Durcás óda a pompei katonához

Kis, ostobácska pompei hős,
hány isten mellé fektettek oda
nagylelkűen, melleden a Vezúv
nyalka virágcsokrával? S hány behorpadt
mellű szentet lökdöstek mögéd a sorban?
Gondold csak el: még merev és cingár
kisujjad is halhatatlanabb, mint az én
tízezer csonka napot, csonka éjt és
tízezer temetőt cipelő koponyám! Híres vagy,
pajtás, pedig te csak egyszer haltál meg
őrhelyeden, nem úgy, mint mások. És akkor is
a mindenség öröme közben. Narancsfagally,
pálmalevél és hömpölygő parázs folyt körül
lakodalmi menetben. Körülöttem viszont
újra meg újra megbüdösödött, háborús nyál
kavarog zölden, hadsereg-ürülék és
fuvola-mocsok. Megszökni előle? Hova
s hogyan? Már a hegycsúcsok és a sófehér
égitestek is fertőzöttek. Látom esténkint:
zsoldosokat toboroznak a baglyok,
hogy elállják az utakat arrafelé.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]