Vers, Diogenészhez

Mondd, ki venné ma már észre   a parkban fölállított, zömök hordód s benne téged: nagyhajú, nagykörmű hordólakót? Hacsak az elszaporodó kutyák s döglegyek nem!   Dombosodna a szemét körülötted:   sajtpapír,   tejeszacskó,   sonkacafat   s kóbor nyelvek járnának oda lakmározni, te meg csak dörmöghetnél naphosszat, epeömléses, szent öreg,   hogy vége a tüntetésnek, a lázadásnak,   a vigyor leszárad az arcról, mint a töklevél   s a különcök nem istenek többé   ebben a nyers világban, arany se, rongy se, vér se, belek se,   a kifordított gyomor kékes mocsara se hánytató már s nincs az undornak jövőideje,   mint ahogy remélted még! Kirakhatnád akár csömböllékes alfeledet is díszszemlére,   buta, mitugrász verebek bámulnák csak meg   azt a mozit,   még a kislányok is lustuló babaarccal   ballagnának tovább az iskolába s a város is zúgna csak egyhangúan,   mint reggeltől estig tartó motorverseny. Talán a parkban, egy rádióból zene is szüremlene,   zene rólad, kiérdemesült, vén huncutról,   zene, zene, részvéti dal, melyben temetői macskák nyaldosnák hordóból kilógó kézfejedet.