Éjszakai vadászat

Este későn, a fél tizenegyes busszal érkeztünk haza váratlanul.

Anyámék már aludtak.

Az udvar, a ház, vakolatlan vályogfalával, sötétebb volt, mint gyerekkori szorongásaim idején.

Feleségem megkocogtatta az ablakot. Rekedtes, félálombeli suttogás szűrődött ki – anyámé.

– Apja, keljen föl, valaki jár az udvaron… Szent isten, csak nem a gyerekek?

Már kattintotta is a villanyt, és szaladt végig mezítláb a hideg konyhakövön, hogy beeresszen bennünket.

– No hát, ilyet – mondta, miközben szoknyát vett föl, és kendőt kötött. – Mégiscsak jól hallottam, hogy valaki jár itt. Hogy vagytok? Csak nincs baj? Esztek valamit? Mi is csak most feküdtünk ám le. Apátok egész nap a téeszben volt, kazaloznak. Már harmadik hete odajár, ez legalább megéri. Napi három munkaegység ilyen vén embernek. De hát csak így lehet élni. Pedig neki már nem való kazalon mászkálni a hetven évével! Én meg a szőlőbe járok, pedig csak úgy hasogat a hátam, gondolom, jót tesz neki a nap… mégiscsak ehetnétek valamit.

– Majd reggel – mondtam. – Inkább aludjunk, maguk is fáradtak, mi is.

Ágyat bontottunk, néhány perces beszélgetés után lekapcsoltuk a villanyt. Szívesen faggattam volna őket, hogy mi újság a faluban, mert hát az én szemérmes családomban talán még kérdezni is könnyebb így sötétben, de most lemondtam erről.

Elaludtunk.

Nem sok idő telhetett el, anyám kiáltására riadtam föl.

– Úristen, itt a dög!

Azt hittem, álmodik. Újabb álom a bibliai álmai közül. Megzavarhatta tán az ablakkocogtatás – villant át rajtam, és most azt álmodja vissza.

De nem! Úgy, ahogy volt, vászoningben és mezítláb már szaladt is kifelé.

– Nem halljátok? Itt a görény, vartyognak a tyúkok az ólban.

Úgy, ahogy voltunk, pizsamában, hálóingben, mezítláb, mi is utána.

– A zseblámpát! – kiáltott vissza a sötét udvarról. – Vasvellát, Apja! Magától éghetne a ház is, mert csak alszik, mint egy darab fa. Julcsi, te meg a csibékhez, ott vannak elöl, a szapulóban, a rosta alatt; találsz ott egy lapátot.

Be az ólba! Az istállóba! Zseblámpafény, öngyújtó-világosság. Suttogás, fogak alól kihulló félmondatok: „Kutya, ha volna, az kellene most, de hát hiába mondom apátoknak, szerezzen valahonnan, a füle botját se mozgatja. Márpedig négy jércémet elvitte a dög. Ideszokott… Itt az ólban nem látok semmit, csak tollat, de az olyan esendő toll, potyadék, nem véres. Julcsi, te se látsz semmit a csibék körül?”

– Nem – válaszolta feleségem –, rajtuk van a rosta. Csipognak csak, mintha félrebeszélnének álmukban.

– Pedig itt járt, a ganyé, háborodottak a tyúkok a gerendán.

Jó néhány percnek kellett eltelni, míg magamhoz tértem. Nem az álmosságtól – az rögtön elpárolgott –, hanem a szokatlan kalandtól. Az ősi ösztön, amely a vadhajszolás izgalmát mindmáig megőrizte az emberben, engem is fölgyújtott. Vetődtem volna ragadozó után, mocsokba, tyúkpiszokba zuhanva, ütöttem, téptem volna, mint a rongyot. Az ide-oda ugráló fénycsóva, a sötétség nagy tömbjei, cserepek, faldarabok, ólajtó, apám, anyám öltözetlen és esetlen alakja, ettől az éjszakai izgalomtól egy életre belém ivódott.

Már-már kívülről tudtam nézni magunkat. Hasonlítottunk egy afrikai néger falu lakosaihoz, kik vad üvöltözés közben durungot, fáklyát ragadva oroszlánt kergetnek el a környékükről. Szemükben rémület és harag, ordításaikban démoni megszállottság.

– Hányadik napja csinálják ezt? – kérdeztem anyámtól.

– Napja? Már a második hete – válaszolta. – Úgy alszom, mint a háborúban. Mindig fönt vagyok. Ha elhordja a féreg a jószágot, miért vesződtem vele? Így is odavan már négy szép jércém! Nemcsak mi élünk ilyen zavarodottságban, hanem itt sorban mindenki.

Elképzeltem hirtelen szomszédainkat is. Mint őrült alvajárók, mezítláb szaladgálnak éjszakánként lámpákkal, botokkal, istállóba, ól mögé, kamrába, uszítják a kutyát, fölvesznek egy-egy elhullott tollat, nem az elhurcolt baromfié lehet? Igazi őserdei kavarodás.

Kukorékolni kéne ettől az együgyű sorscsapástól. Mint szú a fát, észrevétlenül ilyenek is pusztítják az embert. A ráncos és sötét parasztarcokra hány ilyen értelmetlen éjszaka fáradtsága rakódhatott le!

– Miért nem keresik meg a fészkét? – kérdeztem anyámtól.

– Megvan az. Sz-éknél van, a farakás alatt. Ott a rengeteg toll, megláthatod te is. Tegnap egy lerántott tyúknyakat talált ott Zsófi nénéd.

– Hát akkor?

– Semmi.

– Csak nincsenek haragban Sz-ékkel?

– Már hogy lennénk?

– Szólni kellene nekik.

– Mit érsz vele? Dobálják szét a rengeteg ölfát? Egész napi munka, és nem is biztos, hogy elcsípik.

– Segítsenek maguk is, a szomszédok is. Inkább, mint hogy éjszakákon át virrasszanak, lóssanak-fussanak, nyüvődjenek. Szánjanak rá egy napot.

– Mikor van nekünk fölösleges napunk?

– Akár holnap is!

– Beszélsz csak összevissza. Ki mondaná meg nekik? Ha eddig nem voltunk haragba, ezután ki tudja? És csak egymásra szorulunk néha.

– És ebbe mért nem szorulnak egymásra?

– Nekik ez nem érdekük.

– Hogyhogy?

– Tudhatnád, hogy ahova a görény letanyázik, ott nem pusztít. Addig, amíg ott van a farakásuk alatt, Sz-ék nyugodtan alhatnak. Alusznak is.

Erre az érvre már csak nyögni lehetett, sóhajtani. Micsoda szakadék az egymás mellett élők között! Jóban vannak, köszöngetnek egymásnak, ugyanazt az anyanyelvet beszélik, de ilyen elemi összefogásra képtelenek, ha egyikőjüknek nem származik kára belőle. A görény sunyi ösztöne erősebb tényező, mint az emberi összetartás. Ha ott is pusztítana, ahova befészkeli magát, akkor Sz-ék is vasvillát ragadnának, szétdobálnák az egész favágítót. Így? Csöndbe maradnak.

Paraszti tulajdonság ez?

Vagy általános emberi?

Hány ember ereje, éjszakája pocsékolódik el ilyen ostoba vadkergetésekkel. Valóságosan és jelképesen is.

Szüleim, szomszédaim napközben együtt dolgoznak a szövetkezetben. A közös munka – részint kényszerből, részint a munka öntörvényéből eredően – lassan életformájukká válik. Végezni kell, nem lehet mást csinálni. De ami ettől a formától eltér, annak a mérge meddig marad még bennük?

Kint, a közös munkán, ha egyikük-másikuk nem úgy dolgozik, ahogy kéne, már szólnak neki. Tréfásan? Komolyan? – de szólnak. Ami odahaza a ház környékén történik, az még mindig szent és sérthetetlen. Haragot vet, aki ilyesmit bolygat. Igazi tudathasadás ez a kettősség. Fárasztó, idegomlasztó nyavalya.

Jelentéktelen dolog, igaz. De hát a világ teli van ilyen nyomasztóan jelentéktelen dolgokkal.