Lassulj le végre!

Ha mindenki siet is, te ne siess!
Lassulj le végre halálod előtt.
Mindenütt találsz egy borzongó fát,
 
melyben az erdő mozdul,
s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve.
Látod: szemek rohannak Észak felé
és Dél felé. Hangárok párkányairól
himbálódzó harangra ugranak át,
 
onnan toronyházakra s az égbe
gyalogló temetői menet koszorúira,
mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet
hajszolnának; mintha egy anyacsókot.
Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön
 
látni, hogy már hazájuk sincs,
csak az a horpadozó szemüreg,
csak az a befelé keskenyülő térség,
hol vörös, kék s szürke foltokban
hal el a világ. Őket követnéd?
 
Az örökké éhes és örökké
kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság
vértanúit? Lassulj le inkább, mint a
páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka.
Fejed hullámzó billegésével századok
 
mozdulnak majd egy ütemre. Egyik
század a sikolyoké, a másik a szerelemé.
S így lépésről lépésre minden a tied
lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások,
robajos alagutak. És ráérsz majd
 
átölelni a pihenő hegyeket is,
mint kamaszidődben kérődző ökreidet.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]