Vers a határon túlra

Esztergomból Párkányra
Minden nap látom azt a házat:
házadat, innen a dombtetőről.
Minden nap látom.
Ablaka néha vakmerőn idevillan,
mint eldobott tükördarab.
Hirtelen arra gondolok: talán a
 
hollók égnek ilyenkor párkányodon,
a hollók, akik odaszálltak őrizni téged,
vagy tán az Isten szeme,
hogy hajnaltól estig tudjak rólad.
Merthát a határ mindig!
Merthát a lefektetett kések és kaszák!
Merthát a kettéhasított Duna,
amelyet föl kellene végre akasztani egy mészárszékben!
Merthát a nyelved, a szavaid, az orgonáid
a kimért hóhérok könyöke alatt!
Merthát apád elveszett féllába
az északra tartó marhavagonok vaspoklában!
Ugye, még ma is hallod a szárnyas kerekeket?
Azt kérdik egyre: lesz ház?
lesz kenyér?
lesz tűz,
lesz haza?
Aztán a csattanás: nem lesz semmi!
Egy vándor szitakötő oldalaz felém lassan,
mintha levelet hozna tőled.
Vagy már ő is csak ripacskodik?
Zöld, zöld körülötte minden:
a bokrok, a fák, a dúcok, a kövek
s a mögötte tolongó földi kísértetek
arca is zöld.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]