Napról napra

Napról napra hegyesebbek a tüskék;
napról napra fenyegetőbben villog július:
 
mintha egy szörnyetegnek
 
aranyból csináltak volna fogat.
Aki csak sóhajtozott eddig küszöbön állva
már félénk álmában is állkapcsot csikorogtat,
 
tányért vagdos a földhöz
 
s napozó macskákba rúg bele,
mert sírást akar hallani vigaszul, érdes jajszót,
régi keservek visszhangját hangosítva.
Fogy az évszázad, ijesztőn soványodik,
csontos mefisztó-arcán barna májfolt.
Napról napra idegenebb tőle a mosoly,
 
az akácvirág, a küldetését bevégzett halott
s minden csak töredékként
 
éri el benne saját dicsőségét.
Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez!
kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem
 
s aki Krisztust árulta volna el valaha rég,
most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra,
szívével nagy vadak játszadoznak,
 
mint körmös cicák a gombolyaggal.
A költő hanyatt fekve próbálgat énekelni
kint egy hegy tetején, de nem jön ki
 
hang a torkán.
Szájában megromlott elégiák íze émelyeg föl,
mintha megfertőzött madarak máját
 
etették volna meg vele szürkületkor.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]