Bolyongás egy hajdani pártházban

Ajtók nyílnak ki előttem újra,
s nagy, szürke termeken lépkedek át.
Ismerős minden: a küszöb, a csillár
s a történelmi freskók is ismerősek.
De a zugokban itt-ott letördelt
kezek rémlenek, poros vallatólámpák
s kifakult vér a padlón. Nem értem:
hogy kerülhetett ide vér? Hogy kerülhettek ide
madzaggal átkötött herezacskók?
Amikor fiatalon itt jártam rég: bojtos
selyemzsinórok lógtak a függönyökön. Mi történt
közben? Benépesültek a sarkok, az ablakmélyedések,
a mahagóni asztalok alatti, nagy szakadékok
testcsonkokkal? Bárhová lépek, most
látom csak, hogy a fölmagasztalt falak közt
nincs talpalatnyi hely sem, ahol
ne követtek volna el bűnt
a képzeletem ellen. Nincs egy ártatlannak
megmaradt, faragott dísz sem a
szekrényeken. Te árva Isten, a metszett
kristálypoharakból törpe hóhérok
ittak itt is; vedelték a vodkát éveken át,
és énekelték a rekedt malachimnuszokat vörösödve.
Padló nyög, ajtó csattan – idegen álom
darázslik körül? Vagy csak a sokszor megfélemlített
test késői képzelete? A megkoronázatlan
tanúé, ki a bűnösök helyett is bűnösnek magát hitte?
Kintről jegenyefenyegetést hallok, s bent
egy elszabadult óra üt huszonötöt. Ki tudja,
milyen időszámítás kezdődik újra holnap?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]