Lehettem volna én is

Lehettem volna én is leitatott,
mocskos frontkatona: hadonászó
s lövöldöző rumhős, rumvitéz,
a halál ivócimborája, ki hátratolt
rohamsisakban jár és szuronnyal
csiklandozza meg az összegömbölyödött
sündisznók és a reszkető nők
hasaalját, aztán egy birsalmát
szúr föl vele, hogy Holdja is legyen.
Készen volt hozzá minden: ég, föld,
behívó, parázna dobolás, készen a
végtelen utak. A holtak legújabb
szótára, melyben a csontnak
s az elveszett szemnek több neve van.
Készen az anyasírás az elsötétített
házban, ahonnét minden éjjel megindultak
volna a meleg pogácsák és a forró
kanalak a hómezők felé.
Hallom kattogni most is
a lángolva futó vonatokat,
vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket
az erdőn, melyek még mindig engem keresnek
fától fáig. Hol maradtam el tőlük?
S hol a tetűktől: a tökéletes,
kis halál csicskásaitól?
Angyal vigyázott rám? Elrühesedett
ápolónő vagy az anyás Vakszerencse?
A kihaló istenek közül Egyvalaki,
aki rám csukott titokban minden
ajtót s harangzúgásba öltöztetett?
Zúg, zúg bennem most is a harang,
de összekormozott szobákról álmodom mégis
és röpködő, véres ludakról ágyútűzben.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]