Még a költők sem

Annyi a vers, mint sétálóutcákon
az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek
s falhoz szorítják néha a szívem.
Némelyik olyan, mint egy leborotvált,
fiatal apácafej: izzik körülötte
a nyár, az elveszett világ fojtó érzékisége,
ágyékok, hasak csupaszsága és comboké.
A másik meg holdkóros csontváz, de
napernyővel érkezik délről, bokáján
rézcsörgők és megaszalódott csecsemőkezek.
A régi Velence haláltáncosa? Vagy a
háború-pestises Boszniáé? Aknavetők,
harangok, ágyúk, szélmalomkerék nagyságú
kereplők recsegése kíséri táncát. De ki áll meg
a tereken, a föllármázott
szobrok tövében, hogy megborzongjon?
Ki gyújtja meg eleven haját, hogy a
rémület és a szeretet egyszerre álljon
talpra? Még a költők sem! Még ők sem!
Még ők is csak őgyelegnek az utcákon
magukban, mint akik néhány világvéget
átéltek már. Ha nem tudnám, hol éjszakáznak
és hol szívják utolsó mérgezett
cigarettájukat éjfél után, még én is
azt hihetném róluk, hogy idegen átutazók.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]