Bátortalan óda a rímekhez

Mi lett veletek, konduló szavak?
Harang-testetek széttört, meghasadt?
S ti, üveg-igék, mivé lettetek?
Halottak vagytok? Üveg-szemetek?
Ócska szilánkok kint a faluvég
bokrai közt, hol kiszolgált fazék
s lavór hever? Vagy hámló égdarab?
Villám-üszök? Hajcsat? Lányszalag?
Emlékszem: régen velem voltatok,
minden költővel hozzám szóltatok,
léphettek könnyű sárba vagy a tél
halálmenetébe – senki, senki,
csak ti tudtátok őket ölbe venni.
Ti, ti, kiket a bazsarózsa szült,
záport hozó, nagy nők és megőszült
állatok. Hol vagytok? Hol lapultok?
Nélkületek futnak a vonatok.
Nélkületek ölnek és szeretnek
s ki csöndes szent volt, mára már eretnek.
Ősz jön megint, sziszegnek rám a hidegek.
A földön, a földben kereslek titeket,
levágott mákfejekben, ködökben, tanknyomokban,
rémületes hazákban, otthonokban.
Hold süt? Hideg vasakkal fekszem éjjelente,
hátha tán megjelentek lidérces fényjelekre
a körmömön, a számon, hátha, hátha
megszólít újra hársfa és akácfa,
Éva haja tövén a rejtett, kerek szeplő,
mely, mint kis esticsillag, ma is feljő,
föl, föl a másvilágból, vak növények
sóhajtásával szállva, szállva.
Ki kopog? Ti? Az ajtóm tárva.
Kimeszelt szobám sikoltásra vár,
egy halálos, nagy ordításra…
Ajánlás
Ha jöttök újra, lopva jöjjetek,
mint titkos szeretők a lépcsőházban:
szorítsátok oda melletekhez
himbálódzó, dús nyakláncotokat.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]