Nem tagadom: a szemem sötétebb

Itt vagyunk még zavartan együtt egymással, barátaim, s mi történik velünk ebben a selyemkendőként lángra lobbant nyárban? Van, aki jön-megy, ordibál közöttünk, könyököl egy késen; van, aki almacsutkákat rágcsál idegesen, s elveszett kabátgombját keresi kint a temetőben. És van, aki a szentivánéji szamárbőr szagát érzi lengedezni az Országház felől, és menekül, menekül. Hát ezek történnek velünk, nevetni való, egykori győztesekkel a – vereségben? Ezek a kis laposságok, suta mesék? Látom a félárbocra leeresztett díszzsebkendőket, ott lengedeznek sorban halántékaitok fölött, mint félresikerült szerelemben. Már csak az árnyéklovas vagy az árnyékautós bujdosások hiányoznak az örök Bakonyban! Már csak a konyakban oldódó altatók és a fésűmuzsikán is följajduló Bartók! Egy hínárral megrakott szekér fordul be épp a templomkertbe – súgja valaki váratlanul mögöttem a tízezres utcán. Egy hínárral megrakott szekér a semmiből! Talán egy ismeretlen versből üzeni, talán egy halott naplójából. Halljátok ezt a csupa zöld, csupa lucsok, csupa dögnehéz remény-mondatot ti is, barátaim? A nyár megsütheti kezünk fejét a homokban, a rücskös kőasztalon, a hegy tetején, de látó és halló szemeink az ámulatban még találkozhatnak újra. Ne felejtsétek: ez az idő a mi örökölt időnk! A szerelmek ilyenkor szoktak a leveretésben leginkább ránk találni, s a tüskefáról lepattanó fények is ilyenkor rajzolják rá arcunkra legszívósabb halottainknak arcát. Nem tagadom: a szemem sötétebb, mint a falban elszenesedett gerendavég vagy az útfélre rugdalt bazalt, de tudom, amire most ránézek vele, újra remegni kezd, és megadja magát.