Erkölcsi revíziót!

Meggyőződésem, hogy a trianoni taglóütéstől földre került nemzedékek sokkal jobb szellemi s lelki föltételek mellett élték át a nemzet és a kisebbségi magyarság tragédiáját, mint mi, mostaniak a magunkét a második világháború után, különösen a hetvenes-nyolcvanas évekre elfajuló romlást, amely egy hamis békekorszak ördögi remekműve. A sújtástól akkor ők, a régiek csak az eszméletüket veszítették el ideig-óráig, a tudatukat nem. A negyven éve zajló képmutatások, ideológiák s államok közti szocialista trükkök káoszában mi épp a tudatunkat és reményeinket engedtük elsorvadni. Idézzük csak föl, mit írt a harmincas évek közepén Németh László a kisebbségi sorsról. Ezt írja: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”

Bárhogyan forgassuk és bárhonnan vizsgáljuk is, ez a mondat még ízig-vérig európai mondat. Érződik ugyan rajta, hogy kétségbeesés szülte, valami létből fakadó dac, de tágas és reménykeltő. Süt belőle a görögség háromezer éve sugárzó szelleme, a kereszténység áldozatot vállaló méltósága, a részben is az egészet képviselt hősiesség.

A mi évtizedeink kisebbségi jelmondata ennek épp az ellenkezője. Szó szerint így hangzik: „A fű lehajlik a szélben, hogy megmaradjon.”

Ez a mondat már nem Európából, hanem a kútból hangzik. A gödör aljáról, a kétségbeesés fenekéről. A távlata, ha mutat is valamiféle jövőt, elitsors helyett a lemaradókét mutatja. S ki ne emlékezne mégis, itt Magyarországon, odaát Erdélyben, a Felvidéken vagy másutt, hogy ennek a didergő üzenetnek a hallatán hány lázas tenyér verődött össze estéről estére évekig! Hány egyetértő tekintet mondta ki rá konokul az igent. Igen, igen, ha kell, hát hason csúszva is.

Bevallom, magam is osztoztam a tapsokban. A szelíd, bibliai cinkosság engem is hívővé tett: ez hát a megmaradás napiparancsa, a Bethlen Gábor-i életösztön. De beleütközve a történelembe, hamarosan rá kellett ébrednem, hogy a legigazabbnak látszó Bethlen Gábor-i út ma az erdélyi magyarság számára minden út közül a legveszélyesebb. Teli van álcázott farkasvermekkel. Másutt, más körülmények közt tán hegyre vivő szerpentin is lehetne, de az úgynevezett román szocializmusban le, a szakadék fele vezet. A belátás, a türelem, az egyezkedés mindenféle európai értékrenden belül az összhangteremtés eszköze. A békességé és a továbbélésé. A diktatúrákban azonban nem lehet más, mint az áldozat önmaga föladása. Lépésről lépésre előre mozgó végzet. Bizonyos vagyok benne, hogy jönnek majd utánunk gondolkodók, történészek, lélekbúvárok, akik megírják, hogy a sztálini alapozású közép-európai, dél- és kelet-európai társadalmakban egyezkedés közben veszett el minden. A nyelv, a múlt, a történelem, az élet értelme, a gondolkodásé. Emeljünk ki az erdélyi magyarság életéből egy tragédiába forduló példát: a magyar egyetem beolvasztását a román egyetembe. Naptár szerint ez 1959-ben történt. De mi nem fogadhatjuk el pőrén a dátumot, a puszta tényt magát. A Bolyai Tudományegyetemet az egyezkedés történelemmé összeálló sötét folyamatában végezték ki, vagyis részben előbb, részben később.

Lehet, hogy lassú kimúlásának legelső titkos pillanata az volt, amikor száz baloldali magyar értelmiségi ezerkilencszáznegyvenöt novemberében olyan hűségnyilatkozatot adott át Groza Péter miniszterelnöknek, amelyben nemcsak kifejezi állampolgári lojalitását Románia iránt, de testestül-lelkestül Romániához tartozónak vallja magát s magával együtt természetesen a testvériséget óhajtó erdélyi magyarságot.

Ez a hűségnyilatkozat egyenesen a párizsi békecsinálók asztalára került szónokló dokumentumként. Az egyezkedők semmiképpen sem akartak ezzel rosszat, megelőlegeztek valamit, ami még nem volt. A vesztes helyzetéből át akartak kerülni a győztesébe? Ez persze lélektanilag érthető, de történelmileg nem. Akkorban már nagyjából tudni lehetett, hogy Magyarország második világháborús szerepe miatt, és a bécsi döntés elfogadása miatt az erdélyi magyarság ismét a vesztesek közé kerül. Az egyedüli reálpolitika az lett volna, ha az a bizonyos száz aláíró is, amely komoly erkölcsi erőt jelentett, a vesztesekkel marad és a vesztesek igazát képviseli a világ előtt. Negyven év elmúltával ma már világosan láthatjuk, hogy sietős egyezkedésükkel helyrehozhatatlanul elrontottak valamit: érzelmileg és politikailag is megbontották a kisebbségi magyarság egységét, és ettől kezdve minden további alkut velük, a megbízható egyezkedőkkel kötött meg a hatalom. Mindaddig persze, ameddig szüksége volt rájuk. A szocializmus sematikusan abszurd fintora az, hogy a börtönökbe is őket, a megoldást keresőket lökdösték először be.

Az egyezkedés fölnagyított fogalmának a kiemelésével én sem utólagos vádaskodásba, sem történelemkritikába nem akarok belebonyolódni, csupán azt szeretném jelezni, hogy a magyar kisebbség múltjának még a legszentebb nyelvi és filológiai képzettartományát is éles szemmel kell átkutatnunk, ha meg akarjuk érteni az ellenük folyó irtóhadjárat jágói módszereit.

Románok és magyarok. Milyen egyszerű is egymás mellé írni a két nép nevét. De ha leírjuk, máris elkezd ködleni, gomolyogni bennünk valamilyen fullasztó érzelem. Valami Erdély felől, valami a mélylélektan kénes hőforrásainak a vidékéről. Hiába tudjuk és hiába ismételjük el magunknak újra és újra, hogy a román bűnöket mi nem tudjuk magyar erényekké átváltoztatni soha, mégis beindul a mellkasunkban zakatoló malom: ezt és ezt követték el ellenünk régen, ezt és ezt követik el ma. Nem az együttéléssel járó feszültségek izgattak minket, hanem az árulások! Ott volt ezernyolcszáznegyvennyolc. Történelmünk egyik legdrámaibb fordulópontja. Ki mellé álltak az utolsó európai szabadságmozgalom ellenében? Ha tusakodva, ha küszködve is, az európai reakció mellé. Az osztrákok és a muszka cár mellé! És tizennyolc-tizenkilencben? És ötvenhatban? Ugyancsak. Napokig tán a Szovjetunió Kommunista Pártjának a vezetői se tudták, mi történt Magyarországon s mi történik pontosan, de a „testvéri Románia” már tudta és sietve ajánlotta föl nekik a segítséget: vasúti vonalait és hadseregét egyaránt. Mert a mi történeteink Erdély miatt, egyúttal még mindig az ő történeteik is, csakhogy a fonákjukról. A paranoia fénytörésében. Mire volt jó nekik például a Rajk-per? Arra, hogy Rajk erdélyi származása ürügyén, kitalált kapcsolataira hivatkozva, erdélyi magyar kommunistákat csukjanak be tömegesen, akiknek bebörtönzésével az egyetlen magyar kisebbségvédelmi szervezet omlott össze véglegesen, a Magyar Népi Szövetség. S mire kerestek alkalmat 1956. november 4-e után is? Ugyanerre! Romániában több embert zártak be, mint idehaza. Elég volt hozzá egy Magyarország felé forduló tekintet, egy arcon átosonó remény, bármi, amihez hozzá lehetett láncolni a hazaárulás vízióját.

A magyarság, mint százados küzdelmekbe kevert és keveredő nép, ugyanúgy belebonyolódott bűnökbe, mint bármelyik másik nemzet, de nacionalizmusát, egészen Trianonig, pontosabban a Trianont követő időkig nem kizárólag csak a saját érdekében növesztette naggyá magában, de rá tudott és rá akart bízni mást is. Valami többletet, mely a térség folyamatosan nyüglődő életének társadalmi, jogi és művelődésbeli érdekét szolgálhatta volna. Zavartan mondom ki: a meglévőnél valamicskével több európaiságot 1848-ban, 1919-ben és 1956-ban. Bocsássák meg nekünk román szomszédaink, de az ő nacionalizmusuk sose volt röptetője másnak, másoknak, gondolatnak vagy eszmének. Minden körülöttünk élőknél elzárkózóbb volt, ortodoxabb és önzőbb: a csehekénél, a szerbekénél, a lengyelénél. Netán a csehországi bevonulásból való kimaradásuk volt az ő ötvenhármuk, ötvenhatuk, Prágai Tavaszuk és Szolidaritásuk? Percekig ezt lehetett hinni, különösen azok hihetnék így, akik nem ismerik a román géniusz Janus-arcúságát. Ha Ceausescu nem vonul be s odahaza megcsinálja a Bukaresti Tavaszt, akkor ő az utolsó félszázad hőse. De épp az ellenkezőjét csinálta: az önállóság látszata alatt ekkor fordította visszafelé az országot a sztálinival vetekedő groteszk és anakronisztikus sztálinizmusba. Szomorúan mondom ki, de kimondom: a megosztott világnak, a megosztott világ hatalmainak ugyanúgy szükségük van időszerű hazugságokra, mint bármilyen nyersanyagra: vasra, olajra, szénré, földgázra. Hatvannyolc óta Románia Nyugat nagy szállítója volt a legutolsó időkig. Tudom, hogy az ilyesmi általában egy nemzet magánügye. Sőt lehetne még tán a zsenialitása is. De mi, magyarok, gyomorremegéssel nézzük ezt a nemzetközi méretű hazugságexportot, mert az a kétmilliónyi magyar, aki köztük s velük él, falazni kényszerül, osztozkodni az ízlése elleni bűnben… Mert hogy a fűnek le kell hajlani… Persze, tudjuk, polcokat töltenek meg a magyarság bűneiről készített listák is Romániában. Különösen azok, amelyeket a hatvanhetes kiegyezés után jegyeztek fel. Legelsőül a nemzetállam elgondolásának kiterjesztését az erdélyi románságra. A rájuk erőltetett magyar nyelv oktatását az iskoláikban. A Memorandum-per botrányait és a többi elmérgesedő hajráncigálást. Igaz, minden igaz volt addig, míg sértettként mondták. De ideje lenne már a bűnöket is osztályozni nagyság szerint, mint a hegyeket. Vagy még jobb lenne a létezés szempontjaiból mérlegelni őket, nem csupán a propagandáéból. Mert például a beolvasztásnak átkeresztelt politika a kiegyezés után nemhogy elsorvasztotta, nemhogy letörte volna, ellenkezőleg: radikalizálta a románságot. Olyan alacsonyak voltak a liberalizmus hullámtörő kövei, hogy a legtöbb román kívánság túlloccsanhatott rajtuk. Még azok is, amelyeket az erdélyi románság ösztönzésére a regátbeliek indítottak útnak.

Könnyű azt mondani erre: más idők, más erkölcsök, más politikák! Csakhogy ez nem igaz! A történelemnek nemcsak tömege van, nemcsak szelei és korszakai vannak, de korokon átnyúló, érzékeny idegszálai. Például az a kolozsvári jogász, aki társaival, barátaival összebeszélve 1957-ben egy tervezetet készít az Egyesült Nemzetek Szervezetének a magyar kisebbség státusának jogszerűbb elrendezéséről, gondosan keresve tehát a hivatalos utat, nem holmi Memorandum-perbe bonyolódik csak bele, de társaival együtt, hazaárulás vádjával halálra ítélik. Majd életfogytiglanra… Az ember itt megáll: mikor rehabilitálják igazán s nemcsak hivatalosan a temérdek lecsukott, elhurcolt romániai kisebbségi szászt, magyart, zsidót? De nemcsak a börtönlakókat, hanem a félelembe cellázott embereket, a neurózis munkaszolgálatosait, az idegenségükért megszégyenített kisebbségi katonákat, akiket álló napon át derékig jeges vízbe állíttatnak vihogó többségi tisztek? És mikor számolják már egyszer össze a kisebbségi halottakat? Csak a meinkből: a Szabédik, a Csendes Zoltánok, a Pálfi Gézák, a Hadházy Ivánok, a Visky Árpádok elvérzett csapatából kitelne már egy újabb aradi tizenhárom. S a titkosrendőrség kisebbségiek közt végzett rémtetteiből jó néhány haynaui dosszié.

Magyarok és románok. Mondjuk ki nyíltan: a Siralom völgyébe jutottunk. És szégyen és megvetés választ el bennünket egymástól. Ha azt mondom, hogy ezután már csak a háború jöhetne ránk, túloznék. A háború ugyanis folyik, hosszabban, mint az egykori vallásháborúk, s kirobbantója a velejéig megromlott lelkiismeret. Egy erős állam mindenkor elviseli a kisebbségeit. Egy gyönge nem. Mert a kisebbség mindig az eredendő bűnre emlékezteti. Románok és magyarok esetében ez az eredendő bűn: Trianon, a hosszú idő óta érlelődő Trianon. De gondoljuk csak el, akkor még mennyivel jobb alternatívái lehettek volna a döntésnek, mint a második világháború esetén. Az egyedüli méltányos döntés az lett volna: ha Erdély nem lehet az erdélyieké, románoké, szászoké és magyaroké együtt, akkor ne legyen külön egyiké sem. Osszák meg valóban méltányosan: a biológiai jelenlét túlsúlya miatt a románokat illetné belőle a nagyobb rész, de a magyarság történelmi szerepe s kultúrateremtő múltja ezt a túlsúlyt, a kisebb létszám ellenére is, kiegyensúlyozza, tehát felezzék meg egymás között. Azért is ez a döntés lehetett volna igazságos, mert mindkét fél egyszerre élhette volna át az örömöt és a fájdalmat. A fájdalmat azért, mert az egészet akarta s nem kapta, az örömöt azért, mert nem vesztette el mégsem az egészet. Ez a kettős érzés nem engedte volna fölmagzani a bűntudatot. Hisz ha a túlbonyolítás ugyanúgy ártalmára lehet az élő gondolatoknak, mint a leegyszerűsítés, az eltúlzott érdem is hasonló károkat okozhat, mint a kijátszottság. Ha a románok képesek lettek volna meglátni önmagukban a bűnt ezerkilencszáztizennyolc-tizenkilenc-húsz táján, most nem tudnák elkövetni saját maguk ellen sem. És ha mi akkor megélhetjük velük együtt ezt a különleges drámát, igazi szomszédok lettünk volna mostanáig s lehetnénk az időben.

Múltra kivetülő utópia ez, tudom, már csak azért is, mert a bűnt nemcsak ők követték el, hanem a béke készítői is. Az új román állam ezt azzal tetőzte meg, hogy amit Gyulafehérváron és a békekonferencián ígért az uralma alá kerülő kisebbségnek, sohase tartotta meg.

Horthyék „Nem, nem, sohá”-ja és „Mindent vissza” jelszava tökéletes párja volt az egymást követő román kormányok „Semmit vissza nem adunk” jelszavának.

Az eredendő bűn itt temetődött el. De az idő újra és újra kikaparja, mint a kutya a csontot. Hol van már Horthy, hol a második világháború, s mégis a hetvenes évek Romániájában egyre-másra jelennek meg a Horthy-banditák szörnytetteiről tanúskodó könyvek. Semmi baj nem volna ezekkel a könyvekkel, ha nem tenné hiteltelenné őket néhány dokumentumnak maszkírozott jelenet, beöltöztetett színészekkel eljátszott sebesült parasztszerep, továbbá, ha az Antonescu-korszak tömegmészárlásairól és a Maniu-gárdák vérgőzös tombolásairól is megjelentettek volna párhuzamosan néhány kötetre valót. A kettő együtt még tán erősíthette is volna a gyöngébbik felet. Íme, ilyen a múlt, s ilyen a kritikája. De a cél ez esetben nem a gyöngébbik megerősítése volt, hanem földbetaposásuk, s lelkük kiégetése lángszóróval. Szinte kísérteties, sőt egyenesen a mélylélektan bizonyító példájának is beillene, hogy a Horthy elvadult katonáiról szóló könyveket ugyanazokban a hetekben, hónapokban zúdították rá az országra, részben megfélemlítésül, részben a románság felizgatására, amikor maga az állam ismét vad rohamra indult a kisebbségek ellen, amikor szobrot robbantott Sepsiszentgyörgyön, hogy a gondosan kitervelt provokáció után a város, sőt az egész megye Securitate-gárdáját regátiakkal váltsa föl, mert ott tart már, hogy Kolozsvár és Marosvásárhely után Sepsiszentgyörgyöt is meg kell bénítania. A székelység szellemi gócai hadd zsugorodjanak csak össze teljesen, hadd kerüljenek peremre, Isten háta mögé, Zágonba, ahol a több évszázados erdélyi műveltség maradványa már egy falusi művelődési házban is tanyát verhet magának. A rossz lelkiismeret még egy nemzetet is neurotizálhat. Végül is, a románságot uraló és képviselő hatalom is pontosan tudja, hogy miben vétkes. Tudatossága a stratégiájából derül ki egyértelműen. Az iskolák elvétele, az életkedv, a jog elvétele után, a szülőföld elvételét tűzte ki végső célul, hiszen ez a legfontosabb. A nyelv még kibomolhat újra, ha a szülőföld megmarad, de ha a gyűlölködő beköltözők kitúrják, kiutálják onnan a több évszázada ottlakókat: elérkezik a vég.

Közeledünk hozzá.

 

Magyarok és románok. Adynak és Bartóknak még voltak hiteles szavai a közös ég alatt. Illyésnek, Arghezinek szintén, mint ahogy Jebeleanunak és Sütő Andrásnak is. De ma már nem beszélünk egymással. Szükségünk volna mások jelenlétére és tárgyilagosságára, hogy újra megszólalhassunk. Talán bírókra is. Mégpedig olyanokra, akik bűnösnek érezhetik magukat, illetve elődeiket a mi megromlásunkban. Mi történt a trianoni békekötéskor? Románia szavát adta, hogy önállóságot biztosít a hatalma alá került kisebbségeknek. De megszegte szavát. A negyvenhetes párizsi békeegyezésen megismétlődött ugyanez az ígéret, de a Nemzetiségi Statutum halott papírköteg maradt. A jóváhagyók közül ki kérte számon ezt?

Századunk egyik meghatározó ellentmondása, hogy izgalom és öröm kíséri a tudományos felfedezéseinket, de a következményeikkel nem törődik senki. Pedig, mint kiderült, azok az igazán veszélyesek. Így van ez valahogy a békekötésekkel is.

A két világháború közötti időben volt egy lidérces-mágikus szavunk a térségben: a revízióé. Ez akkor egyértelműen területi revíziót jelentett, fenyegetőzést, zsarolást. Törvényszerűen jönnie kellett tehát a háborúnak. A kíméletlen történelmi tapasztalat és a jelenlegi nagyhatalmi helyzet minden ilyen irányba mutató utat elrekesztett. Így nekünk csak egy lehetőségünk maradt: revíziót békében.

Első lépésként ez mindenképpen erkölcsi revíziót jelent. Erkölcsi revíziót a kisebbségek ügyében. Javasolnunk kell, hogy a világ hatalmi erői s kormányai vizsgáljanak fölül minden olyan nemzetközi megállapodást, amelyből kimaradt a kisebbségek joga. A létüket s fönnmaradásukat egyedül biztosító közösségi jog alkotmányerejű törvénye. Ennek az erkölcsi revíziónak első számú föltétele, hogy a gyakorlását kinek-kinek önmagán kell elkezdenie.

A magyar kormány, ha húszéves késlekedéssel is, de elkezdte ezt a revíziót s becsületére legyen mondva, hogy magán kezdte. Ráébredt arra, hogy hallgatása, titkos diplomáciája, táborhűsége a kisebbségi ügyben csak növeli a romlást, és hozzájárul a nyilvánvaló bűnhöz.

A revíziót a románok, a szlovákok, a szovjetek s mások is csak önmagukon kezdhetik el, mert az utóbbi idők eseményeiből egyre erőteljesebben érződik, hogy a veszedelem őket is fenyegeti.

Rossz emlékeinkben a mozgósítás fogalma általában a háborúhoz kötődik. Kössük mi most hozzá a békéhez, és a mozgósítást gondolatok mozgósításával kezdjük el. Lehetőleg még ezen a napon.