Az ábeli füst

Most a földön vagyok,
 
a sárban,
 
a holtak mellett,
elázott újságpapír a szám előtt
és kibelezett, karácsonyi gyertyák.
Ha rúgni akartok rajtam, most rúgjatok,
sötét a délelőtt is, nem látni át az égen,
nem látni át a szemeken,
homlokokon
s most az északi szél is segíthet
lendíteni a lábatokat –
és még csak szemtanúk se lesznek:
a barátaim csillagszóró fényben állnak odahaza
az alacsonyra szállt mennyezet alatt –
ha rám akartok csapni, most jöjjetek
haraggal, bottal, vörös égbolttal, kárörömmel,
elüthetitek görcsös kezemből ezt az országot,
mint a labdát,
pattanjon
 
ferdén
 
magasra,
ahogy ti szeretnétek látni,
legjobb lenne egy labda a szív helyett is,
műbársony kéz a kéz helyett,
gomolygó, édes vattacukor a koponyába:
ne legyen emlékezet
 
s az emlékezetnek folytatása!
Ha erőm fájt nektek,
ha gyöngeségem,
ha arcélem nomád villanása,
most essetek nekem! a világ most
saját zavarától is tehetetlen,
szavak és csizmasarkak jövője éledezik
újra a sárban
 
és ábeli füst tekeredik
 
a beláthatatlan egek felé.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]