze,
 
azt eressze!

 

 

 

Férfikor

Félelmed, mely eddig kifelé leselgett,
 
már befele fordul:
ordasaid szíved vadonából kelnek. –
– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:
 
emlékszik a gyermek
a rideg nagyokra, akik kitagadták;
emlékszik a mérges ótemető-őrre,
 
ki a bokros sírok
között annyi sokszor vette üldözőbe;
emlékszik a gyűlölt kora-esti ágyra,
 
a parancsolt csöndre,
mitől néha szinte megfájdult a szája;
a kevés, az útált ételek ízére,
 
az iskolapadra,
a tanítónéni gyűrűs jobbkezére.
– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:
 
a kamasz még tudja,
érzi a szerelem máglyás virradatját;
térdében a vesztő utak remegését,
 
melle kosarában
érzi még a kínok csupa-élü kését.
– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:
 
érzi még az ifjú
a pincék szagát, a hűvös kapuk-alját;
érzi még az ökle tehetetlen vágyát,
 
hogy az égre sújtson,
új keselyűinek összezúzni szárnyát.
Érzi még, ó érzi! S érzi már, hogy emlék
 
mindez, tompuló kép,
múltja színpadán rossz lim-lom, ócska kellék. –
Most tehetsz akármit, s nem tehetsz, ha tetszik,
 
úrrá lett a szolga –,
s galamb a szerelem, szívedre telepszik.
Győztél? Dehogy győztél! Más verembe estél,
 
aljasabb vadászok
álnokabbul rejtett hálójába vesztél.
Győztél, árva lélek? A baj és az átok
 
ízeidből nől most,
húsodba ivódtak, őket hordja lábod,
velük kering véred, jaj, rájuk csikordul
 
fogad, forró tested
zeg-zugai mélyén ők sarjadnak orvul;
éjszakáid csöndje rémeiktől retten,
 
kibélelték bőröd,
iszony jege villog táruló szemedben. –
S mint anya-öl fészke sejlik vissza benned
 
múltad árnya-pokla:
kinőhettél abból, most semmi se menthet.

 

 

 

Törvény

Romlandó testekért aggódol:
a kínjukért vagy kínodért szorongsz-e?
Mentenéd őket – égre-nyúló
karok karói közt botolsz előre.
Ó, múlás, ó, szép rend: a föl-le
forgó kerék arányos mozdulása!
Ó, múlás, ó, szép rend: a tisztán
fénylő emlékek kútforrása, fészke!
Ó, múlás, ó, szép rend: a bomló
bomlása és a sarjú sarjadása! –
Ó, múlás, ó, múlás: idétlen
hányódás, izzadtság-szagú kesergés!
Ó, drága énekhez vezérlő
formátlan ordítás, nyögő szabódás!
Ó, bűz, ó, genny, petyhüdt hidegség,
a márvány-csarnok kásahegy-küszöbje! –
Topogsz előtte, mint a gyermek,
akit szülői józanság kipróbál,
s a lobbanó máglyák tüzére
ijesztő gonddal fekteted le szíved.

 

 

 

Életből életbe

Meghalt a halál. Csak a szem-
látta a fülhallotta
dolgokat őrli szét
a vastörvényű
változás örök ökle
A lényeg él
él és öltözik egyre
váltja ruháit
tegnap emberi bőrbe
bújt ma ganaj-
túró bogár holnap levélként
ring egy gesztenye-ág-hegyen
Nincs félni miért
Lánc-szem sorsa az emberé:
előtte az élet
utána az élet
és benne az élet
életből jön
s életen át életbe megy ismét

 

 

 

Fontolgató

Semmit sem ér, ha sírsz, ha küzdöl,
ravaszkodó ésszel se győzöl.
S ha érne is? – Rossz vagy vezérnek,
suták-buták okos kezének.
Buzgalmadat sietve lankaszd,
karod, fejed törődve horgaszd,
szemed csavard magadba vissza,
körül se nézz: minden kulissza.
Hallgass, heverj kidőlt fatörzsként,
csak azt figyeld: belül mi történt,
s félig-halál öles magányán
dadogva szólj, akár a sámán.

 

 

 

Történet

Mozdult már-már a nyelvem, nyiladozott a szám:
fényes szavak készültek a fényes levegőbe.
Az életet s világot és bennük magamat
tiszta és oktalan gyerekszáj magyarázta.
Harmincöt év bemocskolt mindent és eltakart,
nem bírtam már a tárgyak okos szemébe nézni.
Mindegyre többet tudtam, de kevesebbet is,
képeket mutogattak, de sohasem a mintát.
S kikelt a zűrzavarból egy nem-idevaló,
ki itt él e világon, ám tollai ragyognak.
Egy reménytelenül-ki-nem-tanítható,
ki tudja azt, amit a tudás elfelejtett.
És sejtjeimen át a gyomrom, hátgerincem
édes bizsergésén át kezdett okítani.
És mozdult már a nyelvem, nyiladozott a szám,
hogy olyat mondjak el, milyet még senki eddig.
S, ó, életet vigyázó, szép, egészséges önzés,
a hasonló-tisztákhoz vezetted könnyü lábát.
Mért küzdjön a sötétség lomha felhői ellen,
ha viszont-sugarakban szikrázhat egyre-másra?
Ím, állig gombolózott a világ és az élet,
ím, újra nem néznek rám közvetlenül a dolgok.
Ím, okos vagyok ismét, s itt állok tétovázva,
nincs semmiről szavam már, semmit, semmit sem értek.

 

 

 

Reggel

 

I

Ablakon át,
vadszőlő-koszorús ablak-négyszögön át
nyilazza a nap sugarát.
Mint homok-tömb, szétesik,
porrá hull az éjszaka.
Sietnek az árnyak erre meg arra,
csöppnyi zugokba huzódnak,
félénken begubóznak. –
Lám, a kép kilép a falból:
„Ej, a kölyke, hogy nem unja,
most is anyját nyúzza még!”
Lám, a lámpa drótja is,
mint a kígyó, úgy lapul.
És akarja, nem akarja,
fénylik az asztal,
nagy, barna tükör,
lapján a mennyezet
ábrái mosódva ragyognak.
És a négy fal újra áll,
újra hallgat és szelid. –
Téged is kiönt a fény,
hagyd magad:
jobb, ha az élő
élők közt keres helyet,
jobb, ha az élő
élők közt koptatja-fogyasztja
sorsát és a ruháját.
Mozgókkal mozogni: jó,
romlókkal romolni: jó,
se mozogni, se romlani nem jó
makacs állandóság
tárgyai közt.
De holtan
vagy félig-holtan,
álom gödrébe botoltan
jó – mint társsal a társ –
együtt-heverészni velük,
s nehezen szabadulni
örök közönyük
csillám-szövevényeiből.
 

II

Mondjuk, hogy állat volt az éj,
s gyomrában a föld
véletlenül lenyelt golyó.
No jó:
most kiokádta – tehát
kezdődik a nap.
Kezdődik a nap:
hirdesse ezer
rikkancs, szónok,
kisbíró, kikiáltó.
Kezdődik a nap:
indul ezer kesztyűs betörő,
áhítatos gyilkos, szent méregkeverő,
indul előkelő
útjára.
S veled?
mi történik veled?
Komor vagy, csüggeteg.
Nézel merengve, bánat-dúlva,
nézel egy pontra, nézed… nézed…,
amint a paplanod alól,
törött-gyűrt bordái alól
illetlenül kibújik
meztelen lábad-ujja.
Búsulsz, merengsz, mivel
nemrég, pár percnyivel
előbb, az álom tájain,
tetőin és lapályain
újdonatúj
csizmában tekeregtél.
Vagyis: nincs jól sem ez, sem az,
s úgy látszik – mindent összevetve –
hogy a kinti s benti világon,
seben, fekélyen, genny-folyáson,
csúfságon és szomoruságon
a méla hold egyedül
szépség-tapasz.
 

III

Ugye tetszik a szék vagy az ágy
vagy a padló sorsa?
Tetszik a játszi fölény, ahogyan
magukra-terítik az éjt s a napot?
Nem mosolyognak,
nem riadoznak,
hagyják:
cserélje csak őket a fény s a homály.
Mint a tenger-parti föveny
hagyja:
borzolja, simítsa az ár s az apály.
Te meg
figyelsz, puhatolgatsz vissza, előre,
sosem tudod, mi a jó.
Gyáván reszket a szád:
jajgass vagy örülj?
A kelőn jajgass vagy a nyugvón?
a lángnak örülj vagy a szénnek?
Sosem tudod, mi a jó:
erre fogózzál, arra fogózzál,
állj meg, fuss tova, hátra lopózzál?
Ó, több nálad a szék meg az ágy
meg a padló…
 

IV

Fölkelsz? Maradj csak: trón az ágy,
trón, diadalkocsi fészke.
S úgyis, úgyis visszatérsz belé
menthetetlenül.
Visszatérsz, ha nem emberi
sürgés közt bukol orra.
Fölkelsz? Maradj csak: jobb az ágy:
hanyatt feküdni
kényesen, terülő nyugalommal,
mint a sírban,
úgy feküdni hanyatt,
s szem-héjad homorú
függönykéi mögött
nem nyüzsgő kukacok gomolyát
táplálni, de könnyű
álmok szőtteseit
lengetni meredten,
vagy még ezt sem –, a selymes
semmit dajkálgatni serényen.
Fölkelsz? Maradj csak: jobb az ágy,
jobb föl sem emelni fejed,
nyugtatni a vánkos
gyönge vásznán,
nyugtatni a reggel
rózsaszinű, dobogó kebelén,
s nézni az ablakon át,
vadszőlő-koszorús ablak-négyszögön át
idefénylő nyárfa
kigyúlt sudarát.

 

 

 

Üres nyár

A nyári nap, pedig perzselni volna dolga,
csak fátylasan dereng felhő-tüllök mögül.
Vissza s előre nézel: a kontúrok megoldva,
vízalatti világ tájképe fog körül.
Tudod-e, tudtad-e valaha, hogy mi ez?
A gyermek férfi lett, nemzett, gyászolt, amint kell,
simult rendhez, szokáshoz, mindenhez és mindenkihez,
kiváncsiságai gyomrát tömködte hittel.
Örökségként először, később akarva váltig;
ma tán önvédelemből: látott, tanult sokat.
A részek gazda nélkül: a szív, a szív hiányzik,
s hogy rázza föl keményen egy mentő indulat:
engedje győzelemmel málló sorsához érni
a tiszta öklöket meg cirógatásokat.

 

 

 

Interieur

Vánkosomat fejem gyűri, vánkosom a hajamat,
domb-tetői fű helyett itt vetem hanyatt magamat.
Ez is táj ám, láthatár ám, ami mostan körülfog:
nagyon mindegy, milyen formát öltenek föl a dolgok.
Van itt ég is: tág, fehér lap, erek, foltok tagolják,
de nem csipkés horizontok viszik vállon a boltját.
Madarak is népesítik, messze vannak, kicsinyek,
le-lecsapnak olykor: félve behunyom a szememet.
Van itt ég is? van; az ég a mennyezet; és madarak?
hasztalan a hasonlítás – a legyek a madarak.
Nyitva egyik belső ablak, nadrágom lóg kilincsén,
nyíl-hegyet formál a ránca, fölfelé szúrva gyengén.
Üvegajtós szekrényemben három sorban könyveim,
zöld, piros, kék, sárga és még isten tudja, mennyi szín.
Megdől, lám, a felső sor, mert ott hiányzik pár darab,
egyre inkább ferdülnek a függőleges vonalak.
Mint gyümölcs-szedett ág, csügg a csillár: bura s körte nincs
rajta – koponyán a fog-hely, foglalatja körbe mind.
Íróasztal, másik asztal, székek, egy-két dísznövény,
légy-papír a mennyezetről, függöny (olcsó szerzemény).
S a világítás? Reggel van, talán kilenc óra tájt,
a keleti ablakon a lehúzott redőnyön át
bedereng a napsugár, és tompa-bágyadt fény meg árny,
mely törött alakzatokban végigfekszik a szobán.

 

 

 

Október

A filodendronok és a datolyapálmák
bejöttek, bejöttek a szobába.
Ha csak a lombjaikba nézel: délszaki tájék,
ha csak ágaik labirintusába.
Délszaki tájék – ha tetszik, képzeld;
ámuljon rajta szemed;
kanyarogja végig a sok fura ágat,
hasadt, legyezős levelet.
Csapatnyi kislány s kisfiú zajog künt:
segítenek az erőtlen ősznek
eltörögetni a bogáncsok és paréjok
derekát, amelyek még az üres telken levegőznek.
Nem látom én ezt, én heverőn heverek,
heverőn heverek hanyatt; –
piros tűit a függöny rácsán
beszúrja az alkonyi nap.
Az alkonyi nap, mely lankadatlan
tér vissza huszonnégy-órás
mindennapi kerülője végén,
mert fogja a rend, e szoros-laza póráz.
Póráz, ahogy engem, téged, valamennyiünket. –
A szabadság bujtó láza után
én is, te is, valamennyiünk
érzi, mi az egyetlen tudomány.
Az egyetlen tudomány a világon:
tudni, hogy keskeny az út,
kicsiny a kapu, s aki meg se moccan,
az a legmesszebbre jut.
Akinek a keskeny út se kell már,
és a kicsiny kapu se kell,
csak hanyattfekszik heverőjén,
olykor kérdez, de sohase felel. –
A filodendronok és a datolyapálmák
bejöttek, bejöttek a szobába.
– Érzelmes emlék készülődik,
sietve vágj a szavába.
Vágj a szavába sietve,
elnémuljon, mint a letorkolt
gyermek, ki oly szépen beszél,
hogy gyönge szivedbe markol.

 

 

 

Miféle kézbe

Miféle kézbe miféle kezekbe
miféle rendbe
jutott a csillagnéző jutott a tiszta
szelidek és tiszta vadak barátja?
Mellébe kést ütöttek
lassan folyik a vére
elfolyik benne hite álma kedve
Dehát elég
elég ha báb marad
elég ha csak dróton rángatható?
Elültek a szelek a csipős
hajnalok megfülledtek a gazdag
éjek kifosztva konganak
Száll a por száll a száll a
por…

 

 

 

Nehéz álomból

Üres szobáiban a már-már
hajnallá lenni készülő
éj kakasok riadt
hangján búcsúzkodik.
A sírós álom
álombeli jajai fülembe
csuklanak még s a szám
pendített pengeként remeg
Párnám puhán dajkálja zúgó
fejem puhán takarja megtörődött
testem a paplan de kemény
szögleteken vergődik édes
halottait az álom
tájaira is hasztalan idéző
szívem amelynek
meg kéne végre érnie a létre
Vagy venné ágyamat
hátára a visszahúzódó
sötétség s vinne magával
örök-homályú
örök-álmú tengerére

 

 

 

Csörög a fagyos föld

Csörög a fagyos föld, hideg van,
hópihe fészkel a hajadban,
gyűlnek a varjak az egekben,
gyűlnek a gondok a szivedben.
Hópihe fészkel a hajadban,
járod a világot magadban,
ó, mitől annyira remegtél,
itt a csirátalan, örök tél.
Járod a világot magadban,
melegednél régi zugokban,
angyalokat várnál, karácsonyt,
karácsonyi Jézuska-jászolt.
Melegednél régi zugokban –
talpad alá jég nő s beroppan,
szemeden gyönge jég virágzik,
sehogyan sem érsz el hazáig.

 

 

 

Advent

Ködökkel jő, mint rég s kristály-egű,
 
szikrázó éjszakákkal.
De nem kíséri már arany derű
 
szagos fenyőfa-ággal.
Ma én szépítem két kislányomért:
 
adok rá tenger éket,
szédítő pompát józanságomért,
 
a prózámért meséket.
Advent van, advent, várandós hetek,
 
és én semmit se várok.
Érthetetlen, hogy alszom, ébredek,
 
hogy erre-arra járok,
hogy élek, élek, – érthetetlen és
 
megmagyarázhatatlan.
És mennél többet firtatná az ész,
 
annál fájdalmasabban.
Nincs más mentség ma sem, mint hajdanán.
 
Nincs, bár ma nem a gyermek
kopár félelméből beszél a száj,
 
ha gyermekül keverget,
cifráz, kápráztat, rak ködvárakat, –
 
itt egy életbe-fáradt
felnőtt kapkod, ki tudja: csak szavak
 
maradtak rá, csak árnyak.
Szégyenkezik: mért hívta létre két
 
kisgyermekét, s riadtan
hordozza körbe dúlt tekintetét
 
a kongó alkonyatban.
És hálás, hálás véghetetlenül
 
egy-egy kis percnek is, ha
a régi, hívó békességgel ül
 
hajszolt szivére vissza.

 

 

 

Följegyzés

Így, ekkor, itt, e dombtetői házban,
magányosan, egy nyárközépi szombat-
nap délutánján, amikor a ritkán
megrezzenő lombok a forróságban
sercegtek szinte, így, ekkor meg itt
feküdtem én iszonytató idő
után s iszonytató idő előtt,
jeltelenül s jelentéktelenül,
hideg aggyal tudván a semmiségem,
mégis magam-emésztő szomjusággal,
hogy a milliárd év- és billió
ember-szőtte szöveten valami
nyomom maradjon; s nem csináltam úgy, mint
az idelátszó bérház egy lakója,
egy ifjú asszony, ki a függönyökkel
sötétített szobából a parányi
mélyárnyékos teraszra lépve csöndes
dallal száján megöntözgette rendre
virágait a szombat délután
nyugalmával szívében, s mitse bánva
múltat, jövőt, forgott a jószagú,
hűs nedvességben, hagyta az időt
továbbsuhanni, álmatag közönnyel
tördelte a hervadt virágokat,
s egyetlen percet sem gondolt magára.

 

 

 

Threnos

Hosszú, vékony ládába tették,
és rászórták a földet.
Egy év mulva megkérded: „Hol van?”
„Nincs: kukacok és férgek szerterágták.”
Most kérded: „Hol van?”
„Fekszik, s a vöröslő-szemű rokonság
sírva számol körülötte”. –
„Circumdederunt me
gemitus mortis, dolores inferni
circumdederunt me…”
Hallom és egyre többet hallom,
a halott mondja:
„Körülvettek
a halál sóhajtásai, az alvilág fájdalmai
körülvettek…”
a halott mondja
a kántor és a pap szájával.
A halott mondja.
– Nem mondja a halott!
A halott gyönyörű testében,
szeme tükrén,
orrában,
nyelvén,
füle labirintjaiban,
végig a bőrén
megállt az áramlás,
a szín, a forma,
az illat,
íz,
hang,
tapintás,
megállt,
ahogyan soha még,
összefonódott,
ahogyan soha még.
Nem a halál sóhajtásai
és nem az alvilág fájdalmai
vették körül,
hanem e háboríthatatlan
egyensúly boldog zümmögése.
A halál sóhajtása