Haragos óra

Mit szoktam én meg?
Az ide-oda járkáló Napot?
Az orrlikak körül tolongó levegőt?
Kézfejemet ajtókilincseken
s disznók habos vérét
a hideg cseréptálban?
A szalmaszirének énekét otthon, gyerekkoromban,
amikor a fölforrósodott, nyári deleken
a tenger érkezett el az udvarunkig?
Vagy tán az estékre
rányíló szemeket,
melyekben fehér ingek világítanak
a halottak fölött?
A háborút, a háborút, amelyben semmi nem világít,
de minden ég: a bőr, a haj, a csont,
a nagyapás mestergerendák
s az istállóból kiúszó lósörény?
Éjjelente rekedt nótaszót hallok
a kaszárnyák felől és a temetőkből.
Ezt szoktam volna meg? Ezt a másvilági
kocsma-operettet
a magam hangja
és a te hangod helyett?
Ki az a bitang hasbeszélő,
aki itt bujkál közöttünk
s el akarja hitetni velünk,
hogy már az igaz se igaz,
a bűn se bűn
s a világ se más,
csak a mi mindennapi megszokásunk és tévedésünk?
Ki szülte és ki küldte őt ide
ingatag hazámba?
ahol, ha megjelensz,
még mindig becsukódnak a sebek,
mint este a tulipánok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]