Egy arc a tüntető tömegben

Ott állt mögöttem az émelygő tömegben,
őszen, csontosan, hajadonfőtt.
Szája bal sarkában nagy, fekete sebbel.
Először arra gondoltam: csakis egy
böhöm szarvasbogár
túrhatta föl azt a sebet vagy egy eltévedt vakond.
De később rádöbbentem, hogy kitüremkedés.
A hús rózsája,
a belső trópusok robbanó lávacsokra.
Köröskörül mindenki hangoskodott, de ő beszélt.
Egyszólamra a csődületben.
Szidta önmagát, a tipródást, az Egek Urát,
a betont szétverő kalapácsokat arrébb a Dunaparton,
a Napból potyogó, hosszú tűket,
merthogy mindent megölnek: füvet,
iramló lepkét, lovat, csak minket hagynak
még élni, minket,
a lealjasodás népét, kik az Országházat
bámuljuk órák óta, mint Isten csipkés
és ragyás szikláját
s várjuk, hogy meghasadjon. De nem hasad meg!
morogta feszes szájjal. Nem, nem,
hisz itt mindenki úgy vár a megváltásra,
mintha gulyáslevesre várna.
Aztán elhallgatott. Éreztem, forrósodik a hátam
s bőrömön piros foltok ütköznek ki,
mint áttüzesedett angyalszeplők.
Nem néztem többé hátra. Tudtam már, hogy egy
bujtogató, húsvéti üzenet keres engem.
Fölöttem az égen nagy lepedők lobogtak.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]