Így lásson, aki látni akar

Hagyom megráncosodni   szépen ezt az arcot, ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét   s nem taposták le durva póklábak közönyösen.   Hadd lásson, aki látni akar a gesztenyelombok emlékezetéből   kikopni csöndben   s ebből a városból is, amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.   Szemem a szobrok arcáról   ma is a tornyokéra vándorol, aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát   az elüszkösödött királyi várban   és vérben vonagló tömeget az Országház körül. Hadd lásson így, aki látni akar   tonnás halántékcsonttal   ballagni a mindennapi sötétség felé, mielőtt még a lámpák mint emlék-mécsek, kigyúlnának.   Lehettem volna léha szökevény itt,   szemfüles világ-tanú, de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők   barátja lettem inkább,   aki hátracsavart fejjel is a maga megtérítethetetlen álmát   álmodja végig:   a félresiklatott remény évszázadában az erőtlen szabadokét.   Még jönnek évek, talán még jönnek,   de aki látni akar engem, így lásson majd gyöngén is erősnek,   az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.   Megőrzött arcomon a ráncok, mint költők összegyűjtött versei,   távozásommal hódítsanak!   Megáll még tán egyszer a gőgös város is, bevallhatatlan gyászát elrejteni.