Álom-jelenet

Itt járt megint caplató csizmáiban
az az elhagyott-szemű kisfiú.
Köszönés nélkül nyitott be hozzám.
Zsebéből nagyfejű szögek
potyogtak ki padlómra hangosan.
„Mik ezek? – kérdeztem tőle hamis szigorral
az ablakon beáradó napsütésben – elkábított,
kék madarak vagy halott gyerekek,
kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?”
Oldalról lestem: figyel-e rám és
játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott?
s fölszáll-e tekintete,
mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék?
Bátorításul dobolni kezdtem
a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam.
A feszes ablaküveg recegve visszahangozta
a deszkát, de a véremből való fiú
csak állt s nézett rám idegenül,
mintha először látna. „Azt se tudod már,
ki vagyok?” A szeme sem moccant. Szájára
légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt,
fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből
láng csap elő, akkorka csak,
mint lábujjra álló őszi kikerics
és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól
s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni,
valahol itt a tuskószék alatt,
mert innen vonatot, kutyát, s vadkacsatalpat is
látni meg lassú havazást is.
De a kilincs csak fénylett tompán,
mint hideg ereklye. Megmarkoltam és
vadul rázni kezdtem a rezet: törjön le tőből!
Valaki erre fölsikoltott a falban:
„Átkozott, ez még álmában is ölni tudna
a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!”
Megzavarodott szemmel a fiút kerestem
a szék alatt: hallgatta-e a vádat? De a fiú
nem volt már sehol. S a padlón szögek voltak.
A nyitva maradt ajtó egyenesen
az égre és egy szakadékra nyílott.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]