Egy erdélyi város dombján állva

Balogh Júliának

 
Város, ezer kézzel téged is megfojtottak.
Röpült zuzmarás szobraid feje
téli kertekbe
s a malomárok mocskai közé.
Régi palotáidba pedig
az élők mellé
beköltöztek a svábbogarak.
Húsz éjszakán át
ordítoztam egyedül a temetődben:
Idegen vagyok itt, Város, a sírköveid között,
de a holtaknak kiásott, sárga földed
minden érkezésemet visszajelzi.
Szólíts meg ezért engem a magam nyelvén.
Szólíts meg engem a mai havazásban.
Bárhova hányódhatok,
megkínzott zsoltáraidat
éneklem egyedül is.
Város, ha elhagylak,
első hazámban is száműzött vagyok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]