Szendergés vonaton

Himbál a vonat, lecsukom szemem,
benne marad egy tántorgó fasor,
egy tó, egy tócsa, egy kopasz dűlőút
s az árokpart ragyás védőszentje.
És lebeg valami levélféle is zölden
 
ég és föld között,
de soha többé nem ér már földet.
Kialszik lassan minden ingerültség
a tájból s belőlem is. Az erőszak
idült emléke, mint veszett kutyák
szája széléről a hab, fehéren foszladozik.
Katt, katt – fut végtelenbe velem a kerék
 
és elhagyom, amit a háborúskodó
test naponta rám hoz: a zsaroló jelenidőt.
Félálom ez? Halálelőtti vagy halálutáni
játék-próba? Kezek lebegnek a nyár fölött
s lengeteg harangkötelek.
Nem ér halántékomhoz semmi, ami
hozzáért eddig. Messze sír, aki sírt
 
s messze vetkőzik,
aki meleg esőkben vetkőzött nekem.
Tücsök-motozást hallok megfonnyadt,
távoli fűből s egy gólyacsőr aszályos
reccsenését. Elég lenne ez utolsó zajnak is nekem,
száznapos álomhoz elég. Katt, katt – fut a
végtelenbe velem a vonat
 
s egyre suhantatóbb síkságok jönnek,
egyre hosszabbra nyúló árokpartok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]