Stockholmi átváltozás

A királyszobrok körül
tolong a téli szél a stockholmi,
belső kikötőben.
Havat, sirályt és szemetet hord
fenséges lábuk elé.
A város mégis nyugodt, mint a pompás halottak.
Vasárnapi, hideg szemével
engem, az idegent is
csak kényszeredetten követ.
Nem is gyanítja,
hogy a százados kardok
és a kilengő árbocrudak között
veled melegíttetném magamat
szeles utcái hosszán.
Veled vagy valaki mással,
aki negyvennyolc órás lélek- és test-cserével
te volnál, leginkább te.
Kinek vallanám be,
ha nem éppen neked,
hogy minden szembejövő nővel
összetévesztlek napok óta?
S nemcsak a cigányka-hajú feketékkel,
nemcsak a zöld szemű
álmodozókkal, akik a földhöz
vagdosott poharak cserepein is
úgy táncolnak,
mintha tört havon táncolnának,
vagy öt tonna szétszórt lepkeszárnyon.
A szőkék, a félbarnák,
a templomba siető gyertyacombúak
és a sálukat magasban úsztató,
királyi kurvák is mind
a te irgalmasságod ütemére közelednek.
Fönt felhők: hóvitorlák,
lent jégorchideák a vízben
s megfagyott verítékoszlopok.
Félve gondolok rá, hogy Gauguin vagyok ma északon,
a magát száműző ember,
ki szigetek, pálmák s napsütés helyett
nők lélegzetében
keres új hazát magának.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]