Együtt megint

Orbán Ottónak

 
Együtt megint, mint régen, zöld időnkben!
S ha másutt nem, hát a fehér lapokon.
Együtt a betűkben, a versben,
 
a lefelé hulló égdarabban.
Veszett körfűrész sikong az erdő felől.
Őrült, őrült, pedig csak azt szeretné ismételni,
amit a dögtanyáktól a fertőtlenített akadémiákig
 
loholva te ordítsz folyton,
hogy bűn ez a század, hulla-fejezet;
egy rohadt száj, mely saját nyelvébe harap.
Én nyögök, nyüszítek ettől, te sírsz és vihogsz
 
s az alvadt vért is nevetve köpöd ki.
Húsz év? Harminc év? Száz év van mögöttünk?
Pesttől New Yorkig lebegő fényszalagok
s nők, nők, kik merész és édes anarchiájukban
 
csak a mi rejtekező szemünkben látták egymást?
És az a finn tangó is! Az a korai haláltánc
fönn, északon! Ott lejtettem a zenére én is veled.
Költők ölelték a tengert magukhoz csukott szemmel,
 
mintha egy elhurkásodott nősténnyel járták volna.
Nyár van megint. Sorvasztó béke süt a fákból
s a bokrok alatt meddő fatojások.
Ha meggondolom: néhány évszakot még tán megérdemelnénk,
 
mint az a vörös és az a fekete macska ott a kertben.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]