Látom a szemeket

Látom a szemeket: kékek, feketék, barnák,
látom őket, mintha visszapillantó tükörben
állt volna meg bennük az idő.
Sálak, vállkendők, hajak hánykolódnak
a körutak kusza forgatagában,
de a moccanatlan szemek azt kérdik reggelente:
kik vagyunk? hova sietünk?
s kinek a világát nézzük mi napról napra?
Látom a szemeket, látom a vért is bennük,
a gyászkocsik küllőit sáros levelekkel,
a megfegyelmezett márványerdőt
s a golyók villámló emlékét
egy csömörödésig újraképzelt háborúból,
s a szemek azt kérdik: hány utunk van még az utolsó előtt?
hány hóesés? hány beszegetlen, júliusvégi éj?
hány földúlható fény- és lombkazal?
Látom a szemeket: kékek, feketék, zöldek,
föl-fölszökdösnek az égre s ott tébolyognak,
mint letiport búcsújáróhelyen a koldusok.
Hordja rájuk a szél a szemetet, a lenti mocskot,
csapkodja föl a világ füstjét
s a kivörösödő szemek azt kérdik moccanatlan:
van-e még föld a földön kívül?
s szép, céda holdak – vagy már csak űr van?
Látom a szemeket, s magamat látom bennük:
egy másik szem hiányát, mely összekötne
engem egy bokor szívével, jóslatos árnnyal.
Mozdulna csak s én mozdulnék vele
észak felé vagy délre, a csillaggal teleszórt
városok héja alól el az éjszaka csúcsáig,
hol két szem nézné betelve egymást,
két szem: egymás megistenülő vendégei.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]