Jó volt nekem

 
Jó volt nekem a sut, a matracos fekhely,
 
horpadt ágyak fölött
a kalapos lámpafény,
 
jó volt nekem még csikorogva is ott aludnom.
 
A Hold, mint késleltetett halálfélelem,
 
gyakran megérkezett
s megnőtt tőle a fal, a sétáló óra árnya, az ablakkeret,
 
de jó volt nekem még félnem is babonásan.
 
Párizsban hó esett, Zámolyon jég, Grúzia
 
hegyoldalain sasok vére ömlött a völgybe,
idegen voltam én minden leveretésben, minden gyászban,
 
de jó volt nekem a földön még idegennek is lennem.
 
És jó volt itt, jó szemek fényében járnom,
 
mint ama soványan sugárzó
Názáretinek bevonulni a Városba
 
virágvasárnapi, kócos szamáron.
 
Dobok dübögtek neki s kolomp rázkódott közben,
 
mint epilepsziás katona –
engem szerelmeseim halandó teste rázott meg így,
 
ha újra meg újra fölébresztett rájuk az éjszaka.
 
Sütött ágyékuk, égetett,
 
akár a jeruzsálemi homok,
rozmaring-könnyű megváltásra én mégse gondoltam soha,
 
most is inkább csak hosszú hajú, meleg esőkre gondolok,
 
amelyek jönnek, elköszönnek, vonatot
 
búcsúztatnak el vagy kínzó idegháborúkat.
Nyomukban kisüt a Nap, mint az örökélet
 
s csigák indulnak el a fű közt lassan a végtelennek.
 
Jó volt nekem a jó és jó a rossz is:
 
fájdalmaimmal is az élet folytatta magát.
Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak
 
csakhogy összébbszoruljanak szívem körül a fák
 
s az idő, melyben ott volt mindig egy másik,
 
egy ismeretlen idő osztódó sejtje,
rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére
 
s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]