Kábítószer

Miért gondolod, hogy nincs okom panaszra? Mert nem vagyok beteg? harmincöt kilós csontváz? Egy erősebb léghuzattól is a halál közelébe sodródó?

Vagy inkább amiatt, hogy sokat dolgozom? Hogy nincsenek üres óráim, mert alig süt föl a nap, én már ülök az íróasztalom előtt, a világegyetem nevezetű intézmény kishivatalnoka gyanánt, és zsibbadó aggyal is gyötröm magamat?

Hát persze, az írás, a munka! Te is, mások is úgy képzelik, hogy aki ír, már boldog is. Ha éppenséggel nem pénz dől is be ablakán – dől a siker. Utánafordulnak az utcán, összesúgnak mögötte: nicsak, itt megy a híres X., kár, hogy levágatta a haját. Ne hidd, hogy a közönség egyszer is azt mondaná: nézd, ott megy az az író, aki olyan rengeteget dolgozik.

Ilyesmit csak a bennfentesek jegyeznek meg. Többnyire ők is rosszallóan: irigységből, kárörömből. Annak ellenére, hogy nincs munka, de főként végeredmény, amely sok lehetne. Még a képzeletet túlszárnyaló munka is csak szalmaszáltologatás, portörlés, jelentéktelen mutatvány az emberi vágyhoz képest – nemhogy a föladathoz viszonyítva.

De ezt most hagyjuk! A sokat dolgozóról senki se higgye, hogy boldog. Akik sokat imádkoztak, azokról még jobban elhiszem, mert az imádság nem hiányt és kielégületlenséget szül, hanem békét és megnyugvást. Az elvégzett munka mögött azonban szükségképpen ott leselkedik a kudarc, mivelhogy semmi sem örök érvényű, megnyugtató, semmi sem befejezhető.

A legbefejezhetetlenebb maga az ember.

A munka megszállottjai ismerik is a kudarc ólálkodó természetét. Talán ezért is dolgoznak állandóan, kiüresedve és telítődve robbanó reménytelenséggel, a bokszolók súlyos ütéseinek izgalmát hordozva izmaikban. Az igazi munka olyan, mint a lét: minél élesebben rajzolódnak elénk határai, annál világosabban mutatkozik meg fogyatékossága. Minden hűséggel végzett munka új hiányérzetet fakaszt.

Vagyis önmaga megszüntetését készíti elő.

Aki naponta átéli a sikernek és a vereségnek ezt az egyidejű jelenlétét, nem merném zavar nélkül boldognak nevezni.

Igaz, boldogtalannak se.

Ez is, az is leegyszerűsítés lenne. Én – akiről az a mendemonda járja, hogy sokat dolgozom – a munkát gyakran kábítószernek érzem. Részegségnek, morfiummámornak. Ha vigasztalhatatlan vagyok: írok, írok. Ugyanazzal a megátalkodottsággal, mint ahogyan az alkoholista iszik. Ha örülök valaminek, akkor pedig az örömtől dolgozom, mint ahogy a megrögzött alkoholista is iszik jókedvében.

Mert tisztelem a munkát, azért beszélek róla ilyen kendőzetlenül. Kedvem volna még közönségesebben beszélni. Ami gyerekkoromban az ágy volt: a dunyhabarlang, a dunyhavilág, a mindenüvé elkódorgó hajó: az lett felnőtt koromban a munka. Pihentetőm és kifárasztóm. Képzelődésem hazája és hazátlansága; becsapóm, elárulóm – de jövőm kulcsai is nála zörögnek. Szeretőm, szajhám, ittasságom, de kijózanító zuhanyom is. Pőrén fogalmazva: a szabadságom. Veszélyes eszközöm, kockázatom, lehetőségem.

Hogy nincs okom panaszra?

Beláthatod, hogy van. Mert az írásban mint munkában találni meg a szabadságot, enyhén szólva – ellentmondás. Tehetetlenségem, bezártságom arcpirító beismerése. Ami vigasztaló van ebben a beismerésben, az, hogy a kultúra egyik tápláló forrása buzog föl a mélyéről. Hisz az igazi műveltség alapja: tisztán látni lehetőségeinket és korlátainkat.

Ezért ülök le naponta kishivatalnok módjára dolgozni. A munka egyet jelent nekem a műveltséggel. Nincs szükségem hozzá semmiféle ihletre, félek, hogy megzavarna. Az igazi bódulat nem az, ami megelőzi a munkát, hanem ami munka közben önti el az embert. Ha jól meggondolom, a munka annyiban különbözik csak a morfiummámortól, hogy ez utóbbit mesterségesen elő lehet idézni, a munka közben megszerezhető kábulatért viszont keményen meg kell izzadni.

A fölszabadultság, a lebegés élménye mindkét állapotban azonos, de azonos a kijózanodás utáni levertség is. A keserű szájíz, a kiüresedés gyomorfacsaró görcsei, a másnapos bizonytalanság, hogy amit csináltam: jó-e, igaz-e, és tudok-e még csinálni valamit – aztán az új munka utáni szomjúság.

Alkalmatlan lennék az iszákosságra és a morfinizmusra is, de munkasóvárságásom miatt senki se értheti meg csökönyös szenvedélyüket nálam jobban. Őket is a szabadság kísérti, engem is. Hogy ők a zökkenőket mesterséges gyönyörrel akarják áthidalni, én pedig elsöpörni szeretném az akadályokat, már ez is elegendő érv ahhoz, hogy káromkodásra és panaszra mindenkor legyen okom.