A meghasonlott évszak

 

 

 

 

Látom a szemeket

Látom a szemeket: kékek, feketék, barnák,
látom őket, mintha visszapillantó tükörben
állt volna meg bennük az idő.
Sálak, vállkendők, hajak hánykolódnak
a körutak kusza forgatagában,
de a moccanatlan szemek azt kérdik reggelente:
kik vagyunk? hova sietünk?
s kinek a világát nézzük mi napról napra?
Látom a szemeket, látom a vért is bennük,
a gyászkocsik küllőit sáros levelekkel,
a megfegyelmezett márványerdőt
s a golyók villámló emlékét
egy csömörödésig újraképzelt háborúból,
s a szemek azt kérdik: hány utunk van még az utolsó előtt?
hány hóesés? hány beszegetlen, júliusvégi éj?
hány földúlható fény- és lombkazal?
Látom a szemeket: kékek, feketék, zöldek,
föl-fölszökdösnek az égre s ott tébolyognak,
mint letiport búcsújáróhelyen a koldusok.
Hordja rájuk a szél a szemetet, a lenti mocskot,
csapkodja föl a világ füstjét
s a kivörösödő szemek azt kérdik moccanatlan:
van-e még föld a földön kívül?
s szép, céda holdak – vagy már csak űr van?
Látom a szemeket, s magamat látom bennük:
egy másik szem hiányát, mely összekötne
engem egy bokor szívével, jóslatos árnnyal.
Mozdulna csak s én mozdulnék vele
észak felé vagy délre, a csillaggal teleszórt
városok héja alól el az éjszaka csúcsáig,
hol két szem nézné betelve egymást,
két szem: egymás megistenülő vendégei.

 

 

 

Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?
Kemény játék, felnőtt bújócska
vagy álarcosbál a halottasházak közelében?
Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó
előtt huszonhét lepke szárítkozik.
Van-e még hátra valami csoda,
mely igazolását keresi bennem,
hogy porral s lepkékkel együtt
még fölszárnyalhassak én is?
Elnehezültem a téltől, a téli
szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.
A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –
Van-e még hátra valami gyámolító,
asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,
hogy egyszer még második pokoljárásom
is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?
Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek
lennem negyven év lágerében, de erősnek,
mint most az összemaszatolt remény urának.
Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,
idegbeteg violákkal, akár a délvidéki
menekültek, akik elhagytak mindent,
csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.
Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig
járatom szemem: hol villan meg
az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is
megfordulnak? Talán egy rigó szemében?
Egy égre fölcsapódó, női sálban?
Talán az alvajáró, temetői porban,
mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?

 

 

 

A kert polgára

Nem akarok ebből a kertből sehova
menni: se dísztermekbe, se a politika
csarnokaiba, se tengerpartra.
A római Kolosszeum nekem elüszkösödött
napraforgó s London lámpaoszlopai
kinyűhetetlen gazok. Itt még a
megcsavarodott fűszál is elevenebb:
susog a szöcskéknek, a hasoncsúszkáló
kutya halántékának. Hát még a kosbor,
a vadszegfű, a vadmák! Versenyt
pillangóznak a fehér selyemlepkékkel,
körre kört, és versenyt a halállal.
Amit látnom kellett eddig a földön,
mindent láttam: országok színes
legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban,
s celofán-zörgésű városokat. De a füvek
szívét s az árnyékok szívét soha.
A mindennap meghaló Istenét sem.
Ha megint elmennék innen, tudom,
örök dolgokat veszítenék. Seb lennék,
amelyet elkapartak, seb lennék, amely
boldogtalanul utazik, seb, amelyben
szétlőtt faluk árvái harangoznak.
Sarolta napján mellemre ejti
fehér tányérját a bodza. Belecsöndül
csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák
lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt
a hullámokban szétgyűrűző hangot
s a gyalogos rózsabogár dúdolását.

 

 

 

Derengésben

Hajnal van, arcodra ébredek megint.
Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.
Azt akarom: maradjon minden így,
derengésben, ahogy az ég akarja.

 

 

 

Hol maradnak megint a jobbak?

Csonka szonett
Hol maradnak megint a jobbak:
a suhantató agyúak, a szentek,
a félőrült föltalálók, akik a Holdnak
zöld hátú, fényes bogarakkal üzengetnek?
Tán ők is, mint a selyemhercegek,
szigetek és tengerek közt csatangolnak?
vagy görög romokkal hálnak, istenek
lusta szemhéja alatt?
Miért nem itt isszák sörüket az ól
fala mellett, ahol a gyászoló kutya
egy lángész koponyáját őrzi? Itt, itt, ahol
a szívek naponta hanyatt esnek,
és halál-ábécét tanul a
porban a gyerek költőktől s bolondoktól?

 

 

 

Zörög az újság

Zörög az újság, mocskolnak megint.
Fizetett, nagy köpködők céloznak meg
bátran maguknak. Nászi düh vagy halotti
tor mámora tört ki rajtuk: gyönyörrel
kiabálják, hogy az elaltatott
kígyót én rejtettem el a szétdöncölt
virágcsokorban, én, én az epres tálban is.
Ma még csak sima cselszövő vagyok
nekik, jég-tűkkel alvó vezér, háborúk
megtervezője, hattyúkkal ágyútűzben,
de holnap már, mint csapongó tolvaj,
lopni is fogok: pénzt, harangot, kegytárgyat,
makarónit s égen nyargaló kiscsikót,
mert odáig is fölér a kezem.
Hajrá csak megiramodó képzeletű macskajancsik,
elő a bűneimmel! Hadd tudjam meg végre,
mi lappang rejtve bennem: a paplanos
szerénység alatt micsoda villoni merényletek!
De vigyázzatok: az ócska vér és az ócska
arany egybejátszatása hamar elunalmasul
a pestises hírekben s izgatószernek
már csak a nők maradnak: a falhoz
szorított tomporok és a martinivel lelocsolt mellek!
Vagy ők már rég kipusztultak belőletek,
mint a mocsári tölgyek a Hortobágyról?
Ki, még a látomásaitokból is?
Ne tudjátok meg soha, üvöltő jótevőim,
micsoda édenkertekbe járok még ma is éjszakázni,
megmenteni tőletek magam s nézni alulról
hosszan az átvilágított jegenyék csúcsát.

 

 

 

Özvegy nők táncoltak

Micsoda korszak volt ez a mienk!
Micsoda század! Özvegy nők
táncoltak egymással a bálban
szomorún mosolyogva, harsány zenére.
Laposak voltak, akár a téli csókák,
és kövérek, akár a dagasztott kenyér.
Néha meg-megbillent mögöttük
 
az üstdob réztányérja,
 
mint a teli Hold,
mikor katonatemetők fölé csusszan.
A termekben már nem jajveszékelt senki,
 
csak a villany aludt el többször.
Járták az özvegyek így is,
 
járták sötétben,
 
járták elvásott szandáljukban
 
és cipőjükben,
nyögött alattuk az olajospadló szaggatottan,
nyögött, mintha gazos árokban
egy hasba lőtt férfi nyögne.

 

 

 

Ha ennyi volt az élet

Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.
Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.
Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül –
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.
Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

 

 

 

Párbeszéd tükörben

Megkoptál? Meg bizony s nem is kicsit.
A ferde síkok és a ferde szobasarkok
illenek hozzád már a tükörben is. A fölakasztott
hattyúként lógó törülközők.
Hol van, hol keringőzik most az a sok
epilepsziás tündér, aki meg-megbotló szívvel
táncolt el gyakran ablakod előtt,
míg te éjszakáról éjszakára Istennel
verekedtél? S hol az Adriai-tenger,
mely szép fogait mutogatta neked
Duinónál? Volt, nincs. Most olyan,
mint egy zárkózott, férjes asszony,
ki csak álmában merne rád mosolyogni.
A csont roskadt meg benned? A hús,
az idő, az inak? A megvakíthatatlan hó
szemedben? Vagy az a tömérdek, sugár-küllős
bronz-akarat, amely kifeszítve tartotta
eddig világodat? Arcod mellett a polcon
borotva alszik: fölhúzott térdű kés.
Lehetne gyermek, de lehetne vérszomjas túsz is.
Csak föl ne ébreszd! Csak ne kezdj beszélni
hozzá villanyfényben. Bámuld meg inkább
mögötte azt a fehér falat: a mész, a mész
közepét. Maradék végtelenséged még ott
örvénylik benne, mint megfeszült
pupillában a reggeli világosság.

 

 

 

Bolyongás egy hajdani pártházban

Ajtók nyílnak ki előttem újra,
s nagy, szürke termeken lépkedek át.
Ismerős minden: a küszöb, a csillár
s a történelmi freskók is ismerősek.
De a zugokban itt-ott letördelt
kezek rémlenek, poros vallatólámpák
s kifakult vér a padlón. Nem értem:
hogy kerülhetett ide vér? Hogy kerülhettek ide
madzaggal átkötött herezacskók?
Amikor fiatalon itt jártam rég: bojtos
selyemzsinórok lógtak a függönyökön. Mi történt
közben? Benépesültek a sarkok, az ablakmélyedések,
a mahagóni asztalok alatti, nagy szakadékok
testcsonkokkal? Bárhová lépek, most
látom csak, hogy a fölmagasztalt falak közt
nincs talpalatnyi hely sem, ahol
ne követtek volna el bűnt
a képzeletem ellen. Nincs egy ártatlannak
megmaradt, faragott dísz sem a
szekrényeken. Te árva Isten, a metszett
kristálypoharakból törpe hóhérok
ittak itt is; vedelték a vodkát éveken át,
és énekelték a rekedt malachimnuszokat vörösödve.
Padló nyög, ajtó csattan – idegen álom
darázslik körül? Vagy csak a sokszor megfélemlített
test késői képzelete? A megkoronázatlan
tanúé, ki a bűnösök helyett is bűnösnek magát hitte?
Kintről jegenyefenyegetést hallok, s bent
egy elszabadult óra üt huszonötöt. Ki tudja,
milyen időszámítás kezdődik újra holnap?

 

 

 

Lassulj le végre!

Ha mindenki siet is, te ne siess!
Lassulj le végre halálod előtt.
Mindenütt találsz egy borzongó fát,
 
melyben az erdő mozdul,
s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve.
Látod: szemek rohannak Észak felé
és Dél felé. Hangárok párkányairól
himbálódzó harangra ugranak át,
 
onnan toronyházakra s az égbe
gyalogló temetői menet koszorúira,
mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet
hajszolnának; mintha egy anyacsókot.
Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön
 
látni, hogy már hazájuk sincs,
csak az a horpadozó szemüreg,
csak az a befelé keskenyülő térség,
hol vörös, kék s szürke foltokban
hal el a világ. Őket követnéd?
 
Az örökké éhes és örökké
kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság
vértanúit? Lassulj le inkább, mint a
páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka.
Fejed hullámzó billegésével századok
 
mozdulnak majd egy ütemre. Egyik
század a sikolyoké, a másik a szerelemé.
S így lépésről lépésre minden a tied
lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások,
robajos alagutak. És ráérsz majd
 
átölelni a pihenő hegyeket is,
mint kamaszidődben kérődző ökreidet.

 

 

 

A meghasonlott évszak

Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat,
 
nem ugrál már alattuk rigó.
Átlátni ágaik közt,
 
mint rommá lőtt házak falán.
Sehol egy harsány szüret, kádkongatás,
sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök,
csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból.
A fecskék elmentek rég,
 
koporsókat vittek magukkal,
mert ismét túl sok a halott körülöttünk,
túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús
kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól –
Úristen, mit kezdesz te a Délre
vándorló kezekkel s koporsókkal?
Évszak évszak után hasonlik meg
 
szemünk láttára önmagával. Rozsdás
avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk.
Kószál az édes bánat az Adriától
föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől
a sínylődő somfák övezetéig, de mi már
 
nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni.
A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi
 
arra, ami vesztébe sodorhatja.
Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük?
S megremeg-e bőrük kezemtől,
mint megszelídített csikóé? Vagy már
csak rossz emlékeink ők is,
 
akár a múzeumokba behurcolt századok?

 

 

 

Énekek éneke

 
Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad.
Páros szép melled, mint két tüzérségi állás.
 
Ez itt a szád, a szemed völgye, épp egy
 
üstökös csóva-fénye siet át rajta.
 
Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel
 
az elgazosodott temető közelében.
Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak
 
hódolok neked kalandos ujjaimmal?
 
Kezem egy elsötétített városban
 
évek múlva is rádtalálna.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]