Nagy László megidézése

Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak,
 
László, aki hozzámsimult az autóban,
 
hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át
 
szerelmes tudnál lenni,
kicsit nekem is udvaroltál.
Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben
 
suhantunk éppen.
 
Én szökésben voltam akkor is,
 
te pedig bearanyozott darazsakat
hajszoltál az országon végig.
Emlékszem most is csuromvizes szívedre.
A betonútról néha szivárványosan
 
csillant meg a Tisza,
mintha pántlikás regruta-kalapokat
 
himbált volna egy kaszárnya felé,
máskor meg némán menetelt, mint eltetvesedett hadifoglyok.
De lehet, hogy mindez az én
 
fölcsigázott káprázatom volt csak,
mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád.
 
Ültem mögötted az autóban s egy dudorászó
Istenre gondoltam, aki új nyelvet
talál ki épp a sodró nyárfasornak és a száguldásnak.
Tokaj még messze volt, de a sólymok,
 
a sasok, a seregélyként elsuhanó
 
meteorok közel. Közel minden tűzvész a múltból,
 
s a világ megnagyobbodott szíve is
ott lüktetett a szomszédos erdők fölött.
Öt éve halott vagy, de én még most is
 
ott megyek veled azon az úton.
 
A Napból izzó gombostű potyog elénk.
 
E rossz előjelekből jósolhatnál
bárcás tűzözönt akár! De szemed se rebben.
Hegyek úsznak át rajta s bókoló búzatáblák.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]