Februári látomás

Nagy László halálának tizenötödik évében
Ki táncol a sírodon, László,
kora reggel? Zúzmarás tán még
a bokája is. A foga, a tarkója,
a másnapos ökle. De döngöli, döngöli
lábbal a bitang agyagot, mintha
a halántékod kellene neki. Mintha az a
szíved helyén kinyíló, másik űr,
melyben kökényszem-bolygók és
ezüst zsebóra-holdak keringenek.
Csupasz ágakon és finom ködön át
bámulom csak a kis duhaj sehonnait,
a temető parkett-táncosát: gajdol,
nyerít, csettetget s csókokat
dobál a távolról figyelő varjúknak.
Még hosszú, nikotinos ujjai is
táncolnak vele a ködben. A lábra állt,
meddő giliszta – gondolom róla
megrendülve. Talán még a halálodat is
irigyli tőled s mézes, udvarló szavaidat,
melyektől a ruganyos húsú hölgyek
teje mindig megeredt… László,
hallod te egyáltalán ezt a hajnali
dobrokolást? Ezt a gyűlölet-táncot?
A zúzmarás lábak csattogását és az indigókék
tenyerekét? Vagy csak én hallom, én,
kinek naponta megüzenik a világ végét?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]