Éjszakai utazás Némethonban

Sötétség, szél. Az Elbán lefelé
 
valami ormótlan teher úszik lassan.
 
Talán egy roppant zsák.
 
Talán hajó.
Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.
Kint hideg az éj,
 
hideg a víz,
 
mint parancsuralmi rendszerek.
A rohanó vonat minden vasa is hideg.
Behúzódva a fülkezugba,
 
Németország sebei mellett utazom
 
szemlesütve.
Láttok-e engem most, holtak szemei,
 
elsuhanni a folyóparton?
Csontpolgárok, füstlelkek, láttok engem?
Üvöltenem kéne, mint aki negyven év után
 
most ébred föl a romok közül,
 
égből zuhanó, tüzes gerendák sikolyára
s vernem a vonat ablakát ököllel,
hogy múlhat a múlt, de itt van
 
minden aljasság emléke
 
a bőröm alatt,
 
amit a háború reánk hagyott,
itt, itt mint kígyó a cukros tálban.
Véres szoknyácskák: front pipacsok
 
és fejbe lőtt templomtornyok
 
néznek hanyatt a földről engem.
És mégse mozdul meg tőlük
 
ölembe ejtett kezem,
nem nyílik meg a torkom,
mintha valaki bársonnyal
 
vagy rózsával
 
tömte volna teli a szám.
A tájon körös-körül
 
tagolatlan púpokban áll a sötét.
Belemosódnak fák, oszlopok, szörnyű nézésű
 
sasok az űrből
 
s tompa, utazó árnyam is egybemosódik vele.
A folyón lefelé
 
úszik tovább az ormótlan lidérc.
 
Talán egy puffadt zsák.
 
Talán hajó.
Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]