Álmatlanság

Hiába minden: imák, altatók,
az egyszeregy s a csitító teák,
a Dante pokla hátulról előre,
a Balatont utánzó gumiágy:
az álom így se jön és úgy se,
édes méze marad a kasban
s ég csak az agy, mint villanykörte,
egy elhagyott, sötét lugasban.
Két szemgolyóm: két kupálatlan
zöld dió. Nézem velük a semmit:
a testetlen szekrényt a falban,
az árnnyá változott hokedlit
s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta
utoljára és hal-e, él-e:
magamat látom beszorulni
a holtak közé, keskeny résbe,
honnan nem látszik más, csak ami
volt valaha: pupilla-ködben
futó lovak és kitört lécek,
tankágyúcsövek dérütötten,
melyekről szalmaszálak lógnak,
s lángok, lángok a disznóólban! –
Ki küldi rám újra meg újra
e holt tüzeket – rohamokban?
Talán a horpadt, megviselt test,
mert elfogyott már minden csöndje
és öröme, ahogy a világé is
elfogy lassan és átok földje
lesz a jövőnk. Szahara-táj.
Madár-karnevál helyett máris
homok csapódik fölém Délről
s velem virrasztva éjszakázik.
Száműz az ágy, le a padlóra,
mintha egy ország száműzne ki
holdsütésbe, kövek közé.
Tapogatok, de nincs itt semmi,
mitől a szemem kialudna
néhány napra vagy néhány évre,
mint a vulkánok. Csak egy szögfej
villan bele a merev éjbe.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]