Dajka Margit és Lajtos Árpád halálára

A temető mindig ezen a pontján a legirgalmatlanabb, ahol most állunk: néhány méternyire a nyitott sírgödörtől. Itt már minden végérvényes és kíméletlenül tárgyszerű: az ásók, a koporsót leeresztő kötelek, a hantok s a végső céljukhoz elérkezett koszorúk is. Itt már örök lángok sincsenek, se tömjénillat, és a ravatolozó stilizált díszletei helyett is közönséges fák vannak, közönséges ég, s bennünk, legbelül pedig valami sajgó szégyenérzet, amellyel nemsokára magára hagyjuk halottunkat. Magára hagyjuk Margitkát: a felejthetetlen asszony-tüneményt: Dajka Margitot. A magyar színjátszás egyik legnagyobb nőalakját: a mosolygás és a harag hősnőjét; az elragadtatás nagyasszonyát; a bohócruhába öltözött angyalt; az Ady Lédájára emlékeztető titkos szeretőt, aki ha nagy karimájú, árnyékos kalapja alól messze nézett, a végtelenség rebbent meg tőle lúdbőrösen. Hány és hány estét össze tudnánk számlálni az elmúlt hat évtizedben, amikor valamelyik színházunkban – a kolozsváriban, a miskolciban vagy a Nemzetiben – egyetlen szívdobbanás töltötte be a színpadot és a nézőteret: az övé! Azt mondják: őstehetség volt, asszony-zseni. Lehet. De a közhelylegendát ne fogadjuk el az ő esetében se. A természettől kapott ajándékokat hamar visszavette volna tőle az idő, ha nem ápolja, ha nem gyarapítja szigorú szorgalommal s minden világias látszat ellenére is kivételes aszkézissel. „Alázat nélkül nincs alkotás – vallja századunk egyik angol költője, T. S. Eliot –, hisz a nagy alkotók nem a nagy személyiségek, hanem a nagy médiumok!”

Dajka Margit kiemelkedően nagy médium volt. A színpadon és a mindennapi életében is. Háborúk és szégyenletes diktatúrák öltötték magukra, szeme láttára, luciferi köpenyüket. Megérinthette volna őt is a félelem és a gyalázat köpönyeg-szele, de ő független közvetítő és független szellem maradt mindvégig ember és ember között, élet és halál között. Egy emlékezetes estén, vacsora közben, szinte elszólásként, arról beszélt nekem, hogy a bemutatók előtt, egyáltalán a játék előtt, gyakran halálfélelmet érez. Nem lámpalázat – halálfélelmet. Ekkor értettem meg élete s művészete mélyből sugárzó titkát.

Végül is minden szerep: egy másik ember, egy másik világ, egy másik sors. Igen, egy másik ember, aki mégis mi vagyunk. Legyen az Shakespeare Dajkája, Kós Károly Budai Nagy Antalának Annája, Gorkij cudar Vaszilisszája az Éjjeli menedékhelyből, Krúdy Majmunkája és Örkény Orbánnéja filmen, vagy utolsó nagy szerepe: a Nagymama. Legyen akár bűnös, esendő, megmásíthatatlan tiszta az a megformálandó másik ember, legyen isten szegénye vagy a társadalomé, legyen parancsoló, tébolyult, királynői: azonosulni vele nem más, mint a magunk megszentségtelenítése és ismeretlen életünk száz és száz változatban elmondott vallomása. Öröm és gyötrelem. Öröm és gátlástalanság. Agresszív beleavatkozás a sorsba. Van színész, aki rutinnal még a haláltusát is el tudja jásztani nekünk. Dajka Margittól ez a könnyed mesterségbeli ügyeskedés hideglelősen idegen volt. Már Kosztolányi és Móricz is egybehangzóan azt írta róla: minden lélegzetvétele élet. De ugyanezt mondták és mondhatják el egykori s mostani pályatársai is. Korunkban, amikor egyre kevesebben merik megteremteni s vállalni önálló életüket, Dajka Margit e téren is a kivételesek közé tartozott. Hozzáférhetetlen és megmásíthatatlan maradt lelkében, s megőrizte magában az emberi nagyság emlékeit. Ösztönösen is tudta, hogy a valóság nemcsak szeretet híján, de erkölcsi értékek híján is a semmibe hullik, mintha a sírba hullna. Talán nem véletlen, hogy Latinovits Zoltánt, a színházi világ szilaj és boldogtalan Rózsa Sándorát is ő bújtatta a szívében féltőn s legtovább. Együttérzésével természetesen ítéletet mondott a fiatal pályatárs üldözői fölött, s ítéletet a világ fölött is, amelyben élünk.

Ez az a pillanat, ahol meg kell torpannom a méltatásban, a búcsúzásban. Meg kell torpannom, mert vajon búcsúztathat-e élő egy nagy halottat ott, ahol egy másik halott a halálával méltatja Dajka Margitot.

Lajtos Árpádról beszélek, a férjről, a társról, a rendkívüli jellemű férfiról, kinek láthatatlan koporsója itt áll a látható mellett. Egyenrangúan s felejthetetlenül. Ő, aki harminc évet élt Margittal, nem akart élni nélküle egy napot se. Nem akart élni a rajongása nélkül, játékossága és mogorva jósága nélkül, hite nélkül, a silányuló világ szaporodó pocsolyáinak a partján. Még egyszerűbben fogalmazva: nem akarta halottnak látni őt, de ehhez kevés lett volna lehunynia a szemét – az életét kellett lehunynia.

Lajtos Árpád katona volt, a doni összeomlás koronatanúja. Számára a halál nem félelem, nem a megfutamodás birodalma volt, hanem a szabad emberi választásé. Ő úgy gondolta; ha megérdemelte Margit mellett az életet, meg kell érdemelnie a halált is. Szándékát kettőnkkel-hármónkkal úgy közölte, mint baráti végrendeletet. Emelkedetten, szókratészi nyugodtsággal. Amikor utoljára láttam, szemében akkor sem a megtervezett halál idegensége volt, hanem a Margit kínlódása fölötti tehetetlenségé: „A fájdalmat, ha erkölcsi, még el lehet viselni valahogy – mondta –, de a testiek bemocskolják az embert. A testi kínoknak nincs katarzisuk.”

A kettős koporsó – a láthatatlan és a látható együtt – ugyan kínálhat-e, nyújthat-e nekünk valamiféle erkölcsi megtisztulást a gyászban? Vigaszt semmiképpen, hiszen két rendkívüli ember hiányzik máris e földről, a magyarul beszélők sokaságából. Egy derűs színészasszony, s társa: a férfi, ki méltó hőse tehetne egy világosságra és sötétségre hangolt magyar tragédiának is.