A látogató emlékei, 1977

 

 

 

 

Önarcképek, hajdan-időmből

Szökésem, első futásom,
sáron át, tüskeboronákon,
fölindulásom,
tatáros mákdúlásom,
kaszabolásom,
vérem egy fejszenyélen,
egy szalmaszálon,
sebeim, égő sebeim:
vörös bányadomb-sebek a világon –
kiszolgáltatott vagyok,
mint aki szeret,
mint aki játszik
s ti mégis megvertek, ha játszom –
szökésem, első futásom,
sáron át, tüskeboronákon – –
*
Sárga nap, sárga, sárga,
akáckarók a nyár húsába,
vonyogó-döfés a kazal szívébe,
sárga kazalvér a tyúkok fejére –
sárga nap, sárga, sárga,
vadméhek után dobott pányva,
suhogás, isten-sóhaj, semmi,
látom a szemem fényesedni – –
*
Ha nyár van, azt hiszem, mindig nyár lesz,
ha tél van, azt hiszem, mindig tél lesz,
a völgyek jászolában jézuska-hó lesz
s a szőlőhegyről jön majd Heródes – –
*
Fehér nap, fehér, csontfehér,
körömágyamra hull a dér,
szalmabarlangban melegednék,
tücskökre új nyarat lehelnék – –
*
Új nyár, július,
éget a kő, éget a hegy,
lepkékkel iszom a folyóból,
sás vagyok s madárban gyerek,
egy harapás a zöld szilvába,
talált fácántoll, favödör,
leránt a kút és földob újra,
ég és víz bennem tündököl – –
*
Kié a ház, kié a kút?
kié a rengő hasú lúd?
azé, ki nyerni tud –
Kié a kés, a kulcs, a szó,
kié a bál,
ha véresen, szoknya-szárnyon
hegyeken túlra száll?
azé, ki ölni tud –
*
Nekem elég egy kő, ha elhajíthatom,
egy folyó, ha elálmosodik tőlem,
hátára esett szarvasbogár az erdő,
kapálódzik a levegőben –
egy madár kihűlt helye is elég,
világ hiánya sátoroz oda csöndben –
ha haza hívtok, ellakom szátok előtt
a legkisebb mosoly-gödörben – –
*
szökésem, első futásom,
sáron át, tüskeboronákon.

 

 

 

Töredék

Milyen gödrökben éltem én!
milyen ládákban virrasztottam!
kocsonya-világ berzsenyije
voltam – vagy az se voltam.
A fákon rongy volt, az egeken sömör
s oltottmész-tóban a halál
hajasbabái s kivérzett szalmaszálak
templomok körül, dögkutaknál
és diák-bál és katona-bál és sírásó-bál
ugyanott, ugyanakkor, a hervadó liget
betonfoszlányaival földíszítve
s tangó a zúzmarában: ágyék-hadüzenet,
comb-hadüzenet, nyál-hadüzenet s a száj
kamracsöndjében csírázó szavak – – –

 

 

 

Kések és szögek szárnya

Innen oda,
keze alól a te karodba,
haja alól a te hajadba,
úszó cseresznyemag utasa sehol soha.
Sárból a fázó kékbe,
föl, föl a füvek felhőkarcolója
fölé a szélbe,
suhanó árvaház lakója sehol soha.
A homok, a zene, az agyag sárgaláza
reszkettet: az vagyok, ami ők:
résztvevő test, időt
kifárasztó játék és mégis sehol és soha.
Kések és szögek szárnya. Bőröm alatti
jósdahely hamuja.
Mindig valami. Mindig valami.
És mégis sehol és soha.

 

 

 

Májusi légcsavar a kéz

Ugye jó lett volna
derékig napsütésben,
derékig fűben,
a mozgalmas víz ágyában hanyatt?
s jó az utcákon
mikor sokan járnak?
Paradicsomi hernyók a kertben,
ádám és éva-árnyak –
ugye jó lett volna a vér füstölgő mocsarai nélkül
bűntelenül és büntetlenül
kilesni tuskók mögül,
mint aki sokáig él
és soká elidőzhet?
és fehérnek lenni
és feketének
és zöldnek
és fölöslegesnek a hónaljillatú csordákban –
májusi légcsavar a kéz –
ugye jó lett volna fölszállni,
szétoszlani,
visszaesőzni a földre,
jó, mint a zsilipnek megnyílni,
forrás-záró kőnek átszakadni,
s jó a kékségben várakozni,
jó, amit várok, azt gondolni,
idő hétfőjén téged,
idő keddjén is téged,
idő szerdáján is téged.

 

 

 

Üzenet

Az ellenfél ma is távolmarad,
távol vállgödreinktől, bőrünk szagától,
de a kivilágított erdők mögül üzeni:
le vagyunk győzve, ne felejtsük,
sziklába ragadt kéz a kezünk,
a földön vagyunk, a föld alatt vagyunk,
a mocsár köténye alatt vagyunk,
a kövületek rózsakertjében, alul, legalul,
s ne lélegezzünk, ne moccanjunk,
kisikált anyaméhek vakítanak fölöttünk, mint a rézüst,
le, még lejjebb,
le, az uszadékfák sötétje alá,
vízszintesen a csigolyákat!

 

 

 

Senkinek senkije

Azt is mondhatnám: kerülj el –
de ha már itt vagy: jó veled,
együnk zöldhagymát, kenyeret,
hersegtessünk, mint jó lovak
és rugdalózzunk és harapjunk,
remegtessük a bőrünket bársonyosan:
észak és dél röpüljön rólunk
szúnyogsírással s a szomszédnő
vérszívó tekintete. Senkinek senkije:
Bulgáriából lángoló lepedőket rántok föléd
s a petricsi jósnő mágneses haját,
hogy fényhalmozó hasad fölött
a félbemaradt lepkék megpörkölődve lehulljanak,
s elgyöngítve a világot benned,
lélegzeteddel lélegezzek.

 

 

 

Mert volt idő

Mert volt idő, hogy napok se voltak,
se délelőtt, se dél, se délután,
csak a kazalból kiröpülő verebek suhorásztak,
csak arcom szilvaszemét láttam a kútba hullni.
Tél? ősz? nyár? csak a sár mozgott lábatlanul,
csak a színváltó ribizlisövény a kertben,
csak az öregasszony-kendőként csapódó lepkék,
csak elfutottam és visszatértem,
csak ott voltam, ahol seb voltam,
csak a testem voltam, kezem és lábam,
csak hű kutyaszem a halottvivők háta mögött,
édes és savanyú esők háltak a számban,
csak só voltam, vér, csak méz, csak meztelenség.

 

 

 

Előhívó ének

Bogár bújik,
hangya bújik,
kígyóhagyma szára bújik,
hídlábak közt hal bújik,
isten-tojásból nap-csibe,
belőlem dobverő ág,
te bújsz belőlem: volt-magam,
ősöm, elődöm, volt-gyerek,
bujdostató és bujdosó,
lófej-csizmákban caplató,
kutyák szemében kiskirály,
te, kit az idő rám hagyott,
hónak, madárnak átadott,
bársonyon, sáron futtatott,
bombatölcsérben altatott
s mindennek, mindenesnek
hegyes esőkkel avatott – –
zöld bokrok tüzérei
lövik kétfelől homlokom,
bevehetetlen homlokom,
mosolygok hát és vonulok,
elgurult dobomért megyek,
vissza a Vértes hely alá,
tüske-temető közibe,
lassan, hogy a halott is lásson,
föld arcával a Föld is lásson,
lassan, ahogy a víz megy el.

 

 

 

Megosztva a homályt

Menni a hóban,
menni a csipkés utcán
a kirakatok borújában,
 
megosztva a homályt
 
magammal,
megosztva járdaszéli fákkal –
A pályaudvar kivilágított órája
nem az Isten egyszeme többé,
nem is a te világot-látó egyszemed,
menni a tőled kettévált idő medrében
 
villamossínek gázlóin át,
 
ágyékok átkelőhelyén,
 
menni a menésért,
 
a távolodásért,
 
fűtetlen világ lovagja,
menni a kopogás sötét anyanyelvével
 
párban,
zúzmarás már az ing,
behavazva a csontváz,
 
menni, lélegzetemet megelőzve,
 
mintha valaki elé,
 
valaki után,
 
pedig senki elé,
 
senki után.

 

 

 

És megszaporodtak

És megszaporodtak a csömörös levelek,
a hallgatások, a nyájas meghívók
s a város fölött virrasztó mosolyt
elejtette a száj: nem esőzött több röpcédula
a földre: röpcédula-hó, röpcédula-nyár
és megszaporodott a szégyen, a bukás kacatja,
a hiábavaló remény hajat növesztett, mint a fiúk,
országok vakvágányra tolva
dohogtak homlokomnál
s koromfák mögött vasajtó dörrent, vaspántok,
vascipők
s nők jöttek arany öngyújtót csattogtatva, mint a kémek,
kicserélhető fejjel,
szipkával, esernyővel,
tejeskukorica fogukon vérnyomok.

 

 

 

A hegyi lány

Szakítsd ki a fejed a sötétségből,
ő üzent újra,
az elszenesedő ágak mellett kuporgó hegyi lány:
a havasi gyopár száraz csillagát
ő küldte el a küszöbödig.
Tejjel telik meg mindig a kút,
ha emléke fölé hajolsz,
ugatnak a fekete kutyák
s a magány eszelőse nem hunyja le benned a szemét,
nem hunyja le benned a testét.
Hallgasd a kőzuhanást,
a torlódást, a robajt a bezárt völgyből
és szeress bele, ha többé
elérhetetlen is ez a zene –
Bámész tehenek édeskés szagával
az a lány üzent újra:
a havasi gyopár száraz csillagát
ő küldte utánad a világ tetejéről.

 

 

 

Recsegve, mint a deszkapalánk

Recsegve, mint a deszkapalánk, beomlik
ez a tavasz is –
A korhadás zöld porát beszippantom –
Boldogok, akiknek a keze üres, a szeme üres,
akiknek emlék-országát keresztül-kasul
bekalandozzák esők, havazások,
akiket nem állít meg semmilyen határ,
nem torpaszt meg a Hold: a Világnagy Óra sétálója,
akik felejteni és várni tudnak
délben és este
s vadló-sörényű erdőkkel
a lezuhant lepkék tömegsírja fölött átugratni:
hadd porladjon, ami a csontnál lágyabb,
anyánk sáros köténye is
a leszakadó lombbal együtt hadd rohadjon.

 

 

 

A falban fácánt hallok suhogni

Postaládámban jácint, orgona,
írott levél helyett három diólevél,
három zöld távirat: „Kereslek, tudd meg, napok óta,
ajtófélfádon a vér nyoma: jegenyevér.”
Ki járt itt? Ki keresett? találgatom. Talán a
májusi ég? Talán a kertet, erdőt megtépázó
lázbeteg terhes anya? Vagy az a habzó, apollinaire-i szajha:
a csiklandozó folyókkal együttháló?
A falban fácánt hallok suhogni s közeli
füvet a vakolat alól. Életem felén túl
kicsoda hajt rám vadat, falevelet, fűzsiborgást?
A szívem alatt lustálkodó végtelent ki
lármázná föl újra? Testemnek testet adva folytatásul,
szélben, madárban örökös bentlakást? – –

 

 

 

A kinagyított szem rései

(Így van ez, így
büntet a múlt idő is.)
Hiába gyorsulok föl, mellemben
a láthatatlan légcsavarral,
hiába eszem kapkodva jéghideg sültet
s hajszolom veséimet is: e halálra edzett versenylovakat
és vállam szomszédságából is hiába
irányítok felségjeles lepkét
a Holdra:
a kinagyított szem résein át
rendíthetetlen bölcsőkre látok,
tegnapi szántások haját fújja számba a szél
s két szó között egy istenfej
recseg. És rongyaim, gyászos rongyaim!
(Így van ez, így
büntet a múlt idő is.)
Minél föntebbre: annál inkább a tetves por alá,
minél távolabbra: annál inkább
a vérző somokhoz közel.
A bedőlt ólak kigazosodott múzeumára
celofán-szárnyú angyal száll haza velem,
tejet és kenyeret kíván,
lassú és örök éneket,
a kútból visszhangot,
a számból fogat és vért,
a halálból halált.
(Így van ez, így,
büntet a múlt idő is.)

 

 

 

Évforduló

Fordulj csak hátra: kevesen vagyunk,
akik még hiszünk magunkban,
akiknek ujján a szétmorzsolt diólevél még zöld óceánok
 
színére emlékeztet.
*
Elmennek lassan a nagyfényű lámpák, akár a nagy öregek,
el a csillárok, fakul a haj, fakul a halántékcsont
s egyre több vérfoltot öröklünk már a távozóktól.
*
De testedig és testemig almák világítanak egész évben –
Ha hanyatt fekszel: lábad nagyujja még az égre mutat,
ha hanyatt fekszem: fa, bokor és köröző vércse szeretne férfi lenni.

 

 

 

Szeptemberi gyónás

Sarkunkban újra szeptember hava,
csuhé-szatyrodból a nyár, mint a legutolsó darázs, kirepül.
A meggyfa már vörös levelet ejt, ne nézz oda!
Én se nézem narancsos meztelenséged, noha nézném –
sötét húsú szilvát harapok inkább ketté.
A szemed is szilva, az öled is szilva, ízed is az!
Gyékényen árulnálak, ha nem volnék irigy.
De hát irigy vagyok és verseket írok vezeklésül,
birsalma-sárga szavakat ontva, erdő-fényt, erdő-tüzet,
hogy a tükrödben fésülködő őszi madár is lássa magát.

 

 

 

Hasadás

Elveszítve magamat újra,
elveszítve nyaramból a nyarat,
növényeim testéből a delelő örökzöldet,
miféle tölcséres fülekbe üvöltözzek?
Szél fúj magasan Újpest és Óbuda fölül
és bőrgyárak dögszaga ivódik be húsomba éjszakázni
s elveszítve a hús ruganyos virág-korát,
örömtelenül oltok csontba rózsát –
s így, így, örömtelenül keringve mégis a gyönyör
marhahajcsáraira gondolok leggyakrabban,
fűre, bozótra, repedő ágyvitorlákra,
miket fölszálló madarak hasítanak ketté az égig,
és írok és ütök, fölváltva nyomoromban
s ugyanaz a kéz rándul össze szégyentelen,
ugyanaz a kéz siet meghalni s föltámadni.
Szerelmem, negyvennapos eső a hajad,
remegek érted és elfelejtelek,
így, így, elfelejtve is szeretve: váltott szavakon
nyargallak körül,
ne hallj,
ne hallj, ne láss,
ne láss,ne hallj, állandóságom ne szeresd meg,
veszteségeimből élek, hogy el ne vesszek,
kezem most is a szomszéd utcában éjszakázik,
s nézd: szemem helyén is egy átlátszó pohár.

 

 

 

Számonkérés

Világ, világom, nem ettem,
nem habzsoltam édességeidet soha,
hacsak tejedet nem,
hacsak édes kásáidat nem,
hacsak háborús pogácsáidat nem a szétlőtt malomban,
hacsak a bíborszínű lóhúst nem félig nyersen –
számban a földek savanyúcukor íze még ma is –
A vágtázó éghez odacsomózva sem a hatlovas
gyönyör vonszolt,
nászutam por és korpa közt
kanyargott mindannyiszor –
és most mégis vadászó ujjak kerítenek
és most mégis számonkérően
bámul a vörösparókás Nap:
hol a jegenyehangú ének?
a mocsoktalan vers?
a bőrömet kitetováló esők tűi
merre szálltak?
a sínpár himnuszai?
s a lelassult hintákból
a magasság vándorai hova tűntek?
hova a nők: a mézzel végigcsurgatott
testűek?

 

 

 

Anyám anyja

Anyám anyja, Gémesi Éva,
te kút-nevű,
te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,
húztalak behavazott kocsin a háborúban,
húztalak púpos kordén a háborúban,
húztalak halálosan,
hová? hová? magam se tudtam: hová –
A kihűlő répaföldekről
tankok lestek az útra
s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –
bakancsos lovad voltam,
hóba merülő öszvéred voltam: láz
szivacsával fölitatott
asszony-világ –
Meghalsz, meghalsz, suttogták
hátad mögött
a pokrócos menekülők
s torod se lesz,
harang se szól majd
és meg se mosdatnak utoljára –
de én csak nevettem rád,
de én csak nyerítettem neked a rúdnál
s a repülőroncsból
színes drótokat téptem ki új istrángnak
s Pákozd és Baracska között már megrágtam
neked a levegőt is,
téli szilváid ízét éreztem benne,
aszalt körtéid ízét éreztem benne,
a homlokodon lecsurgó,
fájdalmas mézet éreztem benne.

 

 

 

Gyorsan öregszünk

Gyorsan öregszünk. A morgó fiúk is:
a kékszilva-arcú költők.
Homlokukon beesik az eső és megrozsdásodnak gyorsan.
Tegnap még nyár volt,
borzas baglyokkal néztek farkasszemet
és nők hátán járták be
az ismeretlen sivatagokat, mintha teveháton,
betértek az erdőkbe,
a kocsmákba,
a mahagónisötét bárokba,
füst füsttel keveredett
és leitták magukat, mint a becsapott háromkirályok –
s rohadt az agyvelőtök, mondták,
nyomorultak vagytok, üzenték az utca túlsó feléről,
vérszegények a papír előtt,
a könyveitek mellett,
abroncsot veretnétek a tenger köré,
fülbevalót a viharnak, míg filmezitek magatokat
a tükörből, zölden az árulástól,
hát nem látjátok: az elhanyatló vesszők fekhelyén
forrás fakad,
kotródjatok! – – –
de csak a hang jött,
de csak a jóslatok nyargalásztak az utcán
s hónaljig csalánban állva fejeket láttam elvonulni
a szemhatáron,
fejeket a koravén gyász múzsáival,
magam is gyászban,
lukkal a homlokomon.

 

 

 

A hazatérő

Már ide is csak megérkezem. Reggel jövök,
vagy délben jövök: a kapunyíláson át
ugyanaz a semmibe fúródó, vékony végtelenség
s ugyanazok az akácfán fönnakadt ruhaujjak,
a vályú,
a vályú, a kútkáva,
a kútkáva,a vályú, a padlást lesöprő bagoly.
A kerékagy: szétrohadt agárfej a vadcsalán közt.
Arrébb a küllők csontjai s a napsütésben kint felejtett
fejsze. És kis forgószelek a kazlak helyén, toporgó libák.
 
Egy öregasszony s egy öregember országa
 
tárva,                nyitva –
A hanyatt esett ólajtót méhek emelgetik. Hajrá, istenke
napszámosai! itt minden édességet
már savanyú korpalével leöntöttek. Hajrá, a
 
gyógyíthatatlan
hárs körül még egy utolsó kört hangtalanul!
A vörös csibeitatót is már csak játékból húzom föl
bokszkesztyűnek – ne féljetek! Mákgubó-jogarral
ki voltam itt gyerek-király, földmaszatos: vagyok most
mázos kísértet,
mázos kísértet, vigasztalónak               vigasztalan,
város-szemgödrökkel a szemem alatt,
repülők árnyék-keresztjével a mellemen.

 

 

 

Karácsonytól karácsonyig

Túl rajtad, kezed árkain,
túl a sötétbe vesző esztendőkön még élek
s karácsonytól karácsonyig várom:
nézzen be hozzám valaki,
valaki, aki te lehetnél,
valaki, aki már nem lehetsz,
valaki, aki csípővel pörölne csípőd ellen,
félig szerető,
félig bolygó,
félig anyától ellökött,
de a küszöbömre lefekvő sugár
napestig áthágatlan,
aludttej, újság s megvörösödött párizsi az asztalon,
mint a napokig ágyban fekvő albérlőknél
s a könnyelműen elhullatott
hajszálakkal is
már csak egy kötéltáncos rigó
egyensúlyoz,
két lélegzetem között megáll,
egyetlen idegszálamon megáll,
de csak mulattató, fekete szárnyas ő is,
mulattató, mert utánad zuhan,
így hát beszélek inkább
éjféli szobraimmal,
cseresznyefa-tuskó székemmel éjszakánként,
hogy ami elmondhatatlan volt a száddal és a számmal,
ne maradjon a csontom üledéke
s a másnapi villanyfény némának ne találjon.

 

 

 

Talán egy golyó

Talán a hideg csapvíz lenne jó,
talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,
talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,
madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,
talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,
az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,
talán egy testvéri könyök nyomódása
a bordám közé,
talán egy golyó az ablakfába.

 

 

 

Óda egy kamaszfiúhoz

Te bakancskirály,
te gyalogember,
te bicikliző és cigarettázó tuskó,
hóhéros füst takar el szemem elől,
haj és zene –
A tavasz
gólyalábakon kopog eléd,
világot gyújt,
de te az orgonák gőgös gyertyáit elfújod:
ne legyen világosság,
ne legyen,
ne legyen,
mert nem a kivilágított lomb kell,
nem az ág,
hanem a lomb közötti hasadékok
s rejtek-nyílások édene mindenfelé!
Látom: homokba írsz,
faággal,
fácántollal,
látom: veled íratják titkos emlékiratukat a hangyák
s kezed barlangi ösztönétől
szállni tanul a kő.
Másokat repülő visz a kitakart Földet megbámulni,
te fecskékkel vontatod magad,
ágyékod áttüzesedik,
ordítanál, de csak röhögsz,
eső oltja ki parazsad,
gőz vagy,
pára vagy,
apa- és anya-hordák közt lecsapódsz.
Koponyákra sandító Hamlet,
az újság-álarcos banditákon csak nevess!
Téged jóllakat még az idő jó hírekkel,
megitat záporokkal,
mintha fa volnál,
kihajtott gallérú fa,
egyetlen példaképem a nyakkendőktől fuldokló világban –
Vad városlakó,
csordában járok árnyékoddal.

 

 

 

Incselkedni vadhírek jönnek

Új nap jön, új év, hószüret
s a csodák mégis elmaradnak,
szederágat zörget a felszél,
merev bagolyszem minden ablak.
Incselkedni vadhírek jönnek
Nyugat felől, havakban kúszva:
kérges, bankrabló Mikulások
mosolyognak a kisfiúkra.
S családfők deres bajusszal
bámulnak bomba nők után,
nem sejtve, hogy bombát cipelnek
s melltartójukban arzén vagy cián.
Forgóajtók, röpterek, túszok,
a kicsempézett egeken vérfolt,
mintha tanúnak szülne újjá
mindegyik nap, mely ígéret volt.
Félreértettség vadona,
dugig a szemünk csillogással,
dugig a fülünk mézes hírrel,
játékos és igaz halállal.
De túléljük halálainkat,
megszokásból túléljük mindig,
remélve, hogy a cifrább élet
egyszer velünk is megtörténik.
Ajánlás
Új nap jön, új év, hószüret –
hozzád bölcsülök, mester Villon:
kapkodhatja fejét az ember
zúzmarában vagy égi síkon:
nyakában, mint a fagyos szalma,
ropognak csak a meszes csontok
s a csoda az lesz, amit lerág,
mint vadkutya a talált csontot.

 

 

 

Komor és egyszerű

Milyen komor minden és egyszerű –
a koszorúkon gyászarany betű.
Fehér ingek és fekete cipők –
a holtak vízszintesek, mint a csecsemők.
És jólöltözöttek, kényesek nagyon,
a karóra helye ott a karjukon.
Kiránduló és hanyag szeretők
töltik, mulatják így el az időt:
partot, országot hagynak ködbe veszni,
mint akik elfelejtettek lélegezni.
Világ négy sarkát négy láng csipkedi –
barátaimmal indul a kocsi,
barátaim után a gyászmenet,
a nappali Hold, a földi levelek,
a horzsolt fák, a kocsmakerti székek,
valami özvegy szél, valami özvegy ének.

 

 

 

Azok a fölmagasztalt egyszeműek

Azok a fölmagasztalt egyszeműek,
azok a mindig egytestben élő, hajas szobrok,
azok a márvány- és téglanyakúak csak néznek engem,
csontjuk északi oldala, mint az erdő fáié, mohás –
mozdulatlanok, tehát megítélnek,
mozdulatlanok, tehát sziszegve kérdezik: hová?
apám havas udvarából
az aládúcolt egekig: miért?
mintha elmozdulásaim fájdalmát irigyelnék,
eső-arcomat, lomb-arcomat, a tél
csempe-fényében velem-nyilaló sirályt,
álombeli sétáimat végig a befagyott Dunán:
e fölhangosodó kórházfolyosón
s halott barátaimból élőkbe költöző szemeimet.

 

 

 

Tavaszodó

Állj félre, házfal, kőerdő, téglaerdő,
gyámoltalanul föláll, megindul s ragyogni akar a fű,
a gőgös robotember is utat enged a csodának:
a huzalok, a pántok, az elfojtott
tüzek csatjait félrerúgja
s a tavalyi hantokra, mint korhadt mikulásarcokra rálép –
dugom a bokrok alá
korán meszesedő csontomat én is,
fájjon a földnek, ha akar,
az orgonásdomb dereka fájjon,
a kiképzett reménytelenség téli szálláshelyéről szótlanul
elindulok,
így ünneplem életem újdonságát magam előtt,
napozó vércseppeket látok egy sirály csőrén,
napozó bogarakat az első keresztútnál.

 

 

 

Egy régi fénykép

Talán túlságosan komorra sikerült
ez a kép is:
megfeketedett kazlak közt jövök, derékig meztelenül,
belóg vállam fölé a zámolyi nagyharang
s a bunkergerendák végéről nedves pokróc.
Még semmi se látszik
elközelítő életemből:
füstfújó szám nikotin-mocskos gödreinek még nyoma sincs,
szemem még szemeket keres,
kezem még anyai kéz után nyomul,
de a megcsavarodó körtefa már tudja,
hogy lábamnak búcsúzni kell,
lehunyt virágszeme mögül a tenyeres-talpas
bodzafa is már látja, hogy az utcai láng-szeretkezések
első rajtakapottja én leszek,
én, én, a városokat mellére szorító, görcsös szépfiú,
ki nem ártatlanul szeret, ha majd szeret –
Országokat és tengert lát már a bodza,
mérges virágpor-felhőkön át naptárt és szemeket lecsukódni,
vasútnak lefektetett hajszálaimon mozdony robog,
füstjében az égbolt még fehér, fehér, fehér.

 

 

 

Kérő, baráti szavak a Láthatatlan Személyhez

Mielőtt elveszítenél, Uram,
s agyagos földdel végleg betakarnál,
keress nekem egy áldott, szép napot,
reggeltől estig tartó szép napot:
a harag hálószobáiból csalogass ki pünkösdi mezőidre,
a hazug játékok s a megszokott vérengzések
színhelyéről bogáncsok közé,
fáradságom az égbolt árkaiban hadd csobogjon
s ne egyek húst – egyek vadsóskát aznap,
egyek cseresznyét, levegőt
s doboljanak a madarak újra fekete fakérgen,
dobhártyám örülni akar,
szemem a lepecsételt fácántojásokon átragyogni,
mert ha szeretem is égnek támaszkodó házaidat,
sötétben mozgó lámpáidat, melyek, mint a motorcsónakok elúsznak,
életem ott múlik el, ahol az akáclevelek
a földre feküsznek,
a hangya földrengést jelez
a faluvégi erdőben megmártózva újra a vadaké lehetek
a fanedv csurranását is fölhangosító
ideghártya.

 

 

 

Októberi futamok

 

1.

Megindulnak lassan a felhők,
megindulnak a levelek,
az izmos fákban a börzsönyös erdő is megindulna.
 

2.

Hová, hová, lábaim? ez itt az őszi folyó!
Hová, hová, lábaim? hideg a sár a szemeimnek,
átázott krumpliszsákokkal takargatja magát a föld is.
 

3.

Keresem újra magamat, de hol keressem?
Benyitok borús szobákba, ahol jártam,
borús versekbe, tetőtlen nyárfasorba,
mindenütt rám ismernek, akik szerettek, akik láttak,
de csak távozásomra emlékeznek.
 

4.

Most térnek meg a nagy utakról, émelygős, nyári
mulatság után,
kik asszonyaik napfényes hasát
végigringatták Európán,
zajongó, lármás népség: kitöltetlen üregek cinkosai –
megnéznek ők is, de elfordulnak.
 

5.

Szélcibálta levél siklik arcom helyére,
kökényes égből kemény sastoll.
 

6.

Szétcsúszó csontjaimat látva,
gyűlölködőnek is hihetne bárki, pedig csak fáradt vagyok,
fáradt, aki találékony testnél mindig többet akart:
szeme és körme fényeivel is létezni külön.
 

7.

Hová, hová, lábaim? minden út vége ismerős már,
minden óraütés és minden mennybolt –
a világ tátott szájában tán vadízű alma ha lehetnék.

 

 

 

A te időd

Ez volt a te időd a napból:
ez a fél este,
ez a majdnem-már-sötét,
mikor a lámpák megmozdulnak
s a Gellérthegy, mint a kályha,
fűteni kezdi a várost –
ez volt a legtágasabb,
a legismeretlenebb,
minden idő közül mégis a leghihetőbb:
tudtam, mire való a lábam,
mire való a nevetésem,
vállad és vállam helye egymás mellett,
eshetett hó és hullhatott szembogaradra korom
és fölvérezhettek szeretőgyilkos tekintetek:
a villamosok hazáig vittek mindig.
ez volt a te időd minden időkből:
a babiloni kövekről mohás bikafej nézett hosszan,
a budavári kövekről szétázott mozi-istenek arca
s ilyenkor lázadoztál, hogy bogarak, fecskék és árnyékos
levelek napján se mehetünk el mindenhová,
hogy fénycsövek börtönéből
csak hajad szökdöshet északnak, délnek,
de tested verseket szült nekem mégis,
hogy fáradtságom és életem versekben múlhasson el
s legyen a nappali fűnek folytatása
a szavakban is,
a hátad mögül fölemelkedő Holdnak
legyen helye az ablakon túl.

 

 

 

Sorok egy sziklafalra

Itt jártam én a szétszóródás útján,
a ráspolyos törzsű fák közt itt jártam én,
a barlangi kövek közt itt jártam én,
a borjúvér nyomán itt jártam én.
Mások verset írtak, zöld eposzt szereztek,
én a kipusztult tisztásokat itt kerestem,
egy folyó végnélküli ordítását itt kerestem,
a szökevény tenger lekorhadt fülcimpáit itt kerestem.
S bújva az ég ereszkedő sorompója alatt
láttam: a Föld növekvő arca rám hasonlít,
botok és fejszék árnya rám hasonlít,
a tűz bölcsőjéből kiugró nyers ág rám hasonlít.
 

Nagyhagymás, 1973

 

 

 

A látogató emlékei

Fejem egy darabját abban a füstszagú házban hagytam, ott, ott, a lekozmált síkon, a kutyának lökött kenyérhéjjal együtt.

 

Reggel érkeztem hívatlanul. A fölébredő gyerekek előbb csak bámultak rám a dunyha sáncai mögül: ki lehetek? mit akarhatok? s kamilla-sárga cipőmet miféle boltban loptam? De mikor bimbó-orrukat s muskátli-fülüket sorra fölfedeztem és szemük előtt elcammogtattam szőrös medve-öklömet: brumma-brumma-brummadza, bőröm csípi a bolha – a nevetés kis püspökeit láttam fölszentelődni az örömtől. Apró gyöngyfoguk, mint pattogatott kukorica, teleugrálta a szobát. A megfeketedett asztalról a székre, a székről a földes földre, az ágy alá lökött szandálokra. Még, még – mondta esdekelve a szemük. Még, még, ha idehoztad, ne vidd el a medvét – mondta volna bátortalanul szájuk is, ha szóra nyílik.

 

Szülőanyjuk félszemmel csak leste a semmiből előgördülő színházat: a macskanyúzó, a medvenyúzó vérkaland izgalma helyett a derűvel fölkantározott felhők vonulását kitágult gyerekszemekben. Ült csak a baltával faragott fejőszéken és itta az örök teát. Tudtam, hogy májában áldozik le a Nap; hogy düledező szívét gerendával támasztgatják az évek. És tudtam azt is, hogy megfeketedő aszaltszilva-arcával én még megjelenek zúzmarafényű csillárok alatt, kocsonya-dajkáló diplomatalakomákon, hol salátalevélbe göngyölve az ő korán leszüretelt emlőit is föltálalják.

 

Talán repülőn érkezem majd a helyszínekre, talán vállamra szerelt vaslemez-szárnyakkal, talán egy ablakon besodródó levél hátán, szegények kéme, roncsoló szemmel megáldott mindent látó s a csínnal megnyúzottak bőre lesz majd kivasalt ingem, halántékdobolásuk pedig golgotás óraketyegésem – apámé s anyámé után az övé is, ki ott ült előttem ismerős, de elmosódó történet árvájaként, bosszúálló gerjedelmek nélkül, teagőzben, gyerekei szájával lélegezve és gyerekei húsával élve túl a méhére kivetett hadisarcot.

 

 

 

Anyám szavai

Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,
de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

 

 

 

A tűz bentlakó diákja

A cseh Ian Palach emlékére, aki 1968-ban fölgyújtotta magát.

 
Körülcsavarja magát lángokkal,
mintha fázna,
ül a tűz belsejében, minthogyha otthon –
pedig ezt a hazát most találja ki magának,
ezt a hazát el nem vehetik tőle:
vállából ágazik szét,
haja tövéből,
ágyék-völgyéből gyökerezik,
belül a húsban, fáradt lánytarkók pihenőhelyén,
minden forróságát most adja ki,
megszámlálhatatlanul sok halálát,
megszámlálhatatlanul sok gyönyörét,
lángoló kazal-szigetek vörös púpjaira most hág,
föl, a vészkijárat nélküli égboltig –
pattogva szólal meg bőre alól
a csont-fuvola – –
Tűz bentlakó diákja:
halál-pilóta,
neved: a rémület neve világos nappal is,
neved: világos név lámpátlan nappal is.

 

 

 

A kis fenevad

Jön, jön a kis fenevad hozzám
körömcipőben,
jön a hídon át, idáig hallom –
A lecsupaszodó Margitsziget tölgyfái fölött
varjak forognak, mint a gyászkocsi
kerekei –
Hó készülődik, hó, írja az újság,
lassan a szobámban is már megered,
de ő csak jön kirügyezve, mint akit zene kísér:
hanyatló, nyári délutánok
dobszólója –
Néger lányokat láttam így egyszer
közeledni Havannában,
a homokzsákokkal
és a vörös dáliákkal eltorlaszolt utcán narancsot ettek,
mintha a fenyegetett világ nevében
tüntettek volna édes mozdulatokkal –
Hogy prüszkölne a vén Bakkecske-Anakreon
a szélverte hídláb tövében, ha látná:
fölötte micsoda mennyország vonul,
micsoda tüntető cipőkopogás a halál ellen,
gyöngéd comb-súrlódás zaja
s fekete sásé.

 

 

 

Már nem én ülök ott

Szelíd lettem, lassú és belenyugvó:
kitömött vízisárkány
egy víz alatti múzeumban,
csak bámulom a napok fölszálló buborékát,
csak bámulom, amit néznem kellene.
Eljön hozzám hétfő mezítláb,
leveles ággal eljön kedd is,
eljönnek a szerdai lepkék: az újra benépesülő
éden turistái;
a csütörtöki, a pénteki szónokok,
hogy a közénk zuhanó, véres zsákokról beszéljenek,
eljönnek szeretni a nők,
s a dohányszemetes állú besúgók hízelegni,
megisszuk a boromat, nézzük egymást,
és mosolygunk egymásra belülről kifelé,
de holdfényes fogsorukról
eszembe jut a Jeges-tenger s a fárasztó hómező,
hol rossz álmaimban reggelig gyalogolok
s már nem én ülök ott köztük
a szobanagyságú képkeretben,
nem én kékülök megcsomósodó hajhagymákkal,
szemem és fülem testemtől eltávolodik,
kocsonya-tompaságú falakat hagyva maga után.

 

 

 

Hírek

Adjisten, atyámfiai! Mi hír? mi hír?

Azt mondják: férgesedik az ég közepe mifelénk is.

Azt mondják: lágy rohadás-foltok a magház körül

és Brazíliában már lángszóróval irtják a pókokat.

Undorítóak is, annyi szent! Azokkal az irgalmatlanul

drótszerű végtagjaikkal olyanok, mintha négykézláb

mászó hadirokkantak lepnék el a Földet. Mélyen hintázó hasukból álmosan csurog a méreg fűre, gombára, virágra. Csuda világ, én mondom, csuda, csuda! Maholnap visszatérnek a prériken kiirtott s a lélekvándorlásban elfajzott bölénycsordák is, féreg-álarcban, féreg-patákkal, a nyirokér bozótosába visszatérnek s a mellünkben hadonászó húsdarabot fölöklelik. Maholnap megszólal a só, makog, csipog, tiltakozik, hogy levesbe soha többé! hogy májas hurkába soha többé! hogy a megfőtt kakastaréjról vissza inkább a tengerbe, a gyanútlan hegyi folyókba, mert elege volt a rabszolgaságból, az összecsippentett ujjak tompa gőgjéből, elege, elege – lebegni, úszni, ődöngeni akar, szeretkezni a korommal, fehér a feketével s a víz törékeny ablakán át nézni, hogy a pápát is megköhögtető por-háború, köd-háború, füstháború az Örök Városokat hogyan fojtogatja; nézni a testvéri anyag bűncselekményeit, mert a bűnt csak a bűnös érti igazán… Édes malachús harangszóra áldás – mondják az álmoskönyvek fejkendős bölcsei és elhallgatnak. Ágyunk tetűcsípésű démonai ugyan mire? A vakondtúrásba szúrt zászlók súlytalan ünnepélye mire? s a küszöbön kívül felejtett láb minden esti torzója mire?

 

 

 

Amszterdami bolyongás

 
Hidak, hidak és forró szeretők
 
gyűrűje villog rám minduntalan,
 
de Amszterdam nagy, szőke hajával mit kezdhetek?
 
A kálvinista csipkefüggönyökön át
 
tompa halkésekre süt be a Nap
 
s a borospoharak mélyéről
 
ráncos istenarc néz föl az unatkozókra.
 
*
Éljünk és mosolyogjunk – köszönnek rám az ablakok.
Éljünk és mosolyogjunk: a tiszta víz a legszebb gondolat.
Éljünk és mosolyogjunk: fogjuk be a tenger méheit,
majd dolgoznak nekünk.
 
*
 
A nyájas szeptemberben
 
autózaj és harangkondulás keveredik
 
és biciklik és biciklik és biciklik
 
s a fényből előcsalt szobrok körül
 
fiúk,
  fiúk, galambok,
 
galambok,fiúk, napozó leánycsordák –
 
Ó, ismeretlen, vértől megduzzadt szájak,
 
ti szerelem-kikötők,
 
a tengerről fújó szél itt is csak a partotok mentén
 
sodor.
 
*
Minden út ide vezet: a leghosszabb s a legrövidebb –
A Lányok Utcájában ődöngenek az idegenek:
e fátlan és kihűlt édenben még levegő után kapni is hátborzolóbb,
mint múzeumi combokat látva fújatni meg a riadót.
Az ablakok túlvilágán itt mindig történik valami:
mézbe fürdetett mellét az Indonéz Szűz a sétáló világ szeme elé
most rakja ki –
a nyomdák leállnak,
a messziről érkező hajók megfeneklenek
s az áruházak merev vevői, mint megzavarodott szentek
a mozgólépcsőkön mennybe mennek – –
Ha a bűn gyarmata ez a negyed, akkor én megérkeztem,
ha a szerelem párás piaca, akkor én itthon vagyok.
Látom a nyálát csurgató Európát,
 
a fülledt kirakatok előtt eloldalog,
tükörből tükörbe költözik, a leplezetlen gyönyörnek háttal,
beárnyékolva arcát Rembrandt kalapjával.

 

 

 

Szemek korszaka

Ülünk és nézzük a szobán átröpülő
gólyákat hosszan,
a szemcsés képernyő-táj dombjai, mint földet ért
léghajók,
elmaradnak,
ülünk és nézzük a fölöltöztetett medvék
cirkuszi ripacskodását fiúcska szájjal:
csokornyakkendő, frakk, keménykalap
és korcsolyatánc a nézőtér lépcső-havasai közt citerára
s mintha a Bibliában is írva állna:
mi csak üljünk és nézzük: hova kószál a sas, a füst,
az elefánt-teknősök hátán az őskori nyár
s hova zuhannak el a szeretők,
milyen fűbe,
milyen homokba,
milyen gazba
s milyen városok dómterein
bámulják meg a túltáplált galambok zsizsergését – –
Fémkarikák és kötelek horzsolódnak a
belámpázott kikötőkben,
füstöl a kóc,
fegyverben áll a beton,
de mi csak üljünk és nézzük:
hol kötnek ki a halálhajók parancsszóra – –
halak, dögbálnák, szigonyok, vasak
és csontraktárakban kitelelt szemek torlódnak
egymás felé
és szemek nézik a szemeket,
vasak a vasakat,
a tengerek mélye fölnagyított szemfenék
és tengerek nézik a tengereket,
élők a holtak állát,
szennyes Duna-szemek az őszt,
a folyton bevérző Budavárat
s már láb se kell,
már kéz se kell,
csak látó ujjak, milliószemű, bámész agyvelő,
könyökünk árnyékában
akár a halál is sátorozhat.

 

 

 

Helsinki, forgószékből

Elfordulva félig a forgószékkel,
elforogva puhán,
félálomszerűen körbe,
épphogy a Hold mellett álljon meg az arc,
a fölnégyelt szállodaablak
választófája előtt,
oda és vissza újra,
oda és vissza körbe –
elfordulva félig tornyaiddal, öbleiddel,
forogsz, kivilágított város, forogsz, Helsinki, velem:
északra tévedt darázs,
villanyküllőid mozgó árnyéka rajtam:
Európa-rács –
Szelídnek mondott város, hát bolond vagy te is,
tejembe mézet keversz,
délutánjaimba kimoshatatlan kéket
s tisztára söpört egeden szőke lányhajakkal
gyakorlatozol: sugárhajtású repülőkkel,
de mire beesteledik s a tenger
mozgalmas tánctermeiből zene árad,
nőidet hazazavarod, irigy vagy,
sirályaidat hazazavarod, irigy vagy,
helyettük
fehér tollpihét fújkálsz a szemem előtt,
mintha puha vánkosaid véreznének –
s elvadítod tőlem a költőidet is:
kalevalás gyöngyeiket föld alatti pincékben
elkártyázzák
és szeszhalált halnak ma is –
Saarikoski megduzzadt fejjel
májzsugor-gyanús éjszakádból kilép
verset írni az utcakőre,
keze a tengerig kifut,
ki a tarajos ég alá
s Magyarországig lengő nyakkendőjét
a sarki fény lenyisszantja –
de te csak forogsz és forgatsz
a vérünk szerinti mesék párájában.
oda és vissza újra,
oda és vissza körbe.

 

 

 

Csontom a tenger köszörűkövén

Idegenben, újra csak idegenben,
éjszakában, újra csak éjszakában –
Vadludak nyakláncát hallom megcsörrenni az égen
s Finnország sovány kútjaiban
szembogaramat megcsobbanni.
Ki tudok magasan vándorolni behorpadt vállak fölött,
s ott lenni, ahol már senki sincs jelen,
itt köd vagyok,
arc a ködben,
köd a ködben,
nyírfaremegés a falak alján
s neved-nélküli név a sziklatemplom
északi oldalában –
csontom a tenger köszörűkövén – –
hideg van, nagyon hideg.

 

 

 

Ez már a nyár lehet

Ez már a nyár lehet:
nyitott ablakokban szólnak a rádiók
s a kanca-sörényű varrónő is kikönyököl a párkányra
sütkérező divatlapjai mellé,
szájában az elharapott férc, mint szárnyakkal
született gyerek köldökzsinórja –
Arcom az arcán átsuhan, mintha már álmodott volna velem,
mintha a fölpattant ajtóban
én álltam volna ott kökényággal,
aztán egy borzas tollpihe úszik el bódultan a szeme előtt,
aztán egy hajó trombita-kéménye némán,
aztán egy égdarab kéken, gyűretlenül,
ahogy a kínzókamrákból sose látni –
nyár lehet,
csakugyan nyár,
a szív-radar távoli alumínium-esőt jelez
s gyanús szerelmeket,
rekedtes hattyúdallal.

 

 

 

Indulj haza

A fűre könyöklő bogár
már elbóbiskolt. Jó éjszakát.
Indulj haza,
vagy csak indulj el, mintha hazamennél –
A lezuhant repülő áldozatait ma temették –
sírás és egykedvűség ikerpárja
vonul vissza a gyásztrombiták útvesztőjébe
éjszakázni –
a kő ma már nem szól a kőhöz,
a fénytelen akác is elnehezült
s megíratlan verseid légikisasszonya
gyűrűjét most egy pohárba ejti – –
Kié az a szőrös kéz, mely a halál közhelyeit
írja le neki egymás után?
Kié a lángoló kézelőgomb a lámpafényben?
Valaki most is megelőzött,
valaki most is a helyedre állt,
a levegő-járó halottak utolsó lélegzetvételét
most vámolja –
Indulj hát, mintha hazamennél –
a cipőd alatt csikorgó kavics,
mint a költészet, kijózanít.

 

 

 

Holt-tengeri nyár

Holt-tengeri nyár süti a betonjárdát,
a fák csak emlékei a fáknak –
nagy sárga sivatagokat hoz a postás,
fölhólyagzó képeslap-hazákat.

 

 

 

Bálozó istencsordák közé

Elindulok, várj, megyek,
a nyirkos határ fölött
katonafej-bálványok sötétlenek,
szemrések, megcsomósodott ködök.
Szökni? már semmikor, soha,
csak ahová sóvárog a test, oda,
bálozó istencsordák közé a porba,
föld alá, bőröd alá, illatodba.
Te, egyszer-látott, te, tékozlásra-érett,
fülemmel érlek utol: hallásom remekműve
a lélegzeted, hajad és véred
sétája Amszterdam vizei fölött.

 

 

 

Háromszor csikordult meg az ajtó

Megérkezel. Minden a helyén:
a kulcsok, a tűk, az álarcok, a kesztyűk,
a púpos bogarak s a megszálló hangyák is
a konyhakövön.
És le a pincéig és föl a megérintett Holdig
ugyanazok az elkábított utak.
Otthonod?
Otthonod? Hazád?
Hazád?Otthonod? Kitágult sebhelyed?
Háromszor csikordult meg az ajtó,
mikor beléptél,
háromszor homályosult el a tükör,
mikor koppanó karod az asztal lapjába belesüllyedt,
s a világot körbehajózó szem
most mégis egy lecsukódó szemhéjat keres,
álmot, amelyben tested is elférhetne.
Tagadd meg ezt a megérkezést,
ezt az örömnélküli rendet,
a szolgalélek-láb bűntetteit –
kint vízözön-szemű nők tolonganak
a katasztrófák édességével házad előtt.

 

 

 

A szoba

Erőlködnöm kell, hogy itt maradjak. Fülelő
szobanövények és kihűlő asztallábak a vendégeim.
A padlón toronyló, üres üvegek New York-i látképén
boronghatok. Éjfélre jár. Ki tudja, hány nap óta
éjfélre jár. A világtörténet sötét királyai is
hanyatt fekhetnének ebben a fehérre meszelt szarkofágban.
Pókok és százlábúak keresztútján végül itt se
történne velük más, csak ami történt.
Valaki a dióbarna szekrényben fölzokog: vércsíkos
ingeim között az ő vérével hímzettet nem találja.
Csalás, csalás – üvölti médeai torokkal fuldokolva:
hova tűnt, ami a bőrömnél is drágább? Még egy büdös
papagájtollat is jobban megböcsülnek!
Arcok és hangok régészei, csak tudnám, ki sír, ki
vádol a lapuló molyok szomszédjaként? Kisebesedő szájjal
kicsoda siratja szemérmetlenül elégett leheletét?
Aki itt levetkőzött: a maga hiányának is levetkőzött
s napkoronás fejét úgy hordozta itt küszöbtől ablakig,
mintha a világ egyetlen szoba volna. A keze: simogatás volt;
a kezem: lámpafény; egy jó nap vége. Hogy is maradhattak
volna itt lapulva, rejtve, meghúzódva: visszakérhető
ingek, szavak, kezek és visszalopható bárányfelhők?

 

 

 

A naptár lapjai

Hazatérve annyi, de annyi lombhullás után,
annyi, de annyi temetés után,
tépkedhetem újra a naptár lapjait;
hétfőé: ámulásom,
mintha csak állni és nézni tanultam volna eddig szakadatlan,
keddé: szégyenkezésem tükörszobája, a padlóra ejtett
vörös álarcok szemetjével,
szőnyeg szőnyegen, isten szivarhamuja a sarokban,
és szerdáé: aki vagyok s aki már nem vagyok:
szavak hadifoglya s borostás szökevénye,
vállamon somfalevél, meg amit rám hullajtott az erdő,
és csütörtöké: fejem,
reménnyel fölkantározott fejem,
az elhajított baltákkal versenyző fejem,
földön éjszakázó szemetek föl-föltünedező bolygója,
rágcsáló és cigarettázó szátok föltépője,
hogy péntek péntek lehessen újra,
még ha az egykor kibukott anyatej nyomán
vércsík csurdogál is aznap,
és szombat szombaté legyen,
kimenő katonák hosszú utcája a tavaszba,
elveszthető, de játékon meg is nyerhető világ délutánja.

 

 

 

Csoportkép

Egy XX. századi fotó hátlapjára
A páncélkocsik szemrése mögött
megaszalódott fejek –
ki szülte oda őket?
ki eteti ott őket?
ki beszélteti ott őket?
a levél-álcás madárnak ki mutatja be őket?
halálos írást ki olvastat
föl velük?
bálba,
harmatba,
gyopáros hegyekbe
ki ereszti el őket?
Hó, hó a kaszárnyák körül: tízezer fehér alsószoknya –
hajnali tüdővel ki fúj rá
fodraikra?
Hurkás sapkában fejek,
fekete pólyakötésben fejek,
dróthínárral körülfont fejek –
lánctalpakon gördül a vér a koponyákba –
az idő szemrése mögött visszafordíthatatlan fejek –
ki szülte oda őket?
ki beszélteti ott őket?
a föl-alá sétáló halálfűrészt ki löki félre?
kanalat ki küld nekik
a vacsorához?

 

 

 

Megromlanak ezek a napok is

Megromlanak ezek a napok is, mint a régiek:
bugyborékolva nyeli el a Duna
a beléejtett rózsát
s a sirálylaktanyák felől
hosszú és fojtott sikoltásokat hallani.
Van aki hátra se néz, kezében az ország megráncosodó almája,
azzal játszik,
van aki a halottak kormát söpri össze –
Pénz-pikkelyes nők nagyapák lapos parasztkalapjában
páváskodnak az utcán,
mintha álarcos bálba mennének délelőtt tíz órakor.
Még minden ma történik,
még minden itt a szemünk előtt,
s minden úgy, mintha nem is történne,
nappal és este rezdülése,
pontos és pontatlan halál goromba végzései,
de néha megrázkódik a város: emlékeimben fölugró ágyútalp,
és szoknyák, fejek a tetőkön,
nyargaló kezek a fölmarkolt hajcsomókkal.

 

 

 

Szemközt az úton

Elindulok,
de nem érek haza soha,
útközben vagy a lábamat veszítem el,
vagy a szél fordul más irányba,
jobbról havazni kezd egy váratlanul lesüllyedt halánték
s balról vörösbe izzik át
a dombot megszálló moha
és szemközt az úton kimosdatott és kivasalt seregek sora,
szemközt az úton kivérzők, kivérzettek,
szemközt az úton kivégzők s kivégzettek,
vasszélben meggörbülő vasfű
s huzatos autóroncs: hamleti pléh-koponya
és elefánt-köd
és fölravatalozott hó a csámpás utcán
és gyerekkocsikból emelt barikád testem ellen,
hogy életem folytatását
az üresen maradt fekvőhelyekkel együtt lássam,
együtt a kiszikkadt fejpárnákkal, alvó csörgőkkel,
kézmeleg kilincsektől elszakítva.

 

 

 

Súgás két hangra

Én voltam ott,
igen, én voltam ott,
a két fakó szék között nekem súgta a hang:
ne menj el, hallod? ne menj el!
ha elmész, mintha hárman mennétek el,
mintha öten mennétek el,
mintha százan mennétek el,
s az üvegszilánkos télben
hiába várnak
simogatásaitokra a fák,
morzsáitokra a hurutos rigók,
hallod? a Föld játékmestere is
lehetsz még,
a Föld násznagya – –
én voltam ott,
igen, én voltam ott,
emlékszem még a zakatolásra is a húsban,
a félig nyitott ajtó
csupasz idegei
lógtak a küszöb fölött – –
 
aztán a másik hang
a mocsár-barna szekrény mögül: mire vársz?
a mozdulatlanságért
nem kapsz cserébe semmit,
a hűség telelő szívét
körülállja mindig a hó,
a nők mellbimbója
még megkeményedhet ujjaid alatt,
szádra tapadva még beléd pumpálhatják a tavaszt,
de sietve visszatérnek tükreik elé:
kétségbeesésük színhelyére
s te kancsal megváltó: fölforrósodott vérük áldozata,
országot koldulhatsz majd a sebeidhez,
állva maradó alakodon a fehér ing:
sebesültön a kötés.

 

 

 

Önarckép, párás tükörben

Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek
malachússal –
loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.
Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;
a tavaszi hóolvadásról is
csak azt tudom, amit a szemem tudhat –
a szél bádog-szonettjeit
hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin
s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.
Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,
csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,
csak néha várom, hogy majd a tengert
visszacsalja valaki a bordáim mögé
s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

 

 

 

Májustól májusig

Esténkint ittuk a bort, kint az eső esett
s a nap törmelékei közt
mindig egy idegen kéz kotorászott
és hallgattuk: most foghíjas fésűt recsegtet,
most üveget, most porcelánt, most láncot
s a padlónyíláson át
óriás tűket szurkál bele a levegőbe.
El kellett veszítenem a szememet, a fülemet,
hogy egyedül lehessek veled,
el kellett veszítened magadat, hogy tested kártyáit
újra kioszd.
Nyúltam a csuklódért, a melledért, mint aki
lábujjhegyen érkezik haza –
májustól májusig álmatlanul.

 

 

 

Búcsúztató

Szabó István halálára

 
Jó volt a hámozatlan uborka, ugye?
hozzá a zsíros kenyér, a víz, a bor,
a bazaltlángon megpirult barack,
a vasnyelű kés hűvöse, ugye jó volt?
Lepkék jártak ki-be a házba minden nyáron:
vitorlázók, hamvasak, ördögfejesek,
jó volt a nyakfordítás utánuk, ugye jó volt?
Rózsák és disznók vére a kezeden és a kezemen is
s az égen rozmaring-villám ágbogasan,
jó volt a szemnek látni az esőket, ugye jó volt
s a dünnyögő sárból apát és anyát gyúrni?
 
Megyek a szélben veled,
 
viszem a vállamon holttestedet,
 
lepkesúlyú, koravén halott,
 
sörszagod van és rumszagod.
 
Nőkhöz cipellek: lássanak,
 
legalább egyszer szánjanak,
 
szeressenek és fázzanak,
 
sírt a körmükkel ássanak –
de még a halálodban is csak engem bámulnak szemérmetlenül,
engem, az életben maradót, a sikereset;
csuklyás, fehér kabátomat még márciusban is havazni látják,
pedig a sikeresebb kalandor te voltál, Pista:
istenek havas ruhatárából öltözködtél, mióta élsz,
lucernaszagú ingben a Hungária kávéház csillárjai alatt
s a csalódott újságolvasók tömegéből is, mint
nagyothalló herceg vonultál ki
és el merted rontani, amit szerettél, ami tetszett neked.
 
Egy fiúcska-Dosztojevszkij
 
hátán csattan a szíj,
 
egy fiúcska-Dosztojevszkij
 
leül és baltákról ír –
Zsebre tett kézzel mentem veled a Néva hídon,
zsebre tett kézzel megyek veled a Duna fölött,
nem mondjuk többé senki nőnek, hogy illatosabb lehet
a hasad, mint a legillatosabb angol teák,
nem csodálkozunk együtt és nem szeretünk –
 
Szól a bazilika harangja, nem neked szól,
 
Cserszegtomajon verik a karót –
 
jó volt ugye hallgatni, ahogy a karót verik,
 
ment le a földbe, ment le a karó.

 

 

 

Kinyitom ablakomat

Kinyitom ablakomat erre a délutánra,
napozik még a kert, a kő,
de a verebek lába alatt már zörög a fű
s a falakat borító vadszőlő alól is
elővöröslenek a vásott téglák.
Ősz, ősz. Minden, ami közel volt eddig,
szégyentelenül közelebb jön:
a szomszédos tetők mohája, a darázs, a tűz, a fosztogató
seregélyek.
Bearanyozott múzeumi pajzsként
arcomig sugárzanak a századok is,
vér és bor keresi bennem a mindig kiszemelhető áldozatot.
De csak vér-ágra s tegnapi virág-csontvázra talál
s döngő bogárra, ki elhozza estére csillagomat,
el a könnyű órát is talán, mikor a sötétség
a sötét szemektől újra megfogamzik,
lábhoz ér a láb s minden, ami elmúlna:
édes jajveszékeléstől újjászületik ismeretlen
s már eljátszhatna velem akár egy hópehely is.

 

 

 

Férfikor

Mintha már fű se volna, csak zene,
fa se, bogár se, hanyattfekvés se, csak a röpdösés maga,
sussanás, ágzaj, testetlen hangok emlékezete
s az ingujjként lehasított
égbolt lebegése a Tisza fölött,
csak az elveszített s a megunható földek iszapszaga
otthonról, egy esős augusztusból,
háborút sejtő csókok a Finn-öbölben
s a távolodás lassított filmképei, ahogy a fiam elhagy
szárnyas hajával belemosódva a
fölfoghatatlan délutánba
s ahogy egy zsákba öltözött nő száműzi magát
a téglák közé.

 

 

 

Berzsenyi elégiája

Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!
Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.
Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,
mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.
Húsvét van, mondják, újra húsvét –
Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –
ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,
hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.
Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,
hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,
pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,
hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.
Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú
himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,
disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?
már halottaink orrát harapják, nyög a gége.
Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,
virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –
lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,
de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül
s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.

 

 

 

Kivilágított éjszakában

Mikor a kádba beletérdelt,
mikor odahajtotta hosszú nyakát az édeni zuhany alá
s a fürdőszoba vad tigris-szerelem párájával telítődött,
hirtelen azt gondoltam: jobb lenne
kiszöknöm a hegyre,
ki a májusi virágzajlásba,
huzatos pincék közé,
hol reszketve nyújtóznak el a duzzadt szőlővesszők
és reszketve tágul a Föld orrlika is, mint fiatal csődöröké,
jobb lenne gyalogolni vagy ordítozni habosan,
ággal cserélni ki a bal karomat,
diólevéllel a szívemet,
jobb, jobb, mint végigásítozni majd egy női hangra írt operát,
melyben köszörűkövek
és fejvadász férfiak énekelnek,
de elgyöngültem és maradtam
s a csönd visszhangzó gömbjében
hallgattam fölerősödő sóhajait,
szólni nem szóltam, mint aki előre tudja már a végítéletet
s vízszintes ágyékán is úgy nyújtóztam el,
mintha görcsös motorversenyző oldalkocsisa volnék –
kivilágított éjszakában rohantam zúgó füllel,
kivilágított bogarak
robbantak szét a homlokomon.

 

 

 

Várjuk meg, amíg este lesz

Ne szeressük még egymást, túl korán van,
csuromvizes az utcakő, a fák csipásak
s az éjjel elhullott lomb-dögöket se hordatta még el a város –
A szembejövők kabátgallérja csupa nyirok,
dől belőlük a fáradt gőz,
mint az úttest alatti csatornákból.
Ne szeressük még egymást, túl korán van,
fészkükből kivert gyerekek sírják tele
az alumínium-hideg utcát
s a macskák fekhelyére
fagyoskodó kis álmok kucorodnak.
Nézem a leheletedet: foszladozó brüsszeli csipke,
nézem a szálkás tornyokat: körülszíjazott isten-árnyak
s ha szólnék hozzád: megírhatatlan versbe kezdenék.
Ne szeressük még egymást, túl korán van,
nem hallgattuk még meg a nap várandós híreit sem,
zöldség és vérszag úszkál körülötted
vásárcsarnoki lomhasággal,
s mintha a baltával kettéhasított országok csonkja mellől is
a te hangodon jajveszékelne valaki –
várjuk meg, amíg este lesz.

 

 

 

Nagy üregek visszhangja

Megyek hozzátok házról házra
s a bujtogató szobanövények mögül hallgatózom:
éltek-e még?
ti vagytok-e ti?
s az elalvás előtti csöndben tüdővel lélegeztek-e?
Kihűlt cigarettáitok feküsznek ravatalon,
nyakkendők, táskák, csikóbőr-kabátok székre dobva
és sóstó-szemű családfők üveg alatt.
Valamikor a kapucsengő még sűrűen szólt,
a padlón könyvek hemzsegtek, mogyorószemét, füst és hamu
s a tanyautaktól elnehezült cipőkből
bíbicek szálltak föl, szavak és szitakötők a mennyezetre.
S a költők se szégyellték még a szerelmet,
mint ahogy ma szégyellik,
hozták magukkal ajtón át, ablakon át,
hozták az istentelenek, hogy minden üresség
megteljen öleléssel.
Mondjátok: mikor láttatok vendégül esőt utoljára?
mikor fektettetek magatok mellé nagyhajú déli szelet?
Cső-horkolásokat hallok az ágyatok felől,
nagy üregek visszhangját éjről éjre,
soha egy nyárfa dorombolását álmotokban,
soha egy madárként fölhussanó háztető reccsenését.

 

 

 

Más őszben, más nyarakban

 

1.

Hogy napnak, féregnek nem lesz már soha más neve,
jól tudta régen. S hogy életem is csak merő tapintat
az ő elszegényedett szemei előtt, jól tudta azt is.
Nyár volt, nagyon sok nyár, de mintha nagykabátban
ültem volna mindig az asztalához.
 

2.

Ősszel, mikor a háztetőre gesztenye kopogott s a
kerti fű már az éj koporsójában hanyatt feküdt, mondott
még olyan mondatokat, amiktől megremegtem: Húsz éve
várom, hogy megnézd egyszer gyufalángnál az arcom,
de te még nem nézted meg. És el sem tévedtél velem soha,
ahogy egy férfi a városba szakadt nőkkel eltévedhet, pedig
én is árva vagyok! Megkeményedett lábnyomba születtem
bele s akié a lábnyom volt, eltávozott.
 

3.

Más őszben s más nyarakban szerettem volna otthon
látni, más gyöp fölött, madarak sétaútján, hajat és
kendőt lobogtatni, de ő csak félni tudott. Félni mindentől,
aminek hangja van, csöndje, végakarata, mert ki tudja,
mi jön még s mi jöhet? Ha kóbor vadméhek izzottak föl
körülötte, mint a réz, elsötétítette magát, akárha
bombáznának. Keze az arca előtt, a teste előtt, közte
és köztem.
 

4.

Már félne halálomtól is, bár szélviharos óráján ezt
kívánja. Félne, hogy fák lépnének be megüresedő házába,
mint az én örökké ködablakú verseimbe és áthatolhatatlan
erdőt szülnének ágya köré.

 

 

 

Töredék a hetvenes évekből

csonka szonett
Aludtam, várakoztam, töredeztem,
egyetlen fűszál árnyékában fakultam évekig,
lestem az égre fölérő kezeket, mit kutatnak,
a Holdra induló szemek fölajzott seregléseit,
de csak a képek, a hírek, a megunható csodák szaporodtak,
szemétbe hulló hajszálaim, de csak a bujtogató
ipari álom nyomult felém éneklő kilincsekkel
s a földrészeket egymásba pörgető, nagy, szárnyas ajtó,
de csak Magyarország korán jött zúzmarája
ült rá megint a küszöbömre. Hiányos életemmel
hát fényeskedhetek újra: magam gyártva magamnak
még a levegőt is; világűr-farsang másnapján az árva
szavakat, ideg-fényt, ideg-csodát; ami sír, ami ölel
s a csontomon át üzen a szememnek – –

 

 

 

Elidőzni az időben is

Gyorsabban múlik a nap, mint ahogy élek,
nincs időm megszeretni a korai levélcsörgést,
az égbehúzódó jegenyéket a házam előtt,
a tetőn ácsorgó galambokat –
Hajnalok rabolnak el a hajnaloktól,
szemek szemektől
s a frissen ledarált kávéban is mindig csak a
tegnapi országok illatoznak.
Nyár van, gyűlik a méz erdőkben,
kaptárakban,
számat és szememet odavárnák,
de az égen röpülő madár-koporsók után
én csak most érek ide nagymessziről
a behavazott koszorúkkal.
Ordítsátok: időt! időt! Talán a hangotok
lecsap rám s elmúlásra féltékeny Othello, fölocsúdok,
mert én még könyveket akarok teleírni lassú esőkkel,
erdőket paráznasággal,
ballagni ráérősen a városokban hídtól hídig,
kékben, sárgában, vörösben,
a képeslapok meztelen nőit szép sorban elszeretni
a dologtalan kéjencektől
s elidőzni az időben is, mint aki
tükörképét nézi a vízben.

 

 

 

A föltámadás első pillanatai

Ott ült a kutya, szalmatörekkel és sebekkel borítottan a
ganyédombon. A gyehenna büdös füstjében ott ült a kutya.
Szóltak a húsvéti harangok sebeinek, bim-bam, bim-
bam s a tarkón lőtt házak falából is előbújt egy-egy darázs,
de senki se hitte el, hogy föltámadunk.
A háború utolsó halottait épp vetkőztetni kezdték a
gyorskezű életbenmaradók: sisak le, bakancs le, kapca le,
zubbony le, mintha tökrészeg fiakról anyák ráncigálnák a
bemocskolt göncöt: édes Istenem, hol jártatok, szerencsétlenek,
disznók, árváim, édeseim! Ó jaj, a kisiklott ádámcsutkátok,
véres kobakotok…
Súrolt a déli szél s ujjbegyen bimbósodott is a halál
szérűjében, de leverhetetlennek, egyedül csak a magnak
megmaradt tyúkot láttam: holtak kifűzött bakancsszíjával
kínlódott lidércesen. Húzta-nyúzta, kapkodta föl a végét
a szőrrel és töltényhüvellyel elkevert sárból, szinte
szárnyalva a szerencsétől, hogy most csípte fülön a világ
leghosszabb tavaszi gilisztáját.

 

 

 

Az volt a legnehezebb

Az volt a legnehezebb: a berendezett
sírboltból kiszökni,
a megszokott szék,
a megszokott ágy,
a megszokott szó országrészéből
át a seholba –
jól körülszegecselve az ajtó
s a fárasztó csillagvilág is
szögekkel kivert
csizmatalp arcom előtt.
Az első tél még a súnyásoké:
ó, semmi, semmi: az égből csak korom pilléz
s a ropogó bádogcsatornákon
szeszgőzös testek csavarodnak.
A második már a hallgatásé:
hó hull,
varasodó sebek hullnak
s bukósisakban jön el a tavasz.
*
Az volt a legnehezebb: a karácsonyi
kocsonyát lelökni –
a hús lágy földrengését
gyermeki szemek nézték,
fekete omlott feketére,
cserép cserépre,
s vérző nagyujjam
harangzúgásra veszni indult.
*
Az volt a legnehezebb:
beleszeretni újra a romokba,
élni az elhagyott nélkül elhagyottan
s mint fényképrabló
az előhívatlan fényképekkel
bújni ágyba:
egy kisfiú ás gödröt az anyja mosolyába,
fölötte a Nap: madarak árvaháza.
Az volt a legnehezebb:
ámulni a csontig szaladó, szikár
tűkön,
a szőnyegek férfi-szakállát lesimító kézfejemen,
mintha a nők már soha többé,
mintha szemük és nedveik türelmetlensége
már soha többé.
*
Az volt a legnehezebb:
hátrálni magamhoz vissza
és kezdeni újra a testből, ami nem test,
a szorongatott csírákból, ami nem csíra
s az egyszarvú gyönyör
alomszalmáján nem váltani meg senkit,
csak lélegezni.

 

 

 

Megyek majd, megyek

Megyek, megyek majd, utazom –
a hosszú várakozások szünetében elered és megáll az eső
s megzöldülnek a vonatok, mint régi bronzfillérek.
Este lesz? nyár lesz? január?
Elmaradnak a dombok, el a jegenyék,
el a megrozsdásodott kutya a roncstelepen –
S ha már minden útra szánt verset és újságot elolvastam,
hajadat én a vadlibák helyére odaképzelem,
minden bokor mögé hanyagul eldobott ruhád
és azt se tudom majd: szeretlek-e vagy nem szeretlek,
mert a szád íze, a bőröd íze ott lesz a számban,
félérett barackok íze, testemben ott a tested,
mindegyik kezed ott lesz, amellyel már öleltél.

 

 

 

Vadfiú hajjal

 

I.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –
korom-pióca dőzsöl a combomon
s a madarak egész nap fejest ugrálnak még a sűrű lombba,
vizet viszek a számban a császártói tücsöklakodalomba –
s úgy lélegzek, mint aki énekel
és léggömb-tüdővel álltóhelyéből égre kel
és alászáll és fű lesz és folyó
és hangyavár fölé kitűzött, fekete lobogó – –
esőt álmodok, vízözönt, fákat kidöntő Nagy Halat,
bal szemében egy város vörös tornyai látszanak,
a jobb szemében én, megsokszorozva, csapatosan,
vadfiú hajjal, futóbajnokok ingében csatakosan.
 

II.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –
túl nagy a fény, hogy láthatatlan szavak
bozótjában elrejtőzzek,
túl nagy a fény, hogy vakító papírra verset írjak –
hajamat, mint a nádast zúgni hallom,
s a parázna utak porában magam vagyok a költemény,
a szerelem kóbor világválogatottja magam vagyok,
röpül előttem lángpöttyös meggyfalevél,
járomcsontom fölött vadászok sortüze
s fejem a Kárpátok halántékához odacsattan,
valaki sír, valaki elsirat,
de hiába követ nappali gyász: a megsemmisítő nyárban is
a teljes életemre emlékezem.
 

III.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –
testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon,
s a láng ígérete, hogy túlvilágon is nyár lesz, csupa dél,
szívet-hamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]