Átengedem magam

Ország, országom, gazdátlan ország,
tántorogsz csak a megtermékenyítő virágporban!
Fölötted, fönt, a huzatos űrben
elfojthatatlan, húsvéti szelek zúgnak,
mintha magasvasúton sebzett lelkekkel
megtömött vonatok robognának az éjszakába,
szerelvény szerelvény után. Félálomban
és dadogva hazámnak is mondhatlak téged.
Visszatért fecskéid itt rajcsúroznak feketén fölöttem
a szórakozni vágyó város légterében
s borotvaéles költeményed pedig, mint késes
angyalok, itt vigyázkodnak fejemnél
világos délben is, hogy a romlás turistái
legalább a bennem kinyíló egeket
ne ránthassák a sárba. Valakik a szófukar
Holddal harmadszor üzenik nekem,
hogy menthetetlenek vagyunk mindenestől és már
siratnak is minket föld alatt futó vizek…
Ha így van: Isten éltesse a halált, országom! Nincs
szavam hozzá! Az égből ecet csöpög kezemre, az se riaszt.
Átengedem magam az orgonák s a dombra kiálló
pünkösdirózsák ideiglenes hatalmának:
e jóslatos naptól kezdve ők kormányozzanak engem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]