A faparázs a hóra kivilágít

 
Itt rekedtem megint a patkós völgyben.
Körülsáncolt a hó s nem látok embert
 
napok óta.
Csak varjúk ólálkodnak faházam körül
 
s az éjszakánkint hallucináló róka.
 
Amire vágytam, a tél most megadja:
magam lehetek végre és bámulhatom hosszan
 
az erdőt, a hegyet
a semmi csontozatát, vagy megrepedt
 
körmöm visszfényét fönt az ónos égen.
 
Nagy, fehér csontok úsznak a Dunán is,
nézhetem őket, mikéntha mozgó képen…
 
S ó, régiek, régvoltak, eleim,
váratlanul ti sajdultok meg bennem
 
a hótól roskadó diófa alatt.
Mintha vadhattyúcsordát hajszolna felétek egy farkas:
 
hordja rátok a szél, hordja a havat.
 
A kútba is, az ablakba is hordja,
az utakra is, szemetek elé.
 
A favágítón kísértet-lepelben
fát vág a vihar, gyors fejszéje csattog
 
és fehér forgács röpköd ég felé.
 
És búg a kémény, a kazlak sziszegnek,
az istállóban ló nyerít föl nyersen,
 
ráspolyos hangja belétek hasít:
rátok szakad, hogy se újság, se isten
 
nem juthat át a havon tavaszig.
 
De én átjutok! Át, át az időn is!
A világoskék gerendák alatt
 
a csizmakapcagőzben ott leszek,
arany kukoricát és csöves szegénységet
 
morzsolgatok majd együtt veletek.
 
A vendégetek, fiatok leszek? Vagy csupán
a jövő szökevénye? Szabad lidérc,
 
ki bort kér borotokból s a szátokról meg világot les el?
Sült almátok az édeninél jobb volt,
 
ízén az ember holtig kitelel.
 
Szakadhat nagy hó: tonnás égi férc,
beállítok hozzátok éjszakáig:
 
faparazsatok fénye a hóra kivilágít.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]