Autóval át a városon

 

 

 

 

Egy nap törmeléke

Mi történt velünk az elmúlt száz esztendő alatt? A háborúk, a vérgőzös forradalmak, a gázkamrák és a diktatúrák korszaka után? A legváltozatosabb görög tragédiák sokaságával se tudnánk ábrázolni ezt az időszakot.

Egyetlen mellékes példával tudom leginkább érzékeltetni a történések irányát, a változások lényegét. Egy századdal előbb az adott szó mellett az írott szónak is volt becsülete.

Ma egyiknek sincs.

A szavak és a leírt mondatok alól kifutott a föld.

Ennek ellenére persze beszélünk, magyarázkodunk, írunk, de inkább csak megszokásból és hiúságból. Egyszerűen szólva: turistái lettünk a nyelvnek és a gondolatközlésnek egyaránt. Az igazság régen a test ügye is volt, nem csupán a léleké és a szellemé. Ezt jelképezte például a tenyérbe csapás gyakorlata. Gyerekkoromban sokszor tanúja voltam efféle egyezségkötésnek. Semmi közöm nem volt egyetlen megállapodáshoz se, mégis, szinte testi örömöt éltem át minden ilyen tanúskodás alkalmával. Istenem, hol van már ez az idő?

 

*

 

Arra van szóbeli receptünk, hogy a vérnyomást gyógyítja a fokhagyma, de arra nincs, hogy a becstelenséget mi gyógyíthatná hasonló eredménnyel.

 

*

 

Volt idő, mikor a vérbeli gondolkodók az ember tökéletesítésének a reményeiről is értekeztek. Méghozzá szenvedélyesen, keresve hozzá a hatékony módszereket.

Ma, ha körülnézünk, akad egy-két lélekgyógyász, műkedvelő filozófus, aki foglalkozik ilyen ügyekkel, de csak olyan odaadással, mint egy csizmadia, aki a nagyipari gyártás ellensúlyozására egyedi példányokat készít. Tökéletesedés? Sokkal jobb megmaradni a kellemesen berendezett dágványban.

 

*

 

A háború alatt eredeti babkávé helyett pótkávé főzetét ittuk. Elfogadtuk, mert nem volt igazi.

Ma a világgal vagyunk úgy, mint akkor a babkávéval. Pótvilágot kapunk, mert nemigen van más. Az íze, a színe olyan, mintha eredeti volna, de az utóíze kiábrándító. Erő nélküli, híg micsoda, hiányzik belőle az a barbár zamat és izgatószer, amelytől nekilódul a szív.

A televíziókban látható képvilág árulkodik a legnyilvánvalóbban erről a másodlagosságról. Nézzük a képernyőn, például, az óceánt San Diego partjainál. S azt hisszük, hogy látjuk is, pedig csak akkor látnánk, ha ott állnánk tőle pár lépésnyire, ahonnan mondjuk Márai Sándor is nézte, és a hullámok vad tolongása közben a világteremtés talányára gondolt.

 

*

 

Az emberek többsége általában akkor kezdett lázadni valami ellen, amikor rábukkant egy-egy nyilvánvaló igazságra, amely segítette őket a változtatás szándékában. Ma azt tapasztaljuk: a féligazságok is elegendőek ahhoz, hogy elkezdjék az öklüket rázni. Maholnap a hazugság is elég lesz hozzá.

 

*

 

Micsoda világ az, amelyben az embernek újra meg újra meg kell buknia ahhoz, hogy tisztán tarthassa becsületét.

A baj csak az, hogy ezek a bukások mindig a nyaktörés kockázatával járnak együtt. Elég egy rossz mozdulat, fejre esés, és a megőrizhető tisztaságnak vége.

 

*

 

Régen bizonyos hölgyekre mondták azt, hogy félvilági. Ma stílusosan inkább a hírekre illenék ez a jelző. Minden pillanatunk körül ott nyüzsögnek, ott illegetik magukat, rámenősen, hiányos öltözetben. Nyíltan kínálják föl perverzitásuk kimunkált gyönyöreit, s legtöbbször bele is vakulunk ezekbe az ígéretekbe, de teljesedésük után a kiüresedés szomorúságával léphetünk tovább.

 

*

 

Épp ötven esztendeje élek Budapesten. Nagyjából ismerem minden zegét-zugát. Ismerem körútjait, színházait, múzeumait, megfordultam templomaiban, éttermeiben, s egy időben otthonosan mozogtam nevezetes kávéházaiban, de a sokak által kedvelt Vidám Parkban még sose jártam. Hallomásból tudom csak, hogy milyen varázslatokat és milyen mesterkélt borzongásokat élhet át a látogató gondosan megtervezett hitchcocki termeiben és járataiban.

Hogy miért nem voltam egyetlen percig se kíváncsi a Park sikoltozást is kiváltó alvilágára? Valószínű azért, mert amikorra én idekerültem Pestre, már túl voltam néhány valóságos szörnyűségen. Láttam tankban elégő katonákat, akkorák voltak csak, mint egy tízéves kamasz fiú. Az egyiknek az elszenesedett keze ott feküdt mellette, mintha külön meg akart volna szökni a pusztulásból.

 

*

 

Aki látott a háborúban árván kószáló tehenet, lógó kötéllel a nyakában, az sose tudja már elfogadni, hogy belőlük csak marhabélszínt lehet készíteni. Ellenkezőleg, arra gondol, hogy az állatoknak is sorsuk van, akár az embereknek.

Most is, mint annyiszor, Radnóti Miklós jut eszembe. Egyik utolsó négysorosában ezt írja:

 

Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.

 

*

 

De ha már az állatokat is belekevertem ezekbe a jegyzetekbe, el kell mondanom, milyen új tulajdonságokat fedezek föl a kutyáinkon. A két erdélyi kopón. Minden eddigi tapasztalatom azt igazolja, hogy akkor volnának boldogok, szabadok, ha járnám velük a mezőket, az erdőket, a bozótos rengetegeket, és vadásznánk. Őzre, nyúlra, vaddisznóra, borzra, bármire. Nekik valóban az orrukban van a zsenialitásuk, akár Nietzschének, mert ha megszimatolnak valamilyen elejtendő vadat, olyan mámorosan rohannak végig a fölfedezett nyomvonalon, mint filozófus az egyetlen lehetséges logikáén.

Különben „szabályos” kutyák: hűségesek, derűsek, vágynak a társaságunkra, szólítás nélkül is ott lábatlankodnak körülöttünk.

Legalábbis eddig ez így volt. De néhány hete Pesthidegkútról kiköltöztünk Ürömre. Egy családi házba, amelynek olyan magaslati udvara van, ahonnét szemmel lehet tartani az utcát: a suhanó autókat, a gyalogosokat, a bicikliző gyerekeket, a görkorcsolyázókat, a bevásárlószekérkét húzó idős embereket, a kutyát sétáltató nőt, aki hosszú szipkával cigarettázik. Hetente egyszer nagy morgással és csattogással megjelenik a szemeteskocsi is, amely kivételes eseménynek számít.

Mióta megtörtént velük ez a nagy fordulat, a kutyák legtöbb idejüket a garázstető magaslati pontján töltik. Bámészkodnak. Mondhatnám, tévéznek, mint az emberek. Nyomozóösztönük láthatóan lanyhul, de tévézőösztönük napról napra erősödik. Ülnek a fenekükön, és minden levélmozdulást észrevesznek. Kezdeni nem kezdhetnek velük semmit, csak látják. Lehet, ha egy vaddisznó véletlenül betévedne az utcánkba, már az is csak látnivaló lenne számukra.

 

 

 

Emlékek és magyarázatok

Született borúlátó vagyok, a legrosszabb fajtából. Bármilyen változás villan meg előttem, képzeletem azonnal feketébe öltözik, és magára csuk ajtót, ablakot. Azt, hogy a változás során a jövőben még jó is történhet velem, a dajkamesék közé szoktam sorolni.

Kitől örököltem ezt az egyoldalú, tragikus képességet? Nyilvánvaló, hogy anyámtól. A jelenben, mondjuk, fölébredéstől a lefekvésig erőteljesen tudott élni, fáradhatatlanul végezte a dolgát, sőt a váratlanul ránk törő bajokat is el tudta hárítani, de az ismeretlen történésektől mindig babonásan szorongott. Aki közelről ismerte, idegbetegnek vagy lelki betegnek gondolhatta volna.

Felnőtt fejjel én a legkövetkezetesebb realistának neveztem magamban. 1902-ben született, tizenkét éves volt, amikor kitört a háború. A faluból 385 fiatalt vittek el katonának. Közülük 86-an haltak meg Galícia, Doberdó és Isonzó csataterein. A háború ugyan fölfoghatatlan messzeségben zajlott anyám zárt, mindennapi világától, de a sűrűn érkező halálhírek – közeli ismerősöké! – épp a fölfoghatatlan dolgokat tették igazán félelmetessé.

A háború után nemsokára ismét valamilyen vadonatúj csapás bolygatta föl az életét: a gazdasági világválság, azaz: a vele érkező szegénység. Tíz év múlva pedig már a második világháború vulkáni kitörése sápasztotta el az arcát. Pontosan emlékszem a napra is. 1939. szeptember elseje volt. A szomszédos bányatelep mozijába kéretőztem el négy-öt utcabeli társammal. Kilencéves voltam. Az engedély úgy szólt, hogy fél kettőtől háromig tart a mozi, háromnegyed óra az út hazáig, tehát legkésőbb négy órára otthon kell lennem.

Amikor elindultam a moziba, anyám még nem tudott semmiről. Béke volt, érett a kertben a szilva, az új kazalban pattogtak a szalmaszálak, de egy óra múlva valaki bekiáltott a kapu tetején: Juli, mondd meg az uradnak, kitört a háború: a németek megtámadták Lengyelországot. Anyám a kútnál állt, vizet akart húzni, és csak annyit mondott: Sanyi meg nincs itthon. Mármint én. Ráadásul egy órával később érkeztem meg, valahogy elügyetlenkedtük az időt. Olyan pirongatás zúdult rám, amilyen soha. Kitört a háború, én pedig csak úgy kalézolok, szédelgek a mindenségben! Az volt a tapasztalata, hogy minden pillanatban maga a végzet léphet elénk. Elénk is lépett. A Székesfehérvár–Zámoly térségében megrekedő háború hamisítatlanul oda is hozta. Hetekig az eleven front kellős közepére kerültünk. Földönfutó menekülőkké váltunk. Mindenünk odaveszett. Házunk, állataink, élelmünk, ruházatunk. Öt év múlva, amikor már újra talpra álltunk, amikorra már padlásunk lett, eljött a padláslesöprés ideje.

Rémlátóvá nem a betegsége tette, hanem a valóságérzékelő tehetsége. A borúlátásomról ilyesmit képzelek magam is.

 

*

 

Érzem, hogy szabad vagyok, de tudom, hogy nem vagyok az – mondja Cioran, a román származású francia moralista. Remek észrevétel, tökéletes szétszálazása léleknek és tudatnak. Két bajom van csupán ezzel a tökéletes mondattal. Az első az, hogy valóságos élethelyzetekben sose működik ennyire tisztán ez a kétféle képességünk. A másik az, hogy szinte magam előtt látom a megfogalmazás sikere fölötti pimasz örömöt a szerző arcán.

 

*

 

Az embert az eredetiségre való törekvése tette naggyá és szörnyeteggé. Aki jólnevelten beilleszkedik a sorba, az csak imádkozni és sóvárogni tud, de pörlekedni Istennel vagy a Történelemmel soha. Régen azt hittem, hogy a természetben példamutató rend uralkodik, szabály és középszerűség. Tévedtem. Földrengések, tűzhányókitörések, szigetek elsüllyedése azt bizonyítja, hogy a természetben is jelen van a téboly.

Azt jelenti ez vajon, hogy az ember ebben se más, ebben sem eredetibb, mint a természet?

 

*

 

Egy régi közmondás azt hányja szemünkre, hogy sokszor a fáktól nem látjuk az erdőt. Egy mai közmondás viszont azt tudathatná velünk, hogy a kavargó, sok valóságtól nem látjuk azt a valóságot, amely élni segítene minket.

 

*

 

Egy korszerű mondat, amely csakis a mi korunkban születhetett meg. Egyik fiatal labdarúgó mondja az edzőjéről: „Olyan dühös volt néha, hogy a dühével fűteni lehetett volna egy lakótelepet.”

 

*

 

Rögtön egy másik mondat is napjainkból. Az édesanya csomagolja össze harmadikos kisfia iskolatáskáját, és zsörtölődik: – Szegény gyermek, mindennap egy fél tonna súlyt cipel az iskolába. Írok Pokorninak, hogy méltányos lenne, ha minden gyereknek vennének egy puputevét, az vigye a táskájukat. A gondom csak az, hogy az iskola szomszédságába tudnának-e karámot vagy istállót építeni?

 

*

 

Emlékszem az ötvenes évekre: örökké hecceltek fiatal pályatársaim, hogy szentéletű vagyok. Költő, aki nem rajong a borért? Ki látott már ilyet?

Valóban nem rajongtam. Egyszerűen azért, mert silányak voltak. Silányak, mint az eszmék, mint a szavak. Nem tagadom, belekóstoltam egyszer-kétszer a marxizmusba is, a marxista irodalomelméletekbe, de a hamisítást ugyanúgy megéreztem bennük, mint a pancsolt borokban. Egy író-olvasó találkozó után rendezett vacsorán egyszer mégiscsak berúgtam. Méghozzá egri bikavértől. Az ivásba szabályosan belebetegedtem. Másnap gyötrődve éltem át, hogy a bor becsapott, átvert, hazudott nekem.

Szerencsére mostanában egyre több jellemes borral találkozhat az ember.

 

*

 

Az éjjel azt álmodtam, hogy egy szép fekete hajú nő, mankóval mindkét hóna alatt, sántikált be a parlamenti ülésterem széksorai közé. Valaki azt állította róla, hogy Kéthly Anna lánya. A mankóit odatámasztotta a gyorsírók asztalához. Válltáskájából egy kereplőt vett elő, és háromszor megrecsegtette. Amikor mindenki elcsendesedett, a nő cigarettára gyújtott, és ennyit mondott:

– Aki hosszú ideig szavahihetőnek bizonyult ebben a teremben, csak az foglalkozzék kényes politikai ügyekkel.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megitta egyik csodálkozó, öreg gyorsíró ásványvizét, és mankók nélkül könnyedén kisietett a teremből.

 

*

 

A legfontosabb dolgok nemtudása ugyanolyan kiszolgáltatottá teszi az embert, mint amire a diktatúrák kényszerítik rá. De ebben az esetben a bűnt nem a hatalom követi el ellenünk, hanem mi követjük el magunk ellen. A felszínesség és a műveletlenség kimutathatóan szabadságcsökkenést készít elő.

 

*

 

A valóság az én szememben sose csak tényszerű, adatszerű jelenség, hanem szellemi is. Nem magától alakul ki – meg kell teremteni, létre kell hozni, akár egy zeneművet. Minél több gondolatot, derűt, megrendülést adunk hozzá magunkból, a valóság annál gazdagabb.

A valóság tehát nem más, mint az ember és a külvilág közötti viszony folyamatos megtestesülése. Legbeszédesebb bizonyítéka ennek a lírai költészet. Minél mélyebben, s ezáltal minél pontosabban tárja föl előttünk énvilágát egy költő, alanyiságával épp a tárgyilagosság erejét növeli. Kihegyezettebb szaknyelven szólva: szubjektivitásával az objektivitást.

 

*

 

Egyre kiábrándultabban állapíthatom meg, hogy korunk közéleti emberei szinte kizárólag az újságírás logikája szerint gondolkodnak. Ha ég, ropog, örvénylik valami körülöttünk, reggeltől estig, estétől másnap délig fáradhatatlan szájjal erről beszélnek. Semmi másról. És minket is arra kényszerítenek, hogy csakis ezzel az egyetlen, időszerű dologgal foglalkozzunk.

Másnap délben aztán megfeledkeznek róla, mintha az egész ügy Krisztus születése előtt esett volna meg.

Hol itt a szerves gondolkodás erkölcse? Néha arra gondolok, hogy külön csoportokat kellene szerveznünk korunk megoldásra váró nagy kérdéseinek a képviseletére. Egyik csoportnak az lenne például a föladata, hogy a kisebbségi nyelvhasználat szabadságáról beszéljen akkor is, amikor a fő-fő beszélők a világ gazdasági, pénzügyi témáit nyúzzák és marcangolják. Egy másik csoport pedig csökönyösen ragaszkodjék ahhoz, hogy a művészet vagy a filozófia kérdései pontosan olyan időszerűek ma is, mint a közel-keleti válság vagy a pénzvilág megrázó újdonságai.

 

 

 

Futamok

Ahogy öregszem, vagy szelídebben fogalmazva: ahogy az éveim múlnak, egyre hangosabbnak hallom mögöttem a fejszecsapásokat. Mi másra gondolhatok, mint arra, hogy az Idő legalább olyan keményen dolgozik, akár a hajdani favágók.

 

*

 

Szeptember 19. Olyan hűvös, dideregtető a reggel, mintha kedvezőtlen kormányváltás változtatta volna meg az egész Kárpát-medence éghajlatát. November vége felé szokott ilyen szenvtelen, hideg eső zuhogni, mint amilyen most a kezem fejét mossa, miközben vonszolom ki a garázsból a kukát a járdaszélre. Viharvert protestánsként arra tudok csak gondolni, hogy ezt a büntetést is megérdemeljük.

 

*

 

Álmodtam valamit az éjjel, amiről nem tudok? Valószínű, mert az ébredésem óta semmi rendkívüli dolog nem történt velem, mégis, egy különös kérdés kezdett el zakatolni bennem. Valahogy így hangzik: mi a legnyilvánvalóbb különbség a tudomány és a művészet között? Nem emlékszem, hogy ébren mostanában foglalkoztam volna ilyesmivel. A válasz ennek ellenére egészen kiérlelt. A különbség az – hallom a mondatot a test homályából –, hogy a tudomány nem éli át a szégyenkezést, a bűntudatot, a szorongást, az őrületet, csak vizsgálja. A művészeteknek viszont a Golgotát is meg kell járniuk miattuk.

 

*

 

Ami igaz, többnyire megelégszik saját erejével. Nem akar soha többnek látszani önmagánál. Ismeri határait, megnyugtató végességét.

A hazugnak viszont minden kellene. Színpad, villanófények, mellékutak, kedvező széljárás minden égtáj felől, de mindenekelőtt annyicska igazság, amennyivel gond nélkül félre tud vezetni bárkit.

 

*

 

Néhány filozófus kortársunk azt bizonygatja, hogy a Föld rohamosan apadó erőforrásaival párhuzamosan nemcsak az emberi értelem erőforrásai kezdenek kimerülni, hanem az egyéneknek és a közösségeknek új esélyeket kínáló alternatívák is. Mondjuk magyarul: választható lehetőségek. Egyszerűen azért, mert az elgépiesedés és az eltömegesedés következtében ma már semminek sincs jól fölismerhető alanya, amelyhez kötődni lehetne. Nincs a munkának, hisz a társadalom számára nélkülözhetetlen emberi munka nagyobbik része már csak művelet. Nincs a politikának, mivelhogy a politikát már régóta nem eszme, nem hit, nem a történelem törkölyéből lepárolt szellem tüzesíti át, hanem a pénz, a maffiák, a titkosszolgálatok, az arcátlan ügyeskedések. És végképp nincs a Keleten, a Balkánon, a közép-európai országokban „győzelemre jutó” új Demokráciának, amely inkább forma még, mint tartalom. 1990 óta már negyedszer éljük át, hogy ártatlanságot színlelve mindig széttárja karját: mit siránkoztok, országlakók, ti döntöttetek magatokról, én csak a feltételeket biztosítottam nektek.

De arról, hogy kik azok a ti, s milyen módon váltak azzá, amivé váltak, öntudatból, ravaszkodásból, szeszélyből, maga a Demokrácia is csak hebegve-habogva tudna beszámolni. Tudniillik a ti-nek nevezett nemtudomkicsodák ugyancsak alanytalanok.

Kesernyés tréfaként hangozhat, de a fogyatkozó alternatívák között egyetlen alternatíva mégiscsak marad. Önmagunk alanyisága. A történelemben eddig már többször előfordult, hogy az ember előtt, a külsőnek nevezhető világban, véget értek az utak. Nem maradt más hátra, mint hogy a belső utakon induljon tovább, és ott próbáljon új végtelenséget keresni magának.

 

*

 

Két évvel ezelőtt, mikor megszabadultam közéleti teendőimtől, furcsa módon épp a közélet filozófiával, erkölccsel, mélylélektannal érintkező kérdései kezdtek el foglalkoztatni. A Magyarok Világszövetsége elnökeként a munkámat szívesebben végeztem volna missziós alapon, mint a demokrácia játékszabályai szerint. Mert hol az a lángelme, aki ötvenkét országban élő, több százezernyi szétszórt magyart bármilyen nemes célok érdekében össze tud hangolni demokratikus alapon? Még egy országban, sőt egy városban is lehetetlen az ilyesmi.

Tíz év alatt tömérdek sértettséget, drámát kellett átélnem. Csöndes óráimban azzal nyugtattam magam, hogy az én megpróbáltatásaim jelentéktelen semmiségek azoknak a történelmi személyiségeinknek a drámáihoz képest, akik igazi vérrel és igazi halállal megterhelt tragédiákat kínlódtak végig az életükben. Mondjuk egy Rákócziéhoz képest, Kossuthéhoz, Teleki Lászlóéhoz. Máig foglalkoztat az a rejtély, hogy mindennapi megrendüléseik közben ugyanolyan katarzist élhettek-e át, mint amilyet a színházba járó ember él át egy-egy Szophoklész, Shakespeare, O’Neill, Sartre vagy Németh László darabja után? Vagy hatalmi helyzetük más pályára terelte át a megrendüléseiket? Valószínű. De hova, milyen pályára? A fizika ismert törvénye szerint anyag nem vész el, csak átalakul. Ennek a törvénynek vonatkoznia kellene a lélek „anyagára” is. De csak ritkán vonatkozik.

A magam számára azt a törvényt szűrtem le a föntiekből, hogy azok válhatnak csak történelmi személyiséggé, akikben a mesterségesen elfojtott katarzisok erős jellemmé alakulnak át.

Miért emlegetem a jellemet? Azért, mert tudom, hogy maga a történelem s ezen belül egy-egy nemzet sorsa, nemcsak az erő, az ügyeskedés, a jó időben megtörtént döntések folyamatából áll össze, nemcsak a számtanilag is igazolható fölény hatalmából, hanem egy-egy nagy jellem sugárzásából is, amely szinte külön történelmi erőként jelenik meg a történelem fölött.

Hadd említsem példaként a költő és hadvezér Zrínyi Miklóst, a szigetvári hős azonos nevű dédunokáját. Számomra – nem riadok vissza a meghökkentéstől – ő az első nagy magyar egzisztencialista. A királyokat ugye, egy-egy uralkodóház örökösödési joga szerint választották. Ezáltal rögtön olyan előnyös helyzetbe kerültek, hogy fölbecsülhetetlenül sok cselekvésre, döntésre kaptak lehetőséget. Zrínyit nem választotta senki. Ő maga választotta magát. Így aztán sorsát és helyzeteit is ő maga választotta meg. Huszonegy éves korában szakad rá a mennybolt. Tudomásul kell vennie, hogy a török már száz éve őrli, gyötri, sanyargatja, pusztítja Magyarországot, s a mi drágalátos Habsburgjainkat ez nem túlságosan izgatja. Ezt tetőzi még az a baj, hogy száz év alatt a mi magyarjaink is megszokták a végzetet, és létformájukul félig-meddig el is fogadták. A nemzet vérzik, de közben alszik is, mondhatnánk utólag. Zrínyi emberhez és magyarhoz egyaránt méltatlannak tartotta ezt az állapotot. Belül magában úgy dönt, ha nincs most igazi nemzet, valakinek mégiscsak be kell töltenie az űrt. Zrínyi legalább negyedszázadon át úgy viselkedik és úgy gondolkodik, ahogy a nemzetnek kell gondolkodnia és cselekednie.

Nem képtelenség ez? Nem őrültség?

De igen!

Csakhogy Zrínyi a képtelenségeket nem világon kívüli dolgoknak látja, hanem a valóság kiiktathatatlan elemeinek. Szilaj filozófiával száll velük szembe. Ilyeneket jelent ki szemrebbenés nélkül: „…egy menekülése van a legyőzöttnek, ha nem remél menekülést.”

Ebből a fölfogásból fakad két másik gondolata is. Az egyik arról szól, messiási konoksággal, hogy a küzdelemhez nincs szükség reményre.

Az ember alig hisz a fülének. A hit nagy századában istenkísértésnek is beillenék ez a mondat. A másik vezérelve még ezen is túltesz. Azt kérdi másoktól és magától: az életünkben lehetetlennek látszik néhány dolog? Ha igen, álljunk neki, hogy megcsináljuk.

A jellem ereje ilyen dobbantók segítségével kerül fölibe a testnek, s őrzi meg időszerűségét minden időben.

 

*

 

Efféle elavult dolgokról beszélni Magyarországon 2002 szeptemberében már-már kabarétréfa. Mintha lepkevadászatra nyikorgó vértbe öltöznénk be. Történelem és jellem? Ugyan ki az ördögöt érdekelnek még ezek? Amíg volt sorsa az embernek, fontos volt mindkettő, de mióta a túlzsúfolt hétköznapokban föloldódott ez a sors, aprópénzre váltotta a hiábavalóság, a viszonyítás lehetősége eltűnt. Gondoljuk csak el, hogy mi lett például a költők által oly sokszor és magasztosan megénekelt szabadságból? Egyrészt kényelem, könnyedség, szabadosság, másrészt az emberek fogyasztási igényét kielégítő kereskedelmi és piaci szabadság. Petőfi ma a tőzsde babérkoszorús költője lehetne, és vérpanorámák helyett pénzpanorámák lebegnének előtte el. Sajnos a történelem és a történelmet befolyásoló jellem is ennyire ellaposodott. Ha a politikában ma bárhol a világon egy nagy jellemű politikus jelenne meg, hamarabb lelőnék talán, mint Kennedyt. Viselkedése, véleménye botránykő volna a nap huszonnégy órájában. Ugyanis az állampolgárok képtelenek lennének a világ eseményeit egy töprengő, egy szenvedő elme izzásában szemlélni. Folyton megzavarná őket a fagylaltnyalogatásban, a nagyiparivá vált röhögtetésben.

Látomásomat nem kábítószerek szülik, hanem tapasztalatok. Hasonló gondokkal ismerkedhettünk meg egészen közelről az idei választások után. A szavazók többségének például nem olyan miniszterelnök kellett, aki kormányzás közben megpróbálja időnként kifaggatni a sorsot, újraértelmezni a múltat, rábízni magát az igazmondás erejére, hanem aki többet foglalkozik majd a paradicsom árának a csökkentésével, mint azzal, hogy csodákra is születtünk; továbbá, aki ártatlan arccal olyan programot kínál népének, hogy merjünk kicsik lenni emelt fővel. S filozófiai kiindulása pedig, némi leegyszerűsítéssel, így hangozhatna: az élet mindig zsákutca, próbáljunk belőle kitörni, és egy pillanatra se felejtsük, hogy az emberek még a huszonegyedik században sem hosszú távon akarnak jóllakni, hanem naponta.

Őszintén mondom, ha kell, ennyi korlátozott bölcsességet még elviselhet az ember. A baj csak az, hogy az ilyen gyakorlatias kis igazságokkal párhuzamosan a lakosság zöme a kis hazugságokat is belélegzi. Mert ezek párban járnak egymással. A nagy bűnök, mint tudjuk, még meg is rendíthetik az embert, mert szinte villámcsapásként mutatják meg az emberi sors félelmetes rejtélyeit, sokszor magát az igazságot is. Ezzel szemben a kis aljasságok ellen védtelenek vagyunk. Kezdetben még csak nem is hasonlítanak a bűnre, de ha összeállnak, összetapadnak, súlyosabbak lesznek nála is. A bűntől el lehet jutni a katarzisig, az aljasságtól soha.

 

*

 

Olyan hideg a szobám, hogy be kellene fűtenem. Fűteni szeptember 19-én? Ezt azért mégsem! Szégyen lenne. Nomád életem mélypontjain ennél sokkal nehezebb megpróbáltatásokat kellett elviselnem. 1953 januárjában olyan nyaralóban éltem három hétig a Mátyás király úton, ahol nem lehetett fűteni. Sőt, a megrepedezett ajtó résein kárörömmel süvített be a szél. De kibírtam… Kik is döntötték meg a Római Birodalmat? A barbárok! Hol csámborognak manapság az utódaik? Jó lenne néha velük találkozni.

 

 

 

A köd

Akkora itt a köd az Üröm-hegy alatt, hogy a szemközti házsor kerítéseit, fáit is úgy látom csak, mintha tejüvegen át nézném. Az átellenben lakó „Kutyás nő” most húzza föl a recsegő műanyag redőnyét, s utána rögtön kinyitja az ablakot is, de a megszokott, reggeli jelenetekből semmit se látok. Televíziós nyelven szólva: eltűnt a kép, csak a hang él. Semmiség az egész, de ideges leszek tőle. Gyorsan el kell képzelnem: mi történhetik, amit nem látok. Most is tapogatja törülközővel körülcsavart fejét, mint máskor, vagy épp selyempincsijét ülteti ki az ablakba, hogy ma is megmutassa neki a külvilágot? Képzelődés közben olyannyira megenyhülök, hogy már mosolyogni is tudok rajta.

Ha a köd mögül csak recsegő, nyikorgó, kép nélküli hangokat hallanék, sántán indulna el a napom. Nem lehet, hogy hiányos képem legyen a valóságról. Úgy tetszik: ahogy a testi egyensúly megbillenésére a test azonnal megpróbálja visszaállítani a természetes egyensúlyt, ösztönösen így cselekszik a lélek is.

 

*

 

Az eszmék, a gondolatok hordozója nem a kép, hanem a nyelv. Képzeljünk magunk elé egy olyan újságot vagy folyóiratot, amely tele van mindenféle fényképpel, de egyik alatt sincs képaláírás. Nem állítom, hogy egyik-másik képet ne „értenénk” meg minden szöveg nélkül, de az nyilvánvaló, hogy a képtömeg nagyobbik része csak puszta látvány volna számunkra. A képek között még olyanok is akadnának, amelyeket a derű uralna, felhőtlen ég és felhőtlen mosoly, de hamarosan kiderülne róluk, hogy szörnyű tragédiát rejtenek, hiszen a képen látható nők és gyerekek félóra múlva már halottak voltak: mélybe zuhant velük egy hegyi felvonó az olasz hegyekben. Vagyis a sugárzó pillanatkép volt utolsó, földi pillanatuk.

Más szemlélődni tehát, mint megismerni és megteremteni a valóságot. A két utóbbihoz töprengésre, kételyre, éles logikára, tudásra és leleményre van szükségünk, s természetesen nyelvre is. A szemlélődéshez ezek közül egyik sem kell. Lebegni hagyhatjuk még a felelősségünket is.

Mint ahogy napjainkban egyre észrevétlenebbül hagyjuk is. S minél inkább beszéd nélküli nézők leszünk, annál kevésbé látjuk majd önmagunkat.

 

*

 

A televízió ma már ugyanúgy a létünket, a legbelsőbb világunkat érinti, mint a politika vagy mint a diktatúra. Állandóan működik, állandóan éber, állandóan önmagát reklámozza. Közben persze egyetlen szót sem ejt arról, hogy rendkívüli előítélet működteti. Mi ez a létet is érintő előítélet? A világ legtöbb televíziója arra a látszatra játszik rá, hogy a kép sokkal inkább valóságnak látszik, mint a szó. Holott a kép csakis a szó, csakis a nyelv által léphet ki véglegesen az absztrakciók világából.

 

*

 

A köd nemcsak a tájat üli meg, de elég tartósan rátelepszik az agyunkra is. Gyakran ettől a ködtől nem látunk olyan folyamatokat, amelyek alattomosan hatnak ránk, s végzetesen megváltoztatnak minket.

Az imént – egy fél mondat erejéig – a televízió „absztrakciós” tulajdonságait emlegettem. Szokatlan talán a fogalom, sőt eredendően ellentmondásos állításnak is tűnhet, hiszen hogyan lehet elvont – absztrakt! – látomás az, amely minden pillanatban tárgyias, követhető, és önmagát tárja föl előttünk, jól látható, élénk képsorokban?

Sajnos, lehet.

Ebben az esetben ugyanis az absztrahálódás nem úgy jön létre, mint a festészetben, például Mondriannál, Braque-nál, Kandinszkijnél, akik a valóság utánzása helyett a valóság szellemiségét, sűrített lényegét jelenítették meg, hanem furcsa módon úgy, hogy a televíziók a „valóságot” a maga esszenciális eszméje nélkül tárják elénk, ami egyszerűen azt jelenti, hogy valaminek a lényegét épp azáltal rejtik el, hogy „hűségesen” bemutatják. Nézzünk egy mindenki számára naponta átélhető példát. A televízió a távoli eseményeket is – legyenek azok drámaiak vagy csak tájékoztató jellegűek – közeli eseményként pörgeti le előttünk. Minden itt zajlik karnyújtásnyira tőlünk, ugyanabban a térben s ugyanabban az időben. Afganisztán bombázását is pontosan olyan testközeli élményként éljük át, mint amikor a hó betemeti a Városlőd és Farkasgyepű közötti utat. Nos, a közelinek és a távolinak ez az árnyalat nélküli összemosódása maga a tökéletes elvontság. Megszűnnek a határok, az értékek összekeverednek, ok és okozat kirepül az űrbe, és ott kering tovább. Nézzünk egy másik köznapi példát. Négyezer kilométerre tőlünk bombáznak, és rakétákkal lőnek egy várost. A látvány ugyan megrázhat, de az életemet nem fenyegeti semmi. De ha a messze ledobott bombákat ide az Üröm-hegyre dobnák le, ide a közelembe, a messzeség és a közelség absztrakciója azonnal megszűnne. Azonnal tudnám, mi a valóság.

 

*

 

Ha mindez a tudatunk ellenőrizhető birodalmán belül játszódna le velünk, nem volna érdemes foglalkozni vele. De ködben, homályban, a tudatalattink sötétségében játszódik le. Azt hiszem: józanabb pillanatainkban mi magunk is rádöbbenünk modern kori kiszolgáltatottságunkra. Többek közt arra: ha minél több távoli eseményről értesülünk tárgyilagosan, észrevétlenül megnő bennünk az érzelem nélküli tanúskodás és bámészkodás képessége, ami előbb-utóbb a legközelebbi dolgainkra is átterjed.

 

*

 

Tornai Józseféket hívtuk el mára lakásnézőbe hozzánk. Ugyan még nem rendezkedtünk be teljesen, de szerettük volna, ha elsők közt ők látják meg: hova költöztünk Pesthidegkútról. Látni ma? Minden lehetséges, egyedül ez lehetetlen. Tegnap még barátságos, fényes volt a február, a ház előtti kis „fennsíkról” látni lehetett az egész környéket. Mindenekelőtt a Nagykevélyt, a Kiskevélyt, az előttük elterülő sík mezőt, amelyet egy keskeny erdősáv úgy zár le, mintha egy kastélyhoz tartozó százholdas vadas parkot zárna le, ahová a Pilisből néha betéved egy-egy őz, róka vagy nyúl.

A köd tehát ma orcátlanul meghamisítja a tájat. Minden hant, minden kő, minden vadrózsabokor a helyén van, de akinek nincs emléke róluk, átélheti akár a világvégét is. Az alaktalan, ránk ereszkedő semmit. Különösen azok élhetik át, akik a választások előtt álló Magyarországon naponta attól szenvednek, hogy a gyűlölködéstől, a szándékos hazudozásoktól már semmit se látnak a valóságból. Illetve csak a viszolyogtató semmit látják.

Ha megérkeznek Tornaiék, már nem a ködről, nem a csalódásról akarok velük beszélni, hanem arról, hogy a semmi érzete ugyanúgy létezik, mint a szomorúság, vagy mint a honvágy, még akkor is, ha körülírására szinte az egész filozófiát mozgósítanunk kéne.

 

 

 

Autóval át a városon

2000. december 19-e kedd, hajnali hat óra. Kilépek az ajtón, ki az udvarra. Csupa kék minden, amit látok: az ég, a levegő, a kerítés. A szemközti ház eredetileg fehér homlokzata is az. Odahaza a zománcos kék fazekunknak volt ilyen engesztelhetetlenül sötétkék színe, mint most e hajnali világnak. Telente minden reggel abban főztük a disznóknak a krumplit, hogy az éjszakai dermesztő hideg után, az ól szalmájából előbújva, magukhoz térhessenek a meleg habzsolnivalótól.

A csuda tudja, mitől, de az a képzetem támad, ha megütném bottal a levegőt, régi vasfazekunk kongását hallanám hatvan év távolából. De se bot, se erő. Olyan messze van ez a hatvan év, mint Krisztus Urunk születése.

Bizonyára elmerengenék még az időn, de alighogy kilépek a ház eresze alól a teraszra, kitáncol alólam a lábam, és fenékre esem. Ónos eső esett az éjjel, és a terasz tökéletes jégpálya lett. Az lett a kapuig vezető betonösvény is. Szerencse, hogy csak kicsit ütöttem meg magamat. No még csak ez hiányzott a boldogságból – dohogok magamban. Nem elég az, hogy hajnalok hajnala van és egy új jégkorszak kezdete, nekem épp ma kell Kőbányára kirobognom, hogy az autómra fölrakják a téli gumit. A szerelőműhely hétkor nyit, s minden autósra tizenöt percet szánnak, s ha valaki nincs ott a megbeszélt időre, kiesik a sorból és utolsó lesz. Megértés? Részrehajlás? Előny? Ugyanúgy nincs, mint az utolsó ítéletkor. S mivelhogy Pesthidegkút és Kőbánya között elég nagy a távolság, jó lesz igyekeznem, különös tekintettel az ónos eső okozta forgalmi nehézségekre.

Rögtön az első akadály: az autó befagyott ablakai. Ha csak egyszerű fagyásról volna szó, könnyen levakarná az ember, de az ónos eső úgy fagy oda az üveghez, hogy eggyé válik vele. Kaparó helyett egyedüli sikeres eszköz a csákány volna…

Nyolcperces vesződség, tusa után végre elindulhatok. Nyári gumival az út veszélyes, sőt szeszélyes, hol az eleje csúszik jobbra az autónak, hol a hátulja.

Amerre megyek, a kékség továbbra is ugyanolyan, mint amilyen az első pillanatban volt, amikor kiléptem az ajtón.

 

*

 

A Hűvösvölgyi úton már mások a fények. Itt már több a lámpa és persze több az autó is. A személyautók közt egyre több teherautó is tolakszik. Látok egy hússzállítót is, egy só- vagy inkább homokszórót is.

A hárshegyi elmegyógyintézet előtt hirtelen meg kell állnom, egy szirénázó mentőautó kanyarodik be a nyitott kapun. Mintha a föld alól érkezett volna.

Ilyen korán egy mentőautó mindig rejtélyesebb, illetve kísértetiesebb, mint fényes nappal. Alig különbözik a rabszállító vagy a hullaszállító autóktól. Ugyan kit vihet, miféle szerencsétlent a Sárga házba?

A hetvenes évek közepén egyik meghasonlott barátomat kísértem be, nagyon nagy aggodalommal. Három hónapos ösztöndíjat kapott Franciaországba, a trianoni békeszerződés ismeretlenebb részleteit tanulmányozni, s ez alatt a három hónap alatt a felesége egy Erdélyből áttelepült férfinak lett a szeretője. Csalódása mindenképp leterítette volna a földre, de az, hogy a tanárt, több hónapos kemény munkával, ügyeskedéssel ő segítette áttelepülni, földolgozhatatlan lett a számára. Folyton egy hangot hallott: Te voltál az oka. Te voltál az oka. Egész életében szemérmes volt, de még a nemi szervét is megmutatta nekem, jelezve, hogy nemsokára egy rücsök nő rajta az események következtében, és akkor neki vége. Mindenáron az akkori amerikai elnökkel, Jimmy Carterrel akart találkozni, mert Krisztus földi nagykövetének tartotta, akinek igazi küldetése az, hogy világszerte missziós csoportokat hozzon létre. Ezeknek a missziós csoportoknak egyetlen föladatuk az lenne, hogy a hűtlenség bűnétől eltérítsék a nőket és a férfiakat. Elsőként akart jelentkezni a szent munkára, lemondva természetesen a testi szerelemről is.

Egyéves kezelés után „meggyógyult” a barátom, látszólag helyreállt az önérzete, a munkakedve is visszatért, de a nők soha többé nem izgatták. Olyanok voltak a számára, mint színes ábrák egy izgalmas könyvben, mintha a bolondok házában kiherélték volna.

Negyedszázad után is megborzongok.

 

*

 

A Vadaskert utcánál pirosra vált a lámpa, megállok. Az iménti borzongás még mindig bennem mocorog. Hetvenévesen az ember minden percben túsza lehet a múltjának, az emlékeinek. Pillantson meg bármit, legyen az egy vadkörtefa, egy halastó, egy falnak támasztott bicikli, egy halottas menet, nyomban eszébe jut róluk valami.

A Vadaskert utcánál nekem egy szlovák költő jut eszembe, akinek az apja erdőőr volt egyik Magas-Tátra alatti grófi birtokon, még a trianoni döntés előtt. Ő mesélte, hogy nagy teleken, amikor fáztak és éheztek a szarvasok, bemerészkedtek egész a házukig. Gyerekkorukban – egyszerűen csak kíváncsiságból – megpróbálták őket a kezükből etetni. Kínáltak nekik szénacsomót, kenyérdarabot, kukoricacsövet, de a vadak sose vették el tőlük. Féltek? Bizonyára féltek is, de ha csak féltek volna, nem merészkednek oda, kéznyújtásnyira az ember közelébe. Vagy inkább a szabadságukat féltették? Jobban az életüknél is? Íme, az átléphetetlen határ, amely a háziállatot a vadaktól elválasztja.

Vad. Vadaskert. Mátyás király… Különféle följegyzések szerint ez a rész volt a Budához, a királyi várhoz legközelebb eső vadászterülete a holló címeres uralkodónak. A vadászháza is itt állt valahol a közelben, talán két-háromszáz méterrel lejjebb, a Hűvösvölgyi út ereszkedő derekán, ahol évtizedekkel előbb egy filmstúdió épült.

Szívesen lelassítanék az elképzelt szellemkastély bejárata előtt, meghatódva, de ez lehetetlen. Azonnal rám dudálnának, mint valamilyen élhetetlen, műkedvelő mazsolára, akinek gyalog vagy legföljebb gördeszkán lenne szabad a járdán közlekednie, s nem az autózók között. A közlekedés törvénye az, ha egyszer beálltál a sorba, hajts, ahogy tudsz, vagy távozz! Mert mi is lenne velünk, szeszélyes lelkekkel, ha a civilizáció vastörvényével szembe egyszer csak elkezdenénk merengeni a forgalomban, lassítani, megállni, hátranézni, ahogy az életében is hátra-hátratekint az ember. Előbb-utóbb eltaposnának minket a rohanók, a beidomított célratörők. A járdán egy fiatal apa ballag kicsi fiával az óvoda felé. Szívesen odaszólnék neki: barátom, nézz csak jobbra, ötszáz évvel ezelőtt ide lovagolt ki Mátyás király a kíséretével vadászni és nyilván eszmét cserélni bizalmas embereivel.

Csak e miatt az egyetlen mondat miatt egy hatalmas kocsisort kellene leállítanom. Hát még ha azt kezdeném el a fiatal apának magyarázni, hogy az államalapítás ezredik évében István király mellett Mátyás alakját is nagyon fontos volna egy erős fénycsóvával megvilágítanunk, a mögöttem megtorpanók kiszállnának az autóikból, és agyonvernének vagy a vállukra véve vinnének vissza, az imént elhagyott bolondok házába. Pedig igazam volna: a nagyarányú kezdet mellett látnunk kellene a nagyarányú végzetet is. A befejezést. Szent István, Szent Imre, Szent Gellért, Szent László, Szent Margit, Szent Erzsébet és a többi, évezred eleji szentünk, jelképesen bár, de egyértelműen arról tanúskodik, hogy mi, magyarok, országunkat, sőt ezt megelőzően az Árpád-házat az égiektől kaptuk. Részben kegyelemből, részben jutalomból. Ezzel szemben Hunyadi Mátyást, az igazságos királyt nem az égiek ajándékozták az országnak, hanem a földiek. Trónra is ők emelték. Tusakodtak, alkudoztak, megkeményítették magukat érte, s a Duna jegén közakarattal megválasztották királynak. Világiasabban fogalmazva úgy is mondhatom, hogy a Hunyadi fiút a láthatóvá vált nemzet teremtette meg magának. A kihalt Árpád-ház és a kihalt Anjou-ház után valójában meg kellett volna születnie a Hunyadi-háznak.

Az élni akarás ösztöne kimondatlanul is ezt sugallta, s azt hiszem, a becsvágy és az elhivatottság messzire tekintő szándéka is ebbe az irányba indította el Szilágyi Erzsébet és Hunyadi János fiát.

Csak úgy közbevetőlegesen említem meg, hogy az én gyöngécske, harmatos tudatomba elsőül Mátyás király fészkelte be magát. Arról például, hogy István király utódját, Orseolo Pétert az én szülőfalumban, Zámolyon fogatta el 1046-ban I. András, s ott vakíttatta meg, diákkoromig semmit se tudtam, de Mátyásról már hat-, hétévesen személyes élményeim voltak. Aki csúfolni akart és fölbosszantani, ezzel az égből pottyant versikével kezdte:

 

Csóri csuka nincsen mája,
megette a pap kutyája.

 

Egyetlen kutyaütő gyerek se tudta, ha utcabelim volt, ha nem, hogy mit rejt a versike, de a jóhangzás és versből előpattanó név elég volt nekik ahhoz, hogy földühítsenek. Természetesen én se sokat tudtam e rejtelmes versike hátteréről, csak annyit, hogy nem messze Zámolytól van egy Csór nevezetű falu, ahonnét én a nevemet kaptam. És valahol Várpalota és Csór között Mátyásnak ugyancsak volt egy vadászháza, bent a Bakonyt előző rengetegben, ahol nagy vadászlakomákat rendeztek. S ott, ebben a nevezetes házban történt meg, hogy a sokféle hal és vad ételkülönlegesség között a főszakács „elfelejtette” föltálalni a csuka máját.

A király azonnal fölfedezte ezt a koronás feledékenységet, és nyilvánosan kérdőre vonta szakácsát. A szakács kegyes hazugsággal akarta megmenteni magát, kijelentette, hogy a májat a pap kutyája csórta el. Azaz: nem közönséges emberé, hanem egy papé. A szent füllentés nem kábította el Mátyást, ellenkezőleg, fölbosszantotta, és a főszakácsot alaposan megvesszőztette. S nem a gyomrok, hanem az igazság megcsalatása miatt.

 

Csóri csuka, nincsen párja?
Palotai pálca, nincsen száma!

 

Már süvölvény koromban tetszett nekem ez a királyi igazságszolgáltatás, és ha valaki nemcsak játékosan csórikámozott, hanem szívbéli pimaszsággal, én is megfizettem érte, ahogy tudtam. A csúfolódás miatt kirobbant verekedésekben sem az ellenfelet, sem magamat nem kíméltem.

Gondolom, ennek a korai kapcsolódásnak, személyes élménynek meghatározó szerepe lehetett abban, hogy Mátyás élete, sorsa, uralkodása, kivételes titáni tervei folyamatosan foglalkoztattak. Regényalaknak is a legnagyobbak közül való. Egy magyar Tolsztoj illett volna csak hozzá. Már fiatalon a halál közelébe sodródik. Halál helyett fogságba. Fogságból tizenöt évesen egy ország élére. Király lesz, de jó ideig korona nélkül, mert a Szent Korona III. Frigyes német-római császár kezében van, aki Zsigmond király lányától, Albert özvegyétől, Erzsébet királynétól kapta meg. (Ó, magyar történelem!) A Visegrádról ellopott koronát 80 ezer aranyért kellett Mátyásnak visszavásárolnia. Hat évig korona nélkül uralkodik, de apja Hunyadi János dicsfényével a feje körül.

A fiút nem akármilyen önérzet fűtheti. Ha nem mondja is ki nyíltan, de belül magában éreznie kell, hogy hosszú idő után, legalább százötven év elmúltával, ő az első, született magyar király! Mondhatjuk, hogy idevalósi! Földink, aki tökéletesen tud magyarul! Olyannyira, hogy a parasztok világában forgolódó Ludas Matyink szellemi ősének is beillene. Mert még azt a kifejezést is jól használja, hogy ángyika, hogy ámbolyog, hogy bikatinó vagy hogy valaki esztelenkedik. Hiszen, ha csak a bíborosok nyelvén értett volna, sose lett volna igazságos. Fogalma se lett volna arról, mi az az ebadta, huncut, tekervényes uraság. No meg az alsószoknyába összeszedett harmat. Az Anjouk, a vegyes-házi királyok lehettek kegyosztók, belátók, így vagy úgy szorgalmasak, hasznunkra valók, de Mátyásnak legbelsőbb ösztöne szerint kellett cselekednie.

Véletlen-e, hogy a mítosza nagyobb és egyértelműbb, mint ő maga? Ha nem magyar, valószínű, hogy mítosza se születik. Az Árpád-házi királyok még megtehették volna, hogy Attilát választják példaképüknek, de tudtommal egyikük se gondolt erre. Mátyás viszont igen! Szemében ő volt az igazi hódító és hódoltató. A nagyság birtokosa, az előző évezredet átsugárzó bálvány. Ha jól emlékszem korai olvasmányaimra, Bonfini jegyezte föl, történetírói múzsájára hallgatva, hogy Mátyás márványpalotabeli országtanácsainak az ülésrendje pontosan olyan volt, mint a hun király nomád sátrában tartott tanácskozásoké. Joggal írja róla Joó Tibor a Magyar nacionalizmus című könyvében, hogy miként a reneszánsz olaszok elődeiket a dicső rómaiakban fedezték föl, a humanista Mátyás a maga őst kereső antikvitását a hunokban találta meg. Ezért aztán a magyar reneszánsz kissé szittya reneszánsz is. Zárójelben teszem hozzá Joó Tibor történészi megjegyzéséhez, hogy a múlt felé fordulva, a látomások nagymestere: Arany János is hasonlóan gondolkodott.

Mátyásról, persze, nemcsak ezeket a kevésbé ismert furcsaságokat kell fölemlegetnünk, hanem azokat a furcsaságoknál sokkal fontosabb dolgokat, amelyeket kevéssé ismerünk. István király, az apja munkáját folytatva, megtérítette a Kárpát-medencében hazát foglaló magyarokat. Államot alapított nekik, jól fölismerhető európai láthatárt rajzolt eléjük. Mátyás viszont olyan újkor eleji nagyhatalom főszereplőjévé akarta tenni Magyarországot, amely egy négyszáz évvel később született, kossuthi fogalmat kölcsönözve – Duna-államot, Duna-birodalmat, dunai konföderációt teremt.

Attila nagyzási hóbortja támadt volna föl benne? Vagy inkább az apa, Hunyadi János félelme? A korszak – ismételjük el közhelyszerűen – a török veszedelem kora. A török birodalom és vele együtt a mohamedán hit előretörésének az ideje. Lázálom, végzet, a tatárdúlásnál zordabb pusztulásveszély.

De nemcsak az volt, hanem más, európai birodalmak kialakulásának őspillanata is. A Német-római Császárság fokozatos kihamvadása után egyre erősödik a Habsburgok szerepe Európában. Pörgessük át gyorsan a korról szóló történelemkönyv lapjait. A törökök 1453-ban meghódítják Bizáncot. Lidérces gongütés ez a keresztény univerzalizmushoz tartozó országok és népek számára. Mennyivel más idő már ez, mint Hunyadi Jánosé, aki 1443–44 telén elibe megy a töröknek egészen a Balkán-hegységig. A közvélemény még azt hiszi, hogy valahol ezen a tájon meg is lehet állítani. A pápák időről időre égig emelik a keresztet, de az Úristen nem küld a földre olyan sereget, amely ezt megtenné. Persze nemcsak az Úristen követ el súlyos mulasztásokat, hanem földi helytartói is. Összefogás a pogány ellen? Körülbelül olyan önámító, hangzatos zsivaj volt ez, mint amilyent mi hallottunk Amerikából és a nyugat-európai országok irányából a hidegháború évtizedeiben Szovjetunió ellen. Nesze semmi, fogd meg jól! Már 1444 novemberében a szerencsétlenül végződő várnai csata után erről panaszkodik maga Hunyadi János is a Jenő pápának küldött levelében: „Isten ítéljen azok fölött, akik segélyt ígértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére minden elő van készítve, azután pedig ígéreteiket nem teljesítvén, cselt vetettek nekünk.”

Az apa keserű tapasztalatát Mátyásnak később sokszorosan át kell élnie. A pápákkal folytatott levelezéséből egyértelműen az derül ki, hogy a veszélyt egyetlen illetékes sem látja igazán, Magyarország kivételével. Föl kell készülnünk arra, hogy a kereszténység védőpajzsa, az utolsó szakaszban, egyedül Magyarország lehet. Ezt a mondatot akkor még nem a melldöngető pátosz lengi körül, nem az önfeláldozás mámora, hanem a pontos helyzetfölismerés tárgyilagossága. Mit kell látnia Mátyásnak? Azt, hogy a Vatikánt nem a kétségbevonhatatlan szentség dicsfénye ragyogja körül, sokkal inkább a tehetetlenségé. Sőt a fecsegő dilettantizmusé. Továbbá azt is látnia kell, hogy az itáliai városállamok is olyanok csak, mint a színváltó selyem: egyikük-másikuk, ha retteg is a töröktől, nem önmagát tartja első számú ellenfélnek, és félelme közben legszívesebben talán kereskedne vele. Nyugat-Európa nagyobb országai pedig csak fogadkoznak, hitet tesznek a szent küzdelem mellett, de félszemmel azt lesik, melyik ország akadna meg sebző halszálkaként leginkább a török torkán.

A Habsburgok alig látszanak még ki a Német-római Császárság és a spanyol birodalom felől tolongó árnyak közül, de már minden jövendő szerepre vállalkoznának. A térségben ők akarnak a másik erő lenni, a Másik Hatalom, amelyet sikeresen és gyorsan a török előretörése szervez meg és növeszt nagyra kegyetlen paradoxonként.

Mátyásnak és tanácsadóinak meg kellett érezniük, hogy Magyarország két malomkő közé, azaz: két pogány közé! – kerülhet. De amíg a tanácsadók bíztak a jó szomszédság mítoszában, Mátyás nem bízott. Saját érzelmei alapján ismerte a hatalomszerveződés minden kíméletlenségét. Szerintem csapongó, sőt hisztérikus viselkedése mögött roppant aggodalom sűrűsödött össze. Nevelőjét, Vitéz Jánost, aki apja helyett apja volt, csak olyan lelkiállapotban pofozhatja föl, amikor őrjöngeni, sírni, tombolni kellene. Megkockáztatom még azt a mélylélektani sejtésemet is, hogy az egyre fenyegetőbb török veszély közben nem azért foglalta el Bécset, mert kitört rajta a hatalmi téboly, hanem azért, mert a Habsburgokat minél távolabb akarta tartani attól a térségtől, amelyet nem olyan sokára elfoglalnak.

A mohácsi csatavesztés után, mint tudjuk, Szapolyai Jánost választották meg királynak. A választásnak egy 1505-ben elfogadott országgyűlési határozat volt az alapja, amely azt mondta ki: ha Ulászló király fiú utód nélkül hal meg, csakis magyar származású királyt lehet választani. A Csele patakba fulladt király eltűnésével – ha kissé furcsán is – életbe lépett a fiúnélküliségre alapozott törvény.

Szapolyai János király lett. De Mátyás titkos rémlátása is megtestesült: a Habsburgok ugyancsak bejelentették trónigényüket. II. Lajos sógora I. Ferdinánd 1526 decemberében szintén magyar királlyá koronáztatja magát.

A kettős királyság Magyarországot az agóniák országává tette.

A középkori tekintélyes magyar királyság, ötszáz éves múlttal a háta mögött, teljesen összeroppant.

Egy országból Mohács után három lett. Három külön rész az ideiglenesség szörnyű állapotában. Az úgynevezett Magyar Birodalom szétesésének a következményei máig éreztetik hatásukat a térségben, s nemcsak a magyarság életében, hanem a szomszédainkéban is. Minden szabadságharcunk, forradalmunk, háborúnk ebből a régi, kiheverhetetlen sokkból vezethető le. Jórészt ebből erednek a románokkal, a szerbekkel, a szlovákokkal kiélesedett feszültségeink is. Ha valaki túlzásnak érzi ezt a kijelentést, gondoljon a mai Szerbiára, Boszniára, Koszovóra, s mai retteneteink mögött látnia kell Hunyadi János, Szkander bég, Brankovics György korát, Mátyásét, a másfél százados hódoltság és küzdelmek korát, a Habsburg Birodalom kivirágzását és elmúlását egyaránt.

Talán azért gondolok egyre gyakrabban arra, hogy Közép-Európa, Dél-Európa, Balkán, sőt egész Európa mostani átrendeződése idején, érdemes lenne egy nagyszabású Mátyás-konferenciát rendezni Budapesten, és Mátyás szülővárosában, Kolozsváron, s meghívni rá szerb, albán, cseh, lengyel, osztrák, román, francia, német, bosnyák, bolgár, szlovák és török történészeket, hogy vizsgálják meg közösen a múltat, a nagy korszakváltó időt a tizenötödik és a tizenhetedik században, benne minden fölemlegetett nép szerepét. Gondolom: Mátyás király pápáknak küldött leveleiből az derülne ki, hogy a mi kereszténység védőpajzsáról szóló vallomásaink nem regényes kitalációk és utólagos szenvelgések. Mint ahogy Európáért kényszerűségből vállalt áldozataink sem azok.

Egy ilyen széles alapozású konferencia még talán a Mátyás alakja köré szőtt román mítoszokat is szálaira bontaná és elfújná a semmibe. Mátyás, mint román fenomén, akinek utólagosan azt írták, egy nemrég a szülőháza falán elhelyezett táblára, hogy ő az a király, akit senki se tudott legyőzni, csak a saját népe? A románság mint Mátyás népe? Van-e még ilyen hajmeresztő állítás a történelemben? A történelemben nincs, csak a történelmen kívül lehet. Ugyanis Mátyás akkor lett volna román, ha édesanyja, Szilágyi Erzsébet vagy az édesapja, Hunyadi János ortodox lett volna. De mindketten római katolikusok voltak. Egyszerű mákony és népbutítás az egész. Különben is ortodox hitű hatalmasságként Mátyás hogyan levelezhetett volna IV. Sixtus pápával vagy VIII. Incével?

 

*

 

Ha van valami jó, ellazító könnyedség az autóvezetésben, ez a szabad csapongás a legjobb. Fut, suhan a kocsi, az ember elengedi magát, ráhangolódik a gyorsaságra, és a képzelete szinte ficánkol, mint a harmadfű csikó. Sokszor megfigyeltem már, hogy séta közben lassabban mozog az agyam. Vagy inkább másképp. Ilyenkor, ha bármi eszembe jut, elkezdek vele ismerkedni. Körbejárom, mintha először látott szobrot járnék körül vagy alvó elefántot a Hősök terén. Hogy került ez ide? Hozták? Megszökött, és így tovább. Egyszóval egyszerre figyelek a részletekre s az egészre. Latolgatom, hogy eredeti lehet-e a gondolat, amely megvillant bennem vagy csupán egy tetszetős ötletről van-e szó? Hiszen idősödő korára az ember megtanulta, hogy akkor igazi egy gondolat, ha rögtön egy másikat is föltételez, sőt elő is hív. Weöresnek van egy kissé bolondos, talányos, de felejthetetlen megállapítása: „Legszebb alkotás: a séta.” Költészet és filozófia egyben. A kijelentés ugyanis nem ott ér véget, ahol a pontnál leeresztjük a hangunkat, hanem túllendül, túlfut saját határánál, elkezd osztódással szaporodni.

Ha elméleteket gyártó kisiparos volnék, gyorsan kijelenteném, hogy bizonyos fajta mozgások: gyaloglás, szekerezés ökrökkel, lovaglás, kerékpározás, mámoros repesztés egy több nyelven is üvöltő motorbiciklivel komolyan befolyásolják az ember agymozgását és lélekmozgását. Na és a lótuszülés helyzete? Állítólag ez a legtökéletesebb testi állapota a gondolkodásnak.

Ehhez, sajnos, nem tudok hozzászólni. Lótuszülés helyett marad az autóülés.

Az olcsó szellemeskedéstől magam előtt is elszégyellem magam. Ezt azért mégse! Egyébként is úgy monologizálok itt a kormány mellett, a kényelmes ülésben, mintha ebbe születtem volna bele. A régi magyarok nyeregbe, én pedig egyenesen az autóba. Lám csak, az újnépinek kikiáltott Csoórikám mit el nem árul magáról, ha nem kell viselkednie, és szabadon csaponghat! Ott lappang benne egy urbánus Háry János. Lassan elhíresztelem magamról, hogy Brezsnyev elvtársat én ütöttem el a Vörös téren autóval. Én, aki nyolcéves koromig autót legföljebb félévenként, ha egyet láttam. Talán ha az Öreg utcán laktam volna én is, mint Csanádi Imre, valamennyivel többet látok, mert a Bicske és a Fehérvár közötti forgalom az ő házuk előtt zajlott. A mi utcánk, az Új utca, egy másik bolygó elhagyatott utcája volt.

Életem nagy fordulata is az Öreg utcán esett meg velem: kalandom az első autóval. Már nem emlékszem pontosan, mikor: 1939 vagy 1940 nyarán egyik szombat este kidobolta a kisbíró, hogy a vasárnapi ebéd után három órakor Hubay Kálmán nyilas párti képviselő beszédet tart a községháza előtt, és mindenkit szeretettel vár erre a nagyon fontos találkozóra. Képviselő? Találkozó? Nyilas párt? Nekünk gyerekeknek fogalmunk se volt arról, ki Hubay Kálmán, s arról se, hogy mi fán terem a nyilas párt. Szóbeszéd után mindössze annyit tudtunk, hogy a főnyilas Zámolyon Pintér suszter, a háromlábú susztertrón bitorlója, aki talán nem is eszik, nem is alszik, a kert végibe se jár, csak ül a műhelyében, talpalja a csizmákat, a bakancsokat, a lakkcipőket, fülén a fejhallgatós rádió, és tíz-tizenkét órán át hallgatja az ország és a nagyvilág okos embereit. Csuda, hogy bele nem zavarodik.

Természetesen minket, gyerekeket nem érdekelt a képviselő személye, sem a zámolyi főnyilasé, de az esemény annál inkább, éppen azért már két óra körül ott zsizserésztünk, lökdösődtünk a községháza körül. Az első világháború elesett hőseinek jelképes cementkatonája lábhoz tett fegyverrel nézte túlfűtött várakozásunkat.

Egyszer csak észrevesszük, hogy egy bogárhátú, fekete autó ereszkedik lefelé a dombról. Nem jöhet máshonnan, mint Székesfehérvárról. Ráérősen közeledik, szinte méltóságosan. És megáll a községháza előtt.

Mi, gyerekek, azonnal odafutunk hozzá és körbeálljuk, persze, tisztes távolságból, nehogy a katonás természetű főjegyző úr ránk ripakodjon. Vendégnek kijáró tisztelettel fogadják a képviselőt, bevezetik a jegyző úr irodájába, a fiatal, ünneplőbe öltözött sofőr azonban kint marad.

A három jeles személy eltűnése után gyerekbandánk odarohan a kis púpos Volkswagenhez – ma már tudom, hogy az volt –, s úgy veszi körül, mint valami csodabogarat. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ilyen közelről még egyikünk se látott hasonlót. A sofőr, ahelyett hogy elhessegetett volna minket, mindkét oldalon leengedte az ablakot, legalább a szemünkkel hadd vegyük birtokba a „bogárkát”. Mi, egymás válla fölött átkukucskálva néztük végig a műszerfalat, a tükröket, a dudát, a gázpedált, a sebességváltót, amely olyan volt, mint egy szépen megfaragott somfabot. Utólag mosolyodom el, hogy az őserdei gyerekek se lettek volna kíváncsibbak nálunk.

A sofőr láthatóan élvezte vizsla szemű közönségét, és gondolt egyet, begyújtotta a motort, s odaszólt nekünk:

– Na, fiúk, akkor most autózunk egyet. De csak akkor, ha jól viselitek magatokat. Ketten ideálltok szépen a lépcsőre, ide az én felemre, ketten pedig a túlsó oldalra. Értjük egymást?

– Igen – válaszoltuk kórusban.

– Ha jól viselkedtek, mindenki autózhat.

Az első potyautasok között ott feszítettem én is a lépcsőn. Lassan indultunk el, de a hősi emlékmű előtt már fölgyorsított a sofőr, persze csak annyira, hogy a többi utasjelölt se nagyon maradjon le tőlünk.

Hatvan-valahány év elmúltával is eleven bennem a test első mámora, hogy csak állok mozdulatlanul egy helyben, és mégis gyorsabban haladok a futóknál. A suhanó szánkók és a vágtató kocsik mások. Az előbbihez lejtő kell, az utóbbihoz lovak. Az autó magától fut, láthatatlan erők röpítik.

A gyorsaság magát az embert s így a gyereket is, természetéből eredendően izgatja. „Gyere, fussunk, melyikünk ér oda előbb a csordakúthoz?” Hányszor próbára tettük efféle szilaj versengésekkel magunkat. És hát láttunk futni őzeket, nyulakat, kutyákat, sőt megvadult bikát is, himbálózó lánccal a nyakában. Az ilyen rohanások lenyűgözőek voltak, szépek és félelmetesek, maga a vér forrósodott át tőlük. Talán ezért találtunk ki saját gyártmányú szerkezeteket, hogy a gyorsaságot a magunk számára meghódíthassuk. Ilyen szerkezet volt a két, lánccal és borjúkötéllel összekötött négykerekű taliga, ez a barbár harci szekér, amellyel életveszélyesen úgy csörömpöltünk le a temetődombról, mint eszüket vesztett ördögfiókák.

Igen, a száguldás, az iram! A taligatákolmányok után az első igazi autó. Aztán a többi: teherautók, népautók, terepjárók, katonai autók, sportkocsik, páncélautók, kétéltűek, lefüggönyözött személygépkocsik, politikusok, diplomaták zászlós autói, suhanó és fényűző csodák.

Harminc-negyven éve még csak néztem őket, félszemmel, ahogy kirakatokat, varjúrajt, tolongó felhőket néz az ember, de már tizenöt éve magam is beléptem az autósok eltömegesedett kasztjába.

Beléptem, pedig nem akartam. Minden idegsejtem tiltakozott ellene. Minek egy költőnek autó? Ha korszerű akar lenni, az írásaiba legyen az, ne a kényelemhajszolásban. De ahogy sűrűsödött körülöttem a világ, sokasodtak a teendőim, el kellett döntenem: gyalog vagy villamoson rohangálok-e egyik helyszínről a másikra, mint ahogy ötven éven át ezt tettem, vagy megtanulok vezetni, és gyorsan elveszítem ősemberi ártatlanságomat.

Az utóbbi mellett döntöttem. Ötvenöt évesen vizsgáztam le a vezetés tudományából, szerintem eléggé hitványul. Még ma is azt hiszem, ha nem lettem volna országosan ismert ellenzéki író, aki benne él a közélet sűrűjében, s olyan dolgokról tud beszélni az oktatójának, sőt a többi oktatónak, amiről senki mástól nem hallhattak, valószínű, hogy ugyanúgy fönnakadok én is a rostán, ahogy Tornai Jóska barátom fönnakadt. Néha úgy „vezettem” Soroksár felé, hogy az én oktatómon kívül még két másik oktató is beült az autóba politizálni velem Pozsgayról, Nyers Rezsőről, az erdélyi magyarokról, akikről én sok mindent tudtam. A vizsgáztatóim, feltehetően, azt gondolták rólam, ha a politikai életben jó ösztönnel eligazodom, el fogok igazodni majd a forgalomban is.

Eddig – egyetlen koccanást leszámítva – sikerült is, de ez a megnyugtató siker mégsem altatta el autós bűntudatomat. A legváratlanabb pillanatokban nyilall belém, hogy a magam kényelméért egy világméretű összeesküvés tagja vagyok, rongálom ezt a gyönyörű bolygót, fertőzöm a levegőjét, a gólyák hűséges szíve köré gázfelhőket terelgetek. Sőt, nemcsak ez ellen a bolygó ellen vétkezem, hanem a világmindenség ellen.

Hogy magyarázzam ezt meg, hogy elhiggyék nekem? Egy közönséges látomást kell ehhez segítségül hívnom. Többször megesett velem, hogy a világ olyan nagy városaiban, mint amilyen New York, Párizs, Los Angeles, Rio de Janeiro, ismerőseim csupa kedvességből fölvittek a város legmagasabb pontjára, hogy megcsodálhassam szépségüket, nagyságukat, fölfoghatatlan arányaikat. A várost átszelő folyók hídjait, a felhőkarcolók titáni tűpárnáját, a tereket, ahogy az utcák szövevényében elhelyezkednek vagy a székesegyházakat, ahogy az ég felé nyújtózkodnak. Némelyik város szomszédságában maga az óceán sétálgatott. Az első gondolatom szinte mindig az volt, hogy micsoda vakmerőség és képzelőerő kellett ahhoz, hogy megépüljenek! Micsoda gátlástalan szabadság! De a tudatalattimat mindig beárnyékolta valami. Valami? Az autók! Az autók sokasága! Az apokalipszis szó elvont fogalomként élt bennem sokáig. A háborúkhoz és a János jelenéseihez kapcsolódott. De mióta fölcipeltek engem is a hegyre – a jelképes hegyre –, mint Jézust, és megmutatták nekem is a világot, a legdöbbenetesebb élményem az autók látványa volt. Az autók sokasága. A veszteglőké és a rohanóké is. Igen, az autó-apokalipszis. Rémületes és jóslatos. Lassan több autó lesz az ember körül, mint amennyi a madár, hangya és lepke. És mindegyikbe benzin kell. Benzin a hét- vagy nyolcmillió New York-i autóba, a Los Angeles-ibe, a tokióiba, a londoniba, a kairóiba, a rómaiba, a berlinibe, a párizsiba, a moszkvaiba, a pekingibe, a szegedibe s bécsibe. És már mióta? Ide s tova száz éve! Benzin a nap minden percében, órájában, sötétben és világosban, zimankós időben és nyári hőgutában. Benzin kell az emberiségnek, akárcsak oxigén. És honnan kerül felszínre ez az irdatlan mennyiségű nyersolaj, amelyből autók, tankok, hajók, katonai repülők, utasszállító gépek üzemanyaga lesz?

A Föld belsejéből!

Kezdetben csak felfedezték az olajmezőket. Talált kincsnek tekintették valamennyit, az emberiség szerencséjének. Civilizációt építettünk rájuk, jövőt, kényelmet, boldogságot. Maga az olaj is természet volt. Mint a föld, mint a víz. De egy bizonyos, önfeledtségben eltöltött idő után, megjelent a rémület: jó, jó, most még rendben van minden, de meddig lesz elég a „folyékony arany”? Húsz évig? Harmincig? Esetleg tovább? És ha addig nem fedezünk föl újabb erőforrásokat, vége a világnak?

A kérdést, persze, így is meg lehet fogalmazni, de így nem más, mint egy rosszul elnyöszörgött hamleti ostobaság. Az önzőek, az érdekeltek, a rövidlátók gondolkodnak így. Heisenberg azt írta egyik tanulmányában: „A természet előbb volt, mint az ember és az ember előbb, mint a tudomány.” Nem tette ugyan hozzá, hogy ez a létbeli sorrend megkerülhetetlen fontossági sorrendre utal, de mi nyugodtan hozzátehetjük. Vagyis: nem az az elsőrendű kérdés, hogy meddig tart ki az olaj, hanem más. Utalhatnék az ózonpajzs átszakadására, amely civilizációs ártalom, de szerintem még ennél is van kétségbeejtőbb gondunk. A Föld belsejéből kiszivattyúzott olaj roppant súlyos dolog. Lassan-lassan egy láthatatlan tenger súlyával fölér. Ha átalakítása és fölhasználása révén nem válna légneművé, valószínű, hogy fölösleges volna aggódnunk. De így muszáj, mert hol az a tudós társaság, amelyik ki tudná számítani, hogy a száz éve fogyó olaj légneművé válásától nem könnyül-e annyit a Föld súlya, ami miatt a tömegvonzás eddigi rendszere veszedelmesen megsérülhet?

 

*

 

Tudom, a kérdés megpendítése szónoki, tudománytalan, sőt egyenesen gyermeki. De, mint a legtöbb gyermeki kérdés, eredeti és megkerülhetetlen. Newton almája egyre többször üzen nekünk, hogy válaszoljunk erre a kérdésre, de hogy csúnyán fejezzem ki magamat: mi a hallgatásban vagyunk érdekeltek.

A múlt század elején az úgynevezett fehér ember a modern reneszánsz feltalálójának érezhette magát. A halott Istentől megörökölte a természetet, a csodatevés szertelen képességét, és úgy gondolta, hogy magára maradva saját üdvözülésének a távlatait is képes lesz megteremteni. A tudomány és a technika segítségével. A költők ódákat kezdtek írni a gyorsaság suhanó múzsáihoz, a magas homlokú mozdonyokhoz, amelyek a postakocsik döcögését legyőzve új ismeretek és új rejtelmek földrészeire röpítik az embert. Lapozzuk csak föl a futuristákat, ilyen mondatokat találunk a kiáltványaikban: „Az irodalom mindmáig a megfontolt mozdulatlanságot, a révületet és az álmot magasztalta. Mi a kihívó mozgást, a lázas álmatlanságot, a futólépést, a halálugrást, a pofont és az ökölcsapást magasztaljuk… Megállapítjuk, hogy a világ nagyszerűsége új szépséggel gazdagodott: a sebesség szépségével. Egy versenyautó, kirobbanó lélegzetű kígyóhoz hasonlatos vastag csövekkel díszített motorházával… egy bömbölő autó, mely úgy száguld, mint a kartács, szebb, mint a Szamothrakéi Győzelem szobra.”

Ebből a szelídebb kiáltványrészletből is az derül ki egyértelműen, hogy a gyorsaság, az erő, az anyagot megerőszakoló szenvedély pornográfiája mámorosítja meg a huszadik századba belépő embert. A század úgy indul, mint a rendkívüli lehetőségek százada. Tudjuk, hogy a kerék föltalálása milyen mértékben forradalmasította az emberi létezést, vagy az, amikor vitorlákba fogták a szelet, és uralni kezdték a tengereket. Sőt itt kell megemlékeznem a lovakról. A lovas-civilizációk nagy teljesítményéről, hiszen lovak hátán hódítani meg roppant ázsiai térségeket – ez semmivel sem kisebb teljesítmény, mint világtengerek hullámain jutni el a célig.

A világ ősrendjét megváltoztató felfedezésekhez viszonyítva a huszadik század tömegesen állította elő a tudomány és a technika robbanékony csodáit. E modern csodák közös jellemzője, amely kihívóan vagy éppen rejtetten minden változásban jelen van: a fölgyorsulás. A sebesség. Az Istent is megszégyenítő iram. Rohant a tigris, a párduc? Sörényüket lobogtatva rohantak a vadlovak és a szelek? Hol vannak ezek a hangsebességgel és a fénysebességgel versenyző szerkezetektől: repülőgépektől és a rakétáktól?

A sebesség valójában a közlekedési eszközök forradalmasításával kezdődött el. A természetben megismert legnagyobb sebességgel legelőször talán a gőzgépek és a robbanó motorok kezdtek el versenyezni. A hajók, a vonatok. De kezdetben ők is csak mosolyogtatóan. 1847-ben Petőfi szinte mámorosan ír a Pest és Vác között közlekedő vonatról:

 

Tenger kéj veszen körül,
Közepében lelkem fürdik…
A madár röpült csak eddig,
Most az ember is röpül!
– – – – – – – – – – – – – –
Hegy, fa, ház, ember, patak
És ki tudja, még mi minden?
Tűnedez föl szemeimben
S oszlik el, mint köd-alak.

 

Ha jól tudom, ez az első magyarországi vonat negyven kilométeres sebességgel száguldott csupán, utasai mégis szédültek. Gyors váltással gondoljunk például a szuperszonikus repülőgépre, a Concorde-ra, amely a hangsebességnél kétszer gyorsabban repül, óránként 2500 kilométeres sebességgel. Hangsebesség, fénysebesség, az elektromágneses hullámok sebessége, részecskegyorsítás, információgyorsulás – ezekre hivatkozva jelentheti ki Paul Virilio, a korszak egyik nagy elemzője, filozófusa, hogy: „Mi vagyunk az első olyan társadalom, amely munkába állította az abszolút sebességet.” Eddig, amikor feudalizmusról, kapitalizmusról beszéltünk, mindig a felhalmozáson alapuló osztályokra gondoltunk. A kulcsszó a kizsákmányolás volt. Végeredményben erről van szó ma is, de a közvetlen kizsákmányolás módszerét épp a sebesség alakította át teljesen. Az újfajta fölhalmozás csakis a sebesség által érhető el. Az győz, aki gyorsabb. Sőt az az igazi győztes, aki olyan gyors, hogy már nem is látszik. Csupán absztrakcióként létezik.

Ha ez a lidérces absztrahálódás át tudja alakítani a pénz világát, az erő világát, az anyagét, miért ne alakítaná át a szellemét? A sebesség jelenléte szinte mindent kétségbe von, ami ősi, ami természetes, aminek saját irama és mozgástere van. Ráadásul mindig a fejlődés álarcában lép elénk, és új Mefisztóként a haladás monológjait mondja. Sokakat lenyűgöz, holott Virilioval kell egyetértenünk, aki nem fél kijelenteni, hogy a fejlődés hovatovább magát a létezést vonja kétségbe. Érvelése olyan, mint a kétszerkettő egyszerűsége. Azt bizonygatja, hogy „a múltban akárhányszor föltaláltunk egy technikai újítást, a vonatot, a hajót, a repülőt, vagy bármi mást, feltaláltunk egyben egy újfajta balesetet, amely az adott szubsztanciát: a vonatot, a hajót, az elektromosságot, az áramütést, a tengerjárókat, a hajótörést stb. jellemezte. De ezek »helyi« balesetek voltak, egy adott helyszínhez köthetők. Azonban a telekommunikációval és az ezt jelentő azonnalisággal és közvetlenséggel a totális baleset lehetőségét találtuk fel… A »helyi« katasztrófáknál az anyag jelenlétére egyértelműen szükség van, maga a baleset pedig esetleges, és az anyaghoz való viszonyában jelenik meg. Azért fulladunk vízbe, mert a hajó elsüllyed. A totális balesetnél viszont már nem egy anyagnak, nem valamely szubsztanciának vagyunk részei, mint például egy süllyedő hajóban, hanem magának a balesetnek.”

A sebesség előbb-utóbb a tudományt is az őrületbe fogja kergetni. A tudomány, mint a tudás öngyilkossága? Nem, nem, képtelen vagyok tovább belemélyedni a témába. Lehet, hogy a diktatúrák elleni „sikeres” harcunk után a fejlődéssel kell szembeszállnunk?

 

*

 

Épp most fordulok rá az Erzsébet hídra. Előttem is, mögöttem is autók. Ha valaki most a Gellérthegy tetejéről figyelné ezt a december hajnali tülekvést, nagyjából ugyanazt gondolná, amit én gondoltam Párizsban, az Eiffel-torony tetején vagy New Yorkban a World Trade Center magasában. Istenem, hova jutott az a nyolcéves fiú, aki ott állt Hubay képviselő úr autójának a lépcsőjén, és lélegezte be a gyönyört? A lépcsőről bejutott az ülésre, s hetvenévesen most ő nyomhatja a gázpedált? Tragikomédia. Rossz vicc. Nem igaz. Hazugság. Ennél százszorta több dolog történt.

 

*

 

Kőbánya. Egyre közeledem a szerelőműhelyhez. Holott önmagamhoz kellett volna. A filozófus Molnár Tamás azt írja egyik könyvében, hogy filozofálni annyi, mint újra rehabilitálni magunkban a végső kérdésekre választ kereső embert.

Lehet, hogy ezzel az úttal ez kezdődött el?

 

 

 

Egy elveszett karácsony

Maholnap újra karácsony. Istenem, hányadik is már, ne bolygassuk – sokadik.

Nem mondhatom, hogy külön-külön mindegyikre emlékszem, de a fényeikre, a hangulataikra igen. Különösen gyermekkorom karácsonyaira, amelyeket még otthon, Zámolyon éltem át, tizennégy éves koromig. Pedig se betlehemi pásztor, se betlehemi király, se napkeleti bölcs nem voltam soha, sőt tollsöprű szárnyakkal fölszerelt angyalka se. Nálunk, reformátusoknál, már kopárabb volt a hagyomány, legalábbis az, ami az ünnep külsőségeit illeti, de az áhítat, a csoda jelenléte tökéletes volt bennünk is.

Karácsonykor olyasmi történt velünk, ami az év bármelyik másik napján elképzelhetetlen lett volna. A vacsora után apánk levette az öreg gerendáról a Bibliát, s fölolvasta nekünk Jézus születésének a történetét. Akár egy parasztpüspök. És, mint aki igazán jól értesült istenszolga, istenhívő, aprólékosan beszámolt az istállóban lezajlott szülésről, a jászolról, a szalmáról, az állatokról s a csillag nyomát követő bölcsekről, akiket a fondorlatos Heródes küldött. Heródes, aki megrémült attól a hírtől, hogy a zsidók királya megszületett. A bölcsek viselkedéséből is rossz végzetet sejtett meg, s hogy ez be ne következzék, a király minden két éven aluli gyermeket megöletett Betlehemben és a környékén.

Hat-hét éves koromban már elég sok első világháborús történetet hallottam apámtól és felnőtt férfi rokonaiktól, de olyasmit, hogy minden ártatlan gyereket megöljenek, soha.

A szörnyűség nem fért el bennem hosszú órákig.

A feszültséget rendszerint az éjfél körüli, sejtelmes ostordurrogtatás és a rekedtes kanásztülök hangja oldozta föl. Jöttek a pásztorok karácsonyt köszönteni. Jött a tehenes, a kanász, akit egyébként feribácsiztunk és janibácsiztunk, de éjféltájt teljesen átlényegültek: olyanok voltak, mint akik saját szemükkel látták Heródes lovait, katonáit, a leölt gyermekeket és a szamárháton Egyiptomba menekített, sugárzó, győztes kicsi Jézust.

 

*

 

1944 decemberében minden előző karácsony emlékét és misztériumát maga alá temette a második világháború. Tizedike körül már olyan közel került hozzánk a front, hogy esténként a kert végéből úgy bámultuk az ágyúk torkolattüzét, mintha a szemhatáron száz kazal égett volna egymás mellett. A Galíciát és az olasz frontot megjárt férfiak azzal vigasztaltak minket, hogy Zámoly nem hadászati célpont, Székesfehérvár viszont az. Ha azt elfoglalják az oroszok, Zámolyon csak átszaladnak.

Az előjelek épp az ellenkezőjét sugallták: egyre több német katona érkezett a faluba. Hozzánk is hatot költöztettek be az első, azaz: a tisztaszobánkba. Ketten közülük azzal mutatkoztak be, hogy beköltözésük után fél óra múlva a konyha falát díszítő tányérokat, anyám szeme láttára, csiribű-csiribá, úgy „levarázsolták” a helyükről, mintha sose lettek volna ott. Kiderült róluk, hogy bevonultatásuk előtt hivatásos szemfényvesztők voltak, cirkuszi „varázslók”. Legjobban a krumplis pogácsát szerették, mézzel. Hol korán hajnalban, hol késő este vitte ki őket egy autó a frontvonalba, Pátkán át Lovasberény irányába. Oda is könnyedén, lazán indultak, mint akik fellépésre mennek.

De a hat között volt egy, aki nagyon kirítt a csapatból. Négy-öt évvel idősebb is volt náluk, s az arcán már jól kirajzolódtak azok a jövőbeli árkok, amelyek csak mélyülni fognak. Róla is kiderült, hogy ugyanannak a cirkusznak volt az alkalmazottja, mint a társai, de ő állatokat idomított. Amikor szabad volt, az idejét inkább velem, a tizennégy éves diákkal töltötte, mint a „bűvészekkel”. Valamennyire tudtam is vele németül beszélni.

A harmadik vagy a negyedik napon élete nagy szakadékába zuhantam alá. A hátsó szobában ültünk az asztalnál, és Alfréd elővett egy fényképet. A fényképen a felesége állt két fiúcskával egy téren, valamilyen díszkút előtt. Az egyik fiú nyolcéves lehetett, a másik hat. Egy bombatámadásban mindhárman meghaltak.

Nem tudtam levenni a szememet a fényképről. Valaki benyitott a konyhába. Az ajtócsikordulásra Alfréd gyorsan visszatette a fényképet az iratai közé. Nem akarta, hogy akár anyám, akár a nővérem megismerhesse titkát. Gyorsan fölállt, és kiment az udvarunkra, ki a szérűbe, ahonnét a temető dombján álló templomromot jól lehetett látni.

Másnap arra kért, szerezzünk valahonnét karácsonyfát, szeretne három szál gyertyát meggyújtani alatta, ha a karácsonyestét még nálunk töltik Zámolyon.

Fenyőfát Zámolyon csak lopni lehetett akkoriban, a Merániak erdejéből. Igaz, hogy csak hosszú tűlevelű fenyők nőttek az erdőben, de a parasztoknak és a pusztai cselédeknek ezek a szakállasabb, borzasabb fák ugyanúgy megfeleltek, mint azok, amelyeket a városban árultak. Ráadásul ezeket pénz nélkül meg lehetett szerezni, csak gyalogolni kellett értük, mert a grófék erdőőre – a nagytekintélyű jáger – a karácsony előtti napokban valahogy mindig otthon felejtette a szemét.

Dél körül indultunk el a Laja pusztához közel eső erdőbe. Csönd volt és hó mindenfelé. Tetőtlen béke. A tegnap esti makacs ágyúzaj után jó volt lépkedni a szelíd hóropogásban. Arra emlékszem, hogy titokban boldog is vagyok, mert segíthetek fát szerezni ennek a szerencsétlen katonának, aki – ki tudja, hány hete már – egy idegen ország földjén, a halottai körül bolyong.

Útközben egyetlenegy embert se láttunk. De váratlanul az egyik huppanó mögül vadnyúl ugrott elő, és villámcikázást utánzó tört vonalban menekült előlünk, mintha a legújabb harcászat elvei szerint képezték volna ki.

Alfréd ösztönösen előkapta revolverét, s kétszer-háromszor rálőtt, de nem találta el. Örültem? Szomorkodtam a kudarcának? Azt hiszem, egyikre se jutott időm, mert az erdőből két géppisztolysorozattal körbelőttek bennünket. Előttünk és mögöttünk is nyolc-tíz méternyire, röpködött a hó meg a föld. Utána sípszó hangzott. Megálltunk, megmerevedtünk. Futva és kiabálva két német katona közeledett felénk.

Alfréd hóba dobta a pisztolyát.

Amikor három lépésre tőlünk a két német megállt, keményen faggatni kezdett bennünket: mit keresünk itt? ki adott engedélyt, hogy idejöjjünk? a pisztolyon kívül van-e nálunk kézigránát? Ezt még értettem, de a hosszabb és keményen ropogtatott katonás mondatokat nem.

Karácsonyfa nélkül kellett hazatérnünk. Alfréd egyetlen szót se szólt hazáig. Csak ment előttem, mint akinek nincs többé hova mennie.

 

*

 

Karácsony előtt nyolc-tíz nappal lőni kezdték Zámolyt is. Éjszaka pedig bombázni. Este tízkor halálpontosan megjelent a falunk fölött egy repülőgép, és ledobott öt-hat közepes erejű bombát. Éjfélkor, két órakor s hajnali négykor ugyanígy.

Ez volt a valóságos háború előszava. Az első világháborús honvéd-stratégák sorra megbuktak a jóslataikkal és a reményeikkel. De ők is csak 1945 márciusában értették meg, hogy miért is volt olyan kivételes célpont a szülőfalunk. A németek utolsó magyarországi védvonalának, a Margit-vonalnak, egyik legerősebb szakaszát Zámoly határában építették ki. Egy óriási kiterjedésű, jól berendezett bunkerrendszert, nagyobbik részét épp abban az erdőben, ahova mi karácsonyfáért mentünk. Mindezt olyan titokban csinálták, hogy egyetlen zámolyi se tudott róla.

A falu később tizenhétszer cserélt gazdát. A határában négyszázötven kilőtt tankot számoltak össze hivatalosan.

Betlehemi csillag helyett nekünk óriás fényű Sztálin-gyertyák jutottak. Földön túli világosságukban közeledett felénk karácsony. A német katonák köszönés nélkül távoztak Zámolyról.

Az oroszok karácsony másnapján foglalták el a falut. Hosszú libasorban vonultak végig az Új utcán. A kapuk előtt állva bámultuk őket. Ők se szóltak semmit és mi se szóltunk.

Két óra múlva tankokon, autókon érkeztek a megszálló osztagok. A tankok tetején sáros paplanok és dunyhák rongyoskodtak. Ettől rémültem meg legelőször. Utána rögtön attól, hogy egy tank a mi udvarunkba is beállt. A kaput persze senki se nyitotta ki előtte. Simán maga alá gyűrte. Apám, aki 1917-ben Poltava mellett egy kastélyban töltötte hadifogsága hónapjait, oroszul istenkedett velük, hogy mit csináltak a kapuval, de ők csak nevetgéltek: nyicsevo, papa, nyicsevo. S két katona már két jajgató ludunkkal jelent meg a körtefánál, s odaszorították a nyakukat a fa törzséhez, s egy harmadik pedig, egyetlen fejszecsapással levágta a fejüket. Nesze neked, kis Jézus, másnapos korodban! Azonnal föl a szamárra, s irány Egyiptom! Heródes szelleme a tett színhelyén mindig megjelenik.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]