A kert polgára

Nem akarok ebből a kertből sehova
menni: se dísztermekbe, se a politika
csarnokaiba, se tengerpartra.
A római Kolosszeum nekem elüszkösödött
napraforgó s London lámpaoszlopai
kinyűhetetlen gazok. Itt még a
megcsavarodott fűszál is elevenebb:
susog a szöcskéknek, a hasoncsúszkáló
kutya halántékának. Hát még a kosbor,
a vadszegfű, a vadmák! Versenyt
pillangóznak a fehér selyemlepkékkel,
körre kört, és versenyt a halállal.
Amit látnom kellett eddig a földön,
mindent láttam: országok színes
legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban,
s celofán-zörgésű városokat. De a füvek
szívét s az árnyékok szívét soha.
A mindennap meghaló Istenét sem.
Ha megint elmennék innen, tudom,
örök dolgokat veszítenék. Seb lennék,
amelyet elkapartak, seb lennék, amely
boldogtalanul utazik, seb, amelyben
szétlőtt faluk árvái harangoznak.
Sarolta napján mellemre ejti
fehér tányérját a bodza. Belecsöndül
csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák
lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt
a hullámokban szétgyűrűző hangot
s a gyalogos rózsabogár dúdolását.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]