Nagy László fordításai a rádióban

A Magyar Rádió még aligha vállalkozott hasonló föladatra: kilenc hónapon át – havonta egy alkalommal – Nagy László műfordításait ismerteti meg hallgatóival. Elszórt és véletlenszerű műsorok helyett egy műsor-láncolatot kovácsol össze, amely ha csak a töredékét képviseli is a költő fordítói munkásságának, sűrítő és összpontosító erejével a teljesség képzetét keltheti.

Talán még rágondolnunk is szentségtörés, hogy e szokatlan vállalkozást és megkülönböztetett figyelmet a halál sietős jóvátételének tekintsük. Irodalmi vigasznak veszteségünkért. A Nagy László-i életmű haragosan dobná le magáról az ilyen vigaszokat. Nem a kegyeletünkre, hanem a figyelmünkre van szüksége. Az életünkre, a kíváncsiságunkra, mert minden sorában élet van: eleven égbolt, eleven pünkösdi rózsák, harag és végtelenség.

Az, hogy minden sorában – ez egyértelműen azt jelenti, hogy fordításaiban is! Hiszen ő fordítani is úgy fordított, ahogy a verseit írta. Félt tőlük, játszott velük, meghurcolta őket a szigligeti hóesésben, a bakonyi sárban, s itt, Óbudán is, a Duna maskarás, folyam-álarca előtt. Földarabolta, halálra kínozta az idegen költeményeket, hogy aztán újraszülhesse őket magyarul. És fordítás közben is – akárcsak írás közben – ott talált leginkább magára, ahol szenvedélyekbe ütközött, ahol a vers perzseli a vért, mint üvegszilánkos kenőcs, ahol belerúgnak a múzsákba, elhessentik az angyalt, s „megnemesítő hajszájában minden világnak” a költőket a lázadás nagyköveteinek tekintik. Egyszóval: mások verse ugyanolyan sérthetetlen és fontos volt számára, mint a sajátja.

Emlékszem, valamikor az ötvenes évek végén, Tolnai Gábor professzor hívott néhányunkat egyetemi szobájába: Nagy Lászlót, Szécsi Margitot, Berek Katalint s engem, hogy lejátssza nekünk hanglemezről García Lorca Torreádorsiratóját, egy spanyol színésznő előadásában. A fojtott, a hisztérikus, a tébollyal paráználkodó, idegen mondatokból csak félszavak s értelem-szilánkok hasítottak belénk, de a követhetetlen szövegből is mindnyájunkat megcsapott a halál szája íze; megcsapott, falhoz lökött az a fekete tornádó, amely ott a szobában, a vers hallgatása közben kitört. Évekkel később ugyanezt a sötéten tüntető, férfias gyászt éreztem kiszakadni a magyarul megjelent szövegből is. Mintha Nagy László nem is a verset, hanem a halált fordította volna magyarra. A vért, az aréna sebeit, Spanyolország minden fekete bársonyát.

Egy költővel – ahogy Lorcával ő – egy másik költő szerencsés esetben még azonosulhat, de egy másik néppel valójában csak egy másik nép tudna azonosulni. Nagy László a kivételesség jogát e téren is kiverekedte magának: megáldva bartóki vonzalmakkal és képességekkel, egymagában is életmű terjedelmű népköltészeti szövegeket magyarított: bolgárt, délszlávot, albánt, magyarországi cigányt, vogult, csuvast, nem beszélve arról, amit alkalomszerűen a spanyol, a román, a lengyel népköltészetből ültetett át nyelvünkre. A fordítási kultúrájára jogosan büszke magyar irodalomban két embert érzek közvetlen elődjének: a Bibliát fordító Károlit s a Kalevalát magyarra honosító Vikár Bélát. Egyéni hajlamaikon s megszállottságukon túl is van bennük valami diadalmasan közös: a nyelv ereje! A teremtett és a teremtő nyelvé. A valóság és a látomások anyagából összegyúrt magyar nyelvé. Az európaiságból és metaforikus képzeletből kiolvasztott új lehetőségek nyelve!

Nagy László számára a nyelv soha nem az emlékezet nyelve volt, nem az egyszer s mindenkorra megszerzett ős-élmény, ős-anyanyelv, hanem a változó világgal naponta szembesülő. Ha ő versben vagy versfordításában leírta azt a szót, hogy: vérbükk, sastoll, csepűing, dögzsír vagy vadibolya, éreznünk kell, hogy kiválasztott szavai nem az irodalom szertartásos hívására jöttek elő a múltból vagy a szótárak csöndjéből, hanem egy vadonatúj élmény szólítására.

Egy közös szigligeti nyaralásuk kapcsán Örkény István írja meg, hogyan szegődtek Nagy Lászlóhoz ezek az új élmények. „Ő – mármint Nagy László – akár a tóról, akár egy magányos sétáról tért vissza, mindig hozott valami hírt számomra, újat, szenzációsat. Nem pletykát, újsághírt, futó eseményt: ő mindig a világmindenségből jött haza, s beszámolt az ott látottakról, fákról, madarakról, gyomokról, gyíkokról, világokról – az öröktől fogva való és örökkévaló természetről, amelyben sajnos, nem vagyok otthonos. Mit tudtam én a vadibolyáról, cirokról, nyúlsóskáról? A fináncbogárról? A közönséges faligyíkról? A kőrisbogárról, amely – kőrisfa híján – az orgonák zöldjét is kopaszra rágja? Mosolygott, s élvezte csodálkozásomat, én meg az ő mindenben jártasságát, a költőben a prózai minden tudást.”

Ez a minden-tudás a fordításaiban is ott virtuskodik.

Legutolsó bulgáriai útjáról például egy dudabőrt hozott haza dudán is játszó, népzenész fiamnak. Megszerezhette volna ezt az ajándékot szófiai barátai s tisztelői révén is, boltból vagy múzeumból, de az ajándék így nem lett volna igazi. A dudavásárláshoz neki az eredeti helyszínek hangulata is kellett: a szél, a napsütés, a hegyi juhnyájak bódorgása; kellettek a cserző melencék, fakéreg kádak; kellett a Rodope hegység zöldbe átváltó legendája, az ég alatt elkészülő ürühús íze, a pásztorok válltartása, nevetése, éneklő torokhangja. Tanúk mondták el kérdezetlenül, hogy Nagy László ezer kilométert utazott egy valódi dudabőrért.

Népköltészeti fordításaiban tehát nemcsak a költői tehetség erejét érzi az ember, hanem ezt a mindent megérintő, megélő, sejtjeiben fölhalmozódó tapasztalatot is. Láttatni azért tudott egyszerre látomásosan és tárgyszerűen, mert előbb maga nézte meg tövükről-hegyükről a dolgokat. Önérzetesen vallotta többször is, hogy ihlet és élmény helyett neki gyakran elég egyetlen felötlő szó, ő abból is tud kerek verset írni. Persze hogy tudott, mert mindegyik szó körül tüzes élményei keringtek, akár egy naprendszerben.

Ha a költészet titka – mint mondják – azonos az emberével, a műfordítás titka se lehet más, mint az emberé, amennyiben költészet óhajt maradni, s nem csupán a tisztes ipar terméke. Senki se ismerte ezt a törvényt jobban Nagy Lászlónál. Lorca-fordításaiban ugyanúgy, mint a bolgár balladák vagy bájolók átültetésében ő mindenekelőtt a léthelyzeteket s a léthangulatokat fordította le. Ezért is szolgálták őt fölbecsülhetetlen hűséggel a szavak. Aranyfedezetük a világ volt, hitelesítőjük egy leronthatatlan élet.