Életrajzi töredék

Egy horpadt, öreg zsidónál laktam
a Csengery utcában, ötvennégyben.
Agglegény volt, bánatos, fóka-szemű.
Az utcalányok Gézukámnak hívták.
Füst, füst és nagykabátos varjak
jártak csak hozzánk vendégségbe
meg a kövér Margot-ra emlékeztető macskák.
Őt a reménytelenség, engem a remény
hajtott föl Pestre s félúton találkoztunk.
Pedig ha akkortájt ujjat mozdít:
rozsdavörös kézzel és oltottmész-egyenruhában
visszalopóznak hozzá halottai
s kinyitnak előtte minden ajtót.
De intés helyett vásott cipőit
nézte inkább az ágya előtt,
mintha egy mindennapi tömegsír száját nézné.
Tudtam, ha dúdol, ordítani szeretne
és szőrös Ézsau-kézzel leszaggatni a lombokat.
A Hunyadi tér ilyenkor gyorsan besötétedett
s a kigyúló lámpákból riadt ökörszem-csordák
menekültek sikongva Ukrajna felé.
Ha matróz lettem volna,
ha pap, ha Isten,
nem osztja meg a szobáját velem,
de mert verset írtam egyszer a sóról,
mely kiült kézfejemre, mint tenger sirályai a sziklafokra,
máris halhatatlannak látott
és főzte nekem a teát sípoló teafőzőn.
Élő társa voltam, de én voltam
minden halottja is. A fojtogató angyalok öccse.
Loboncos, nagy hajamban jobban bízott,
mint Sámson a magáéban.
Csámpás ikerpár: gyakran ácsorogtunk
együtt a Hősök terén, még bejegyzetlen
áldozataiként az elárult jövőnek.
Néha egy hattyú sántikált felénk
a városligeti tó fái alól,
és bal szeméből vér csurdogált
a koszos kőre.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]