Jelenés

Tompán fehéredik a tó a domb alatt,   mint ledöntött sírkő a napsütésben.   Jobbra tőle ligetes facsoport. A fák közt, zsákvászoningben,   leborotvált fejű lány térdepel   és hegedül magányosan. Izgatott, kék lepkék csapongnak válla körül. Biciklit tolok a lompos fűben   s megállok, hallgatózom: talán filmet forgatnak angyalokat öldöklő időkről? talán egy hasadt lélek társalog titkos Istenével? Vagy támadnak még ma is a porból   muskátliszagú Szent Johannák? Jajgat a hegedűje, mint amikor élve hasítanak szíjat vértanútestből, jajgat mint karóba zuhant vércse   virágos szőlőhegyen. Dobogó torokkal indulok felé és vérezni kezd lassan a kézfejem: ó, hát mégiscsak ember vagyok,   aki alkalmas csodákra is? Kezem a kormányon, fejem az égben s véremből   lepkék isznak és könnyülök tőlük, mint akit a bűnösök is szeretni tudnak és az őrültek is: csupa bogárdongás a mellem: csupa kamilla-remegés, biciklim feszes küllőit vadmuhar recegteti.