Ismerős fogalmak háttere

Vannak írók, közeli vagy távoli ismerőseink, akik egyik világkonferenciáról a másikra mennek, arcukon bágyadt küldetéstudat s valami vértelen, nemzetek fölötti líraiság.

Vannak ilyen világutazó szavaink is. Hol itt, hol ott bukkannak föl az angolszász nyelv célratörő sodrában. Közéjük tartozik az elidegenedés szó, a máskéntgondolkodás, az ellenkultúra, az identitás, hogy csak a legismertebbeket említsem. Csupa olyan fogalom, amelynek keze van, agya, szeme, füle, történelme, csak szívdobogtató titka nincs már. Csak mágneses köre nincs, és holdudvara. Lengyel, orosz, amerikai vagy zsidó? Egy társadalomtudós nem, de egy magára adó tollforgató illedelmesen kikerüli a plakátzörrenésű nemzetközi szó használatát. Kikerüli, illetve lefordítja emberi nyelvre, mint versben fölbukkanó neurotikus metaforát.

Az identitás szó nálunk, Közép-Európában, nem egy körülhatárolható, megnevezhető, leírható létállapotot jelez, amely, ha úgy tetszik, tudományosan is minősíthető. Ellenkezőleg: olyat, amely állandó alakcserére kényszerül, öltözik, vetkőzik, a lélektantól a történelemig tántorog, a politikától az erkölcsig és a kultúráig, miközben feszült, ugrásra kész.

Azonosságtudat? Ugyan mivel? Az állammal inkább vagy a nemzettel? Ha lényege és formája szerint a kettő pontosan fedné egymást, könnyebben tudnánk tisztázni helyzetünket. Viszonyunkat a külvilághoz, magunkhoz, reményeinkhez és a képzeletünkhöz is. De így csak a tartós bizonytalanság és gyomorremegés marad, mint az elvált szülők gyermekeiben. A századok óta függésben élő országok önéletrajzában ugyanis különálló fejezet jut a mindenkori államnak, amely politikai, s a nemzetnek, amely viszont történelmi képződmény. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy független országok esetében a mindenkori állam: a nemzet markáns arckifejezése.

Milan Kundera megrázó és világosságot gyújtó esszéjében, Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiájában, ha nem fejti is ki, de érinti ezt a különös tudathasadást s gyomorremegést. Az újra és újra vesztő kis nemzetekről szólva igy ír: „Az én meghatározásom a következő: kis nemzet az, amelynek léte szüntelen kockán forog, bármelyik pillanatban eltűnhet a föld színéről, s amely tudatában van mindennek. A francia, az orosz, az angol általában nem latolgatja, fennmarad-e a népe.”

A kívülállók részvétre ráncolt homlokkal hallgatják a mondatokat, s egyetértenek abban, hogy már maga a baljós érzet is azonosságzavar, belülről bénító látomás.

Félve mondom ki: rossz a diagnózis. Ezt a Kundera által megfogalmazott érzést a történelem növelte föl bennünk, idestova négyszáz esztendeje, szinte az életösztön ikertársaként, s minél világosabb ennek a lehetőségnek a tudata, annál kevésbé beszélhetünk a föltételezett zavarról. Rossz közérzetről azonban igen. Szabadsághiányról s egy-egy államforma gyarlóságáról szintúgy. Végül is különféle kormányoknak, hatalmaknak a kiszolgáltatottjaiként, már régóta a nemzet eszméje volt az, ami egyedül erőt adott a megmaradásunkhoz. A nemzet: közös ihlet, írta le a két világháború között József Attila, aki bartóki méretű tehetsége nemcsak Közép-Európának, hanem az egész világnak. A költészetre utaló fogalmazása lehetne elszólás is, de nem az. Sokkal inkább. megvilágosodás. Olyasmi, mint versíráskor a vers első sora, amit a múzsa súg. Sőt mondhatnám titoknak is, utópiának is, amit magunkban hordunk. Az állam cenzúrázhat, elszegényíthet, megbutíthat, esetleg a kedvemben járhat, virágcsokrokat dobálhat a májusi égre, mindig tudom, hogy egyetlen gesztusa se téveszthető össze a nemzetével. Megesik persze, hogy egy-egy korszakban tíz-húsz emberbe húzódik vissza a nemzet szelleme, s így vészeli át a csúf időket, de átvészeli. Legjobb példája ennek az első világháború. A franciák, az angolok, a németek s Közép-Európa népei is énekelve vonulnak ki a csataterekre. Apollinaire ujjong, Thomas Mann helyesel. De például a magyar Ady Endre minden sejtjével tiltakozik. Utálkozva néz a megrészegedőkre s virágos katonákra. Nem a hadüzenet napján, már egy évtizeddel előtte tudja, hogy a háború apokaliptikus tévedés. Akkor és azóta is egyértelmű, hogy a nemzet inkarnációja ő volt. Ő, aki történelmi érzékenységgel épp a történelemmel mert szembeszállni.

A nemzet mint metafizikai érték? Ha nem is épp metafizikai, de kulturális mindenképpen. Megkülönböztetett múlt, megkülönböztetett szenvedés, nyelvi zsenialitás, filozófia, zene. Igazi különbözni tudás, mely nélkül az egyetemesség magasztos volna és untató.

Sajnos ha az államiság odatolakodik otrombán a nemzet szelleme elé, többnyire törvényszerűen bekövetkezik a romlás. Kundera, aki nem egyszerűen csak egy elemző tanulmányt írt Közép-Európáról, hanem egy esszében kiteljesedő elégiát is, szerelmes emlékeitől szinte észre sem vette, hogy a valaha kultúrateremtő tájakon, Prága, Varsó, Buda vonzáskörében nem nemzetek, csupán csak államok végzik kötelező tornagyakorlataikat. S az elégia megnemesítő fényében elfelejtette, hogy a múltjuk, vallásuk, európaiságuk, kínlódásaik alapján összetartozó nemzetek most hazug viszonyban vannak egymással. Minden mozdulatukat az „államiság” mézesmázos mosolya kíséri. Eszmecserék helyett kötelező szerződések.

Sokan azt hiszik, ezzel vége is a történetnek. Holott nincs vége. Az egyént, a népet átmenetileg lehet államosítani, a nemzet szellemét azonban nem. Elég neki egy vers, egy betiltott múlt századi színdarab, hogy hírt adjon magáról. Az irodalom és a nemzet fogalma a mi tudatunkban ezért is elválaszthatatlan egymástól. Avult viszony? Kényszerű visszacsúszás a végzetesen leszerepelt nacionalizmusok idejébe? Ne hamarkodjuk el az ítéletet. A Közös Piacok és a Varsói Szerződések politikai és gazdasági hadviselésében a kis országoknak is részt kell venniük. De mindegyik csak mint állam vesz benne részt. Mint szervezet. Mint test, s nem mint lélek. A külső kényszerekkel szemben a nemzet: belső függetlenség. Autonómia. Titkos jelszó, amelyet jóformán ki sem ejtünk. De mondhatnám azt is, hogy: hagyomány; hogy: történelmi érzék. Emlékezzünk csak Ortegára. Szerinte mindegyik nemzet más szellem. A nemzet az a térben, ami a kor az időben: érzések és gondolkodásmód önálló rendszere. De ez a másféleség csak rossz pillanatokban fejeződik ki agresszióban vagy az elzárkózás buta gőgjében, többnyire a kultúra változatosságában jelentkezik.

Tudom, akik jólfésült, ápolt civilizációban élnek, azoknak kissé kopottan hangozhatnak ezek a komplexusnak is beillő mondatok a nemzetről. De mi, közép-európaiak s dél-európaiak – lengyelek, csehek, románok, magyarok, szerbek – szakadatlan drámában élünk. Egymást hajszoló drámai szituációkban. Szomszédainkhoz viszonyítva mi, magyarok még a balsors hajszolásában és elviselésében is az élen járunk. Soroljam a történelmi dátumokat? 1914: az első világháború. 1918: a monarchia széthullása s az októberi forradalom. 1919: a proletárdiktatúra. 1920: Trianon. Aztán a második világháború, a sztálinizmus évei, s végül 1956. A tébolyban, a gyűlölködésben, a politikai, a hatalmi alávetettségben ugyan mi más adhatna nekünk tartást, hitet, mint az, amit a nemzet legjobb szellemének neveztem? Minden más eszme, amelytől megváltásunkat reméltük, a szemünk láttára züllött le csúfosan. A nacionalizmus, az internacionalizmus, a szocializmus, a jóléti társadalom bizsergető eszméje.

A kritika, miként a régi görögök vallották: a megkülönböztetés művészete. Annak látom én a nemzet szellemét is: tagadásnak és mentésnek. Hihetetlenül érzékeny kritikának. Említhetek egy ismerős jelenséget. Korunkban a politika és a civilizáció egyforma erővel támadja meg például a nyelvet. A nyelven át érzelmeinket, képzeletünk milyenségét és minőségét s természetesen a gondolatainkat is. Szándékosan vagy tehetetlenségi ereje folytán kapitulációra akarja kényszeríteni bennünk azt a készséget és éberséget, amellyel eddig nemcsak hogy fölmértük helyzetünket, de jellemünket és értelmünket is alakítottuk. Mindegy, hogy a hiábavalóság filozófiája révén akarja elérni ezt, vagy egy olyan életeszmény stratégiájával, amely szerint az élet eszközei fontosabbak, mint maga az élet.

A nyelvhez kötődő irodalom és költészet ezért is olyan múlhatatlanul fontos számunkra.

De nemcsak a külső, hanem a belső nyomás miatt is. Hiszen ami mint létünket érintő igazság nem hangozhat el a Parlamentben – közérzetet rontó sorsként vagy igazságként fölbukkan mindig a versekben, a regényekben, a drámai szituációk fenyegető csöndjében.

Az irodalom, az írás gyakorlása tehát az igazság gyakorlása is. Azaz: közügy. A teljességre vágyó ember függetlenségi harca. Ambíciója a megmaradásra. A „valóságról” reggeltől estig szakadatlanul egyre több, szövegbe s képekbe zsúfolt beszámolót kapok. S a hangsúly a kapok szón van. Írás közben az ember nem kap, hanem teremt. Fáradságos és kétségbeesett munkával, érzelmi megrendüléssel és kudarcokkal.

Ha ez korszerűtlen eltökéltség manapság, az ember – íróként és olvasóként is – fölemelt fejjel vállalja az elmarasztaló jelzőt. Hiszen a modernség annyi nagyszerű kalandja s izgága, kimerítő „halálfutása” után amúgy is ideje volna kissé lassítanunk, hátrafordulnunk, sőt megállnunk. Vagyis „korszerűtlennek” lennünk.

Mit jelentene ez a korszerűtlenség?

Egy évszázad tapasztalatával a hátunk mögött ma már világosan kell látnunk, hogy a civilizáció száguldó embere – szinte minden pillanatában és minden figyelmével – külső célokat követett. Eközben összezavarodott, s elveszítette magát. Vajon az eszmények, az érzelmek, a szabadság zavarával küszködő ember számára nem az irodalom kínálja-e a legárnyalatosabb igéket, sugallatokat, belső célokat?