Mindenem, amim volt

 

 

 

 

Aludni, aludni

Aludni, aludni, mindegy, hogy hol:
templomküszöbön, árokban, padon, gazban,
nagy lapulevelekkel az arcomon
vagy a mélyre ereszkedő éggel.
Zöröghetne a nyár fülem mellett,
mint száradni kiakasztott lóbőr,
zöröghetne kútlánc és vonat,
az ingyenkonyhák minden tányérja, vasfazeka,
s közben én csak süllyednék alá
abba a vízmélyi, csöndes tompaságba,
ahol zajtalan ajtók és eldobott ingek lengnek,
halottaim gyapjúsálai. És senki se
kérdezné tőlem: honnan, hová? Senki,
hogy mért járok évek óta összeszorított
szájjal a szerencsétlen, kis győztesek közt,
mint favágó a temetőben? Senki,
senki, hogy élet-e most az életem
vagy büntetőtelep? Hullna, potyogna
fölém körtelevél, körte és margaréta,
elejtett gyűrű, elejtett kéz és zsákdarab,
mint halottra göröngy. Talán hullámos
homok lenne az ágyam, talán
gyötrető kavics. És lecsukott szememben
aludnának a vérágak is szelíden, hosszan.

 

 

 

Még a költők sem

Annyi a vers, mint sétálóutcákon
az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek
s falhoz szorítják néha a szívem.
Némelyik olyan, mint egy leborotvált,
fiatal apácafej: izzik körülötte
a nyár, az elveszett világ fojtó érzékisége,
ágyékok, hasak csupaszsága és comboké.
A másik meg holdkóros csontváz, de
napernyővel érkezik délről, bokáján
rézcsörgők és megaszalódott csecsemőkezek.
A régi Velence haláltáncosa? Vagy a
háború-pestises Boszniáé? Aknavetők,
harangok, ágyúk, szélmalomkerék nagyságú
kereplők recsegése kíséri táncát. De ki áll meg
a tereken, a föllármázott
szobrok tövében, hogy megborzongjon?
Ki gyújtja meg eleven haját, hogy a
rémület és a szeretet egyszerre álljon
talpra? Még a költők sem! Még ők sem!
Még ők is csak őgyelegnek az utcákon
magukban, mint akik néhány világvéget
átéltek már. Ha nem tudnám, hol éjszakáznak
és hol szívják utolsó mérgezett
cigarettájukat éjfél után, még én is
azt hihetném róluk, hogy idegen átutazók.

 

 

 

A kifestetlenül maradt szemek elégiája

Levél Andrew Motion angol költőnek
Sose láttalak, nem tudom, ki vagy.
Miféle álmok alkalmazottja s miféle
polgár? Testes? Nyúlánk? Bolyongó, finom
ködember Angliából? Lovak, kutyák
barátja? Vagy a csipkés öbölben
horgonyzó sirályoké? Csak néhány
versedet olvastam ma éjjel egy vadonatúj,
csikorgó könyvben. Hó, hó mindenütt,
ahova lépsz, ahova nézel, ahova
zsebkendőt ejt le a földre Isten.
Talán a hófehér alkonyatot is
te találtad ki Essex körül, te, aki évek óta
egy kórházi ágyhoz zarándokolsz. Sehol
semmilyen hosszanti gyászcsík a tájban
Angliád földjén. Sehol egy levéltelen
fekete fa, fekete pózna, fekete erdő.
Sehol egy könnyű koporsót cipelő,
fekete madárcsapat. Áruld el nekem,
ki az a titokzatos élőhalott nő fehérben
ott az ágyon? Az az örökre behavazott,
lélegző test? Anyád? Barátnőd? Feleséged?
A kívülről szétzüllesztett éden Oféliája?
Mintha valahonnét én ismerném azt a
lélegző asszonyt. Fején és mellén
a kés vágta sebeket, szemében a felejtés szakadékát.
Kihullott, fekete haja ott hánykolódik
ma is a benzinpárás, utcai forgatagban,
a villamosok tengelyére rátekeredik,
sziszeg, sír, forog, aztán kivágódik
a munkába siető vállak fölé s föl ide, hozzám,
a világtalan, remegő szobába, hol
szemfestékes doboza is itt van,
mintha kiszáradt tó volna vagy kialudt vulkán.
Ha majd találkozunk egyszer, elmondom
neked is a kifestetlenül maradt szemek
történetét, s a korán elaludt
kórházi gyertyákét is a havazásban.

 

 

 

Durcás óda a pompei katonához

Kis, ostobácska pompei hős,
hány isten mellé fektettek oda
nagylelkűen, melleden a Vezúv
nyalka virágcsokrával? S hány behorpadt
mellű szentet lökdöstek mögéd a sorban?
Gondold csak el: még merev és cingár
kisujjad is halhatatlanabb, mint az én
tízezer csonka napot, csonka éjt és
tízezer temetőt cipelő koponyám! Híres vagy,
pajtás, pedig te csak egyszer haltál meg
őrhelyeden, nem úgy, mint mások. És akkor is
a mindenség öröme közben. Narancsfagally,
pálmalevél és hömpölygő parázs folyt körül
lakodalmi menetben. Körülöttem viszont
újra meg újra megbüdösödött, háborús nyál
kavarog zölden, hadsereg-ürülék és
fuvola-mocsok. Megszökni előle? Hova
s hogyan? Már a hegycsúcsok és a sófehér
égitestek is fertőzöttek. Látom esténkint:
zsoldosokat toboroznak a baglyok,
hogy elállják az utakat arrafelé.

 

 

 

Lehettem volna én is

Lehettem volna én is leitatott,
mocskos frontkatona: hadonászó
s lövöldöző rumhős, rumvitéz,
a halál ivócimborája, ki hátratolt
rohamsisakban jár és szuronnyal
csiklandozza meg az összegömbölyödött
sündisznók és a reszkető nők
hasaalját, aztán egy birsalmát
szúr föl vele, hogy Holdja is legyen.
Készen volt hozzá minden: ég, föld,
behívó, parázna dobolás, készen a
végtelen utak. A holtak legújabb
szótára, melyben a csontnak
s az elveszett szemnek több neve van.
Készen az anyasírás az elsötétített
házban, ahonnét minden éjjel megindultak
volna a meleg pogácsák és a forró
kanalak a hómezők felé.
Hallom kattogni most is
a lángolva futó vonatokat,
vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket
az erdőn, melyek még mindig engem keresnek
fától fáig. Hol maradtam el tőlük?
S hol a tetűktől: a tökéletes,
kis halál csicskásaitól?
Angyal vigyázott rám? Elrühesedett
ápolónő vagy az anyás Vakszerencse?
A kihaló istenek közül Egyvalaki,
aki rám csukott titokban minden
ajtót s harangzúgásba öltöztetett?
Zúg, zúg bennem most is a harang,
de összekormozott szobákról álmodom mégis
és röpködő, véres ludakról ágyútűzben.

 

 

 

Húsvét után még egyszer húsvét

Benő a fű, a repce, a paréj.
Közülük pislogok ki,
 
mások kedve miatt
 
ebből a gyilkos nyárból.
Fönt, a helyemen, vércsék köröznek büszkén,
mályvaszínű májuk hízik a kárörömtől.
Valamikor a húsom is lobogott,
nemcsak a hajam. S nem féltem
 
magamat eladni
 
egy-egy virágáruslánynak.
És most fülbemászó hangyák járnak keresztül-kasul rajtam,
s hallom, hogy csöndben énekelnek.
Nem, nem. Inkább a néma por öle
vagy a kegyetlen föltámadás:
 
húsvét után még egyszer húsvét!
 
Kések, virágok az ujjaim közt
s fűszálként fölmagasló templomtornyok,
melyek itt a kertemben is az égig nőnek.
Gyertek el hozzám, akik minden életemet
ismertétek, és érintsetek meg, mint egy falevelet.
 
Nem vagyok nála több,
 
de nem vagyok kevesebb se:
susogok, lengek, megtanítom újra beszélni magam:
a számat, a lábamat, mind a tíz kezemet.

 

 

 

Nem tagadom: a szemem sötétebb

Itt vagyunk még zavartan együtt
egymással, barátaim, s mi történik velünk
ebben a selyemkendőként lángra lobbant
nyárban? Van, aki jön-megy, ordibál
közöttünk, könyököl egy késen;
van, aki almacsutkákat rágcsál idegesen,
s elveszett kabátgombját
keresi kint a temetőben. És van, aki
a szentivánéji szamárbőr szagát érzi
lengedezni az Országház felől,
és menekül, menekül.
Hát ezek történnek velünk, nevetni való,
egykori győztesekkel a – vereségben?
Ezek a kis laposságok, suta mesék?
Látom a félárbocra leeresztett díszzsebkendőket,
ott lengedeznek sorban halántékaitok
fölött, mint félresikerült szerelemben.
Már csak az árnyéklovas vagy az árnyékautós
bujdosások hiányoznak az örök Bakonyban!
Már csak a konyakban oldódó altatók és a
fésűmuzsikán is följajduló Bartók!
Egy hínárral megrakott szekér fordul be
épp a templomkertbe – súgja valaki
váratlanul mögöttem a tízezres utcán.
Egy hínárral megrakott szekér
a semmiből! Talán egy ismeretlen versből
üzeni, talán egy halott naplójából. Halljátok
ezt a csupa zöld, csupa lucsok, csupa
dögnehéz remény-mondatot ti is, barátaim?
A nyár megsütheti kezünk fejét a
homokban, a rücskös kőasztalon, a hegy
tetején, de látó és halló szemeink
az ámulatban még találkozhatnak újra.
Ne felejtsétek: ez az idő a mi örökölt
időnk! A szerelmek ilyenkor szoktak
a leveretésben leginkább ránk találni,
s a tüskefáról lepattanó fények is
ilyenkor rajzolják rá arcunkra
legszívósabb halottainknak arcát.
Nem tagadom: a szemem sötétebb,
mint a falban elszenesedett gerendavég
vagy az útfélre rugdalt bazalt,
de tudom, amire most ránézek vele,
újra remegni kezd, és megadja magát.

 

 

 

Megint a cukortalan, keserű teák

Megint a cukortalan, keserű teák
íze a számban. Megint a szégyené.
Megbuktam újra? Vagy csak veszítettem?
Nyitott ablakomon
fecskék röppennek be,
mintha részvétüket fejeznék ki
némán, tanúk nélkül.
Le kéne ütnöm őket is
meghosszabbított kézzel, mint azt a sok
riherongy, utcai kárörvendőt.
Lődörögnek csak és fagylaltoznak
végig a körutakon,
és szemembe vihognak pimaszul
a sétáló csípejű árnyak közül.
Sok kicsi púderes halálfej!
Ha ötször születnének a földre,
akkor se értenék meg, mi fájhat nekem.
Hiányzik hozzá öt szívük,
öt agyuk
s ötvenezer emlékük a múltból.
A Vérmezőn öt lenyakazott
pünkösdirózsa fekszik.
Senki se tudja közülük,
hogy hanyatt lökött szülőhazámra
gondolok mindig,
ha azt az öt, sorba fektetett rózsát látom.
Sebaj! táncoljanak csak vihorászva
arcom előtt, fagylalttal
vagy idomított vércsékkel jobb kezükben.
Legyen néhány nyár megint az övék.
Legyen a könnyű pipacsokkal együtt,
és a reklámként fölgyulladó planétákkal!

 

 

 

Keserű, pünkösd előtti ének

Ha kimartak maguk közül,
 
hát kimartak;
nem sír utánam horpadt
vasvödör, se rövid szoknyás múzsa.
Magam kipróbált társként
 
nézek az égre újra.
Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.
 
A legyőzőim sorban
fönt a hegyeken járnak,
s várják a suhanó, tüzes
lángnyelveket fejük fölé:
 
a szentlélek-orchideákat.
Várják, hogy a hatalom után
 
övék legyen a
dicsőség is… Legyen! legyen!
visszhangozza bennem a szív:
e riadoztató, tihanyi sziklafal.
 
Hisz úgyse kell nekem
semmi, ami nem a magam
 
csodája már.
Rámosolygok egy döglött kő alól
kinőtt fűre, mint ahogy
boldog összeesküvők szeme villan össze,
 
s a mosolytól máris az vagyok
újra, aki régen egy csillagról
 
zuhant alá,
át a felhőkön, madarak
hullámzó, sötét kárpitján át
s úgy ért földet, mint az esők,
 
mint éjjel is sugárzó napdarab.
Járok, ődöngök kimartan közöttetek.
 
Hazátlanul
hazámban és csak Isten zöld
sétaterein hallom megszólalni
bátorítón a tücsköket. A legázolt
 
fűből zengik el nekem pünkösd
zsoltárait. Már-már a föld alól:
 
az Örök Por
országából. A tüzes nyelvek
helyett a holtakén. Halljátok,
micsoda zsibongás ébred,
 
s micsoda dohogások erősödnek?

 

 

 

Stockholmi átváltozás

A királyszobrok körül
tolong a téli szél a stockholmi,
belső kikötőben.
Havat, sirályt és szemetet hord
fenséges lábuk elé.
A város mégis nyugodt, mint a pompás halottak.
Vasárnapi, hideg szemével
engem, az idegent is
csak kényszeredetten követ.
Nem is gyanítja,
hogy a százados kardok
és a kilengő árbocrudak között
veled melegíttetném magamat
szeles utcái hosszán.
Veled vagy valaki mással,
aki negyvennyolc órás lélek- és test-cserével
te volnál, leginkább te.
Kinek vallanám be,
ha nem éppen neked,
hogy minden szembejövő nővel
összetévesztlek napok óta?
S nemcsak a cigányka-hajú feketékkel,
nemcsak a zöld szemű
álmodozókkal, akik a földhöz
vagdosott poharak cserepein is
úgy táncolnak,
mintha tört havon táncolnának,
vagy öt tonna szétszórt lepkeszárnyon.
A szőkék, a félbarnák,
a templomba siető gyertyacombúak
és a sálukat magasban úsztató,
királyi kurvák is mind
a te irgalmasságod ütemére közelednek.
Fönt felhők: hóvitorlák,
lent jégorchideák a vízben
s megfagyott verítékoszlopok.
Félve gondolok rá, hogy Gauguin vagyok ma északon,
a magát száműző ember,
ki szigetek, pálmák s napsütés helyett
nők lélegzetében
keres új hazát magának.

 

 

 

Mindenem, amim volt

Mindenem, amim volt, másoknak adtam oda:
időmet, türelmemet s darazsaim felhőtlen
délutánját. A lecsupaszított,
téli erdőt, amely messziről óriás
sünnek látszott. S a pénzt, a pénzt,
a szánalmas pénzt is, mint aki
Szent László kezével aranyat osztogat.
Nevettek is rajtam sokan, akár egy
hibbant szerzetesen. Nevettek, de azért
jöttek utánam nagy csapatban. Jöttek
reggel és este; jöttek megfeketedve
a félredobált vasúti talpfák közül,
a városi neonlepkék színes csődületéből,
jöttek a sütkérező könyvek időtlen idejéből,
nyakukban megalvadt sál vagy fakó kendő.
Nem a megváltójuk: a jó bolondjuk voltam.
Egy szépreményű, független lator, aki
irtózik szesztől, vértől, dajkáló nikotintól,
de egyszer még kitüntetett helye lehet
a Golgotán, és el lehet majd nevezni
róla egy ólat, egy zsákutcát, egy kihaló
mosolyfajtát az ezredvégen, ha lesz még
valaki, aki effélékre is gondol.
Csupa barbár remény és csodaváró óra
ketyeg mögöttem, mint fának rohant
autó sértetlenül maradt órája. De hol
keressek most magam helyett egy jól látható
istent, egy kinevethető ősbolondot,
aki tékozolva osztaná szét megint a hangját, a kezét,
a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket
és néha még örülni is tudna, hogy kifosztott
novemberi arca a kifosztott, novemberi éghez hasonlít?

 

 

 

Lassú, májusi eső

Esik, esik, csak úgy magának.
Két órája kopog a tetőm.
A karcsú akácfürtök,
 
mint bőrig ázott, első áldozós leányok
összebújnak a magasban. Szemérmük
szép rejtekhelye is látszik.
Elsistereg egy-egy villám is néha.
Veszett fejjel a halálba rohan.
A féltékenykedéseim cikáztak
 
rajtam át így, még ifjan
s bután, amikor minden szerelemben
a világ elvesztésétől féltem.
Ma már nem féltek semmit és
nem félek semmitől. Túl sok
háború volt az életemben, túl sok
 
álmatlan év és töredék-szerelem.
Fonnyadoztak köröttem Budapest fái,
de én az erdők tüdejével lélegeztem.
Ha múltamra gondolok, hány ilyen
eső szakad! Hány apró láncszem
Isten ujjai közül! S nemcsak a
 
tetőmön kopognak, hanem a csontomon is.
Halottaim fényes homlokán, amelyek
mint a megállt órák, számonkérően néznek.
Esik, esik, csak úgy magának.
Két órája kopog a tetőm.
A karcsú akácfürtök,
 
mint bőrig ázott, első áldozós leányok
összebújnak a magasban. Szemérmük szép
rejtekhelye is idelátszik.

 

 

 

A visszaszökdöső

Kié ez a holdfényes csípő?
Ez a dombtetőt beborító, tömérdek haj?
A visszaszökdöső halotté,
 
kivel lepkecsordát néztünk együtt
 
a hegyi kútnál
s Isten kinyitott ablakait
 
annyi de annyi délutánon?

 

 

 

Tulipánok

K. É. emlékére
Erős illat kerülget s bódít,
mintha tulipánok
jártak volna itt gyászolni téged.
Tudom, tudom: jobban szeretted őket,
mint a nagyzoló liliomot
vagy a meleg égövi orgonákat.
Hányszor hívtalak: gyere, menjünk el együtt
világot látni, lakni idegen városokban,
hol nem kell lesütött arccal járnod
szobrok és templomok körül
és száz méter magas kőkeresztek
állnak a hegytetőkön.
De te féltél bárhová elindulni,
féltél az istenkísértő felhőktől, repülőktől,
féltél a tengertől is,
amely Kanada partjainál úgy nézett rád,
mint ragadozó állatok szeme.
Szegény halottam! neked csak az én
mindennapi életem kellett:
ugráló, bolond szavaim
a hóval elfüggönyzött Alagútban,
a szobám, az ágyam, ahol szemedből
minden titkot és mandulavirágot előcsaltam.
Ha élnél, talán már nem is énvelem
osztozkodnál ezen a pünkösd előtti délutánon,
sem a gazdátlanul maradt
szomszéd kert korán megérett cseresznyéin.
Hisz szörnyű merényletek
központja vagyok évek óta:
szétvert csomópont, rom romok fölött,
vádló törmelékhegy és véres forgács.
De tulipánjaid még így is
eljönnek újra hozzám,
minden májusban szegényen s irgalmasan.

 

 

 

Emlékezés 1956 novemberére

Ősz volt, ősz, napok, hetek,
vagy talán évek óta: karhatalmista ősz.
Szél igazoltatott minden hazátlanul
kószáló falevelet az utcasarkon,
minden rohamsisakos gesztenyét.
És szél igazoltatott engemet is.
Vékony, tavaszi felöltőben
dideregtem a Boráros tér közelében,
mint dércsípte,
pokrócos menekülők a határsávban.
Fegyver nem volt nálam,
zászló se,
kés se,
árulkodó szobor-töredék se,
de a Mária Terézia laktanya előtt
kivégzett forradalmárok
nevét és arcát
ott rejtegettem a bőröm alatt.
Csak rám kellett volna valakinek
ordítani a magasból: állj! ki vagy?
s miféle gyászos röpcédulákkal
járkálsz a romos városban ide-oda?
Talán még egy rám szegezett
mesterlövész-ujj is elég lett volna.
Elég, elég s én rögtön bevallom,
hogy a vértanú-ország
minden körözött halottjára
hasonlítok,
s hiába indulok el
észak felé vagy dél felé:
nincs kiút magamból.
Nincs, nincs semerre,
hisz még a versekben is
maszatos tankok és szétzüllesztett,
rühes rózsakertek állják el utamat.
A szélben mintha celofán-szárnyak
recsegtek volna
s bakancsok alatt szétroppanó
zsilettpengék.
Ki felejtett el akkor
rám kiáltani ott az őszben?
Ki mulasztotta el közelebb hozni hozzám
megjósolt halálomat?

 

 

 

Februári látomás

Nagy László halálának tizenötödik évében
Ki táncol a sírodon, László,
kora reggel? Zúzmarás tán még
a bokája is. A foga, a tarkója,
a másnapos ökle. De döngöli, döngöli
lábbal a bitang agyagot, mintha
a halántékod kellene neki. Mintha az a
szíved helyén kinyíló, másik űr,
melyben kökényszem-bolygók és
ezüst zsebóra-holdak keringenek.
Csupasz ágakon és finom ködön át
bámulom csak a kis duhaj sehonnait,
a temető parkett-táncosát: gajdol,
nyerít, csettetget s csókokat
dobál a távolról figyelő varjúknak.
Még hosszú, nikotinos ujjai is
táncolnak vele a ködben. A lábra állt,
meddő giliszta – gondolom róla
megrendülve. Talán még a halálodat is
irigyli tőled s mézes, udvarló szavaidat,
melyektől a ruganyos húsú hölgyek
teje mindig megeredt… László,
hallod te egyáltalán ezt a hajnali
dobrokolást? Ezt a gyűlölet-táncot?
A zúzmarás lábak csattogását és az indigókék
tenyerekét? Vagy csak én hallom, én,
kinek naponta megüzenik a világ végét?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]